A nukleáris fegyverkezés egyik legfontosabb oka mindig is a követelőző ellenfél elrettentése volt. Egy nagy, nukleáris tűzerővel a háttérben teljesen más súlyt nyernek a megálljt parancsoló szavak. De az atomfegyverek az ellenség fenyegetésekor is igen hasznosnak bizonyulnak, hiszen az ember kétszer is meggondolja, hogyan cselekszik, ha robbanófejek is közrejátszanak a döntéshozatalban.
A rakéták tetejére szerelt nukleáris robbanófejek azonban nem az örökkévalóságnak készültek. Az alkatrészeik lebomlanak, ezért javítani vagy cserélni kell őket. Az ilyen precíziós gépezeteknél azonban, mint a nukleáris töltetek hatalmas a különbség az eredetileg a robbanó töltethez gyártott és a közel ugyanolyan helyettesítő alkatrészek között. A gyártók közül már sokan kivonultak a piacról, így csak hasonló elemekkel lehet pótolni a régieket, sőt, újra elő kell állítani a szükséges “elkallódott”, szigorúan titkos anyagokat. A kifejezetten nukleáris robbanótöltetekkel foglalkozó szakemberekből is hiány van. Egyre kevesebb az olyan ember, akinek tényleges tapasztalatai vannak a hidegháború legkomolyabb tömegpusztító eszközeivel.
Fotó: Europress/Getty Images
Ha ez a helyzet továbbra is fennáll, a nukleáris fegyverek az elkövetkező évtizedekben lassan, de folyamatosan használhatatlanokká válnak, ami akár egy orosz ruletthez hasonló játszmát is beindíthat az atomtöltetekkel rendelkező résztvevők közt. Elképzelhető ugyanis, hogy akad majd olyan, aki annak reményben, hogy az ellenfélnek üres a tára, szerencsét próbál.
Enyhítene a feszültségen, ha a robbanófejek tesztelésével a szembenállók demonstrálhatnák az erejüket, ez azonban nem engedélyezett. Az Egyesült Államok és Oroszország közvetlenül a hidegháború után, 1992-ben betiltotta a kísérleti atomrobbantásokat.
Az USA persze készíthetne új robbanófejeket, de akkor nagy politikai ellenállással kellene szembenéznie. Az utolsó erre irányuló kísérletet Obama 2009-ben lefújta, mivel az ellenkezett a kormány célkitűzésével, ami egy nukleáris fegyverektől mentes világot ígért a választóinak.
Hatalmas ellentéteket generálna az Egyesült Államokban, ha a vezetőség engedélyezné a régi fegyverek tesztelését, vagy újakat készíttetne, de azzal nemcsak az USA elrettentő erejét tenné megbízhatóbbá, hanem annak is csökkentené az esélyét, hogy az atomfegyvereket ne éles küzdelemben próbálják ki újra.
Oroszország is ugyanezekkel a problémákkal szembesül, annyi különbséggel, hogy náluk a nukleáris arzenál egy esetleges tesztelése nem olyan teljességgel kizárt, mint az Egyesült Államokban, tekintve Vlagyimir Putyin elnök éles külpolitikai váltását.
Atom a tenger mélyén
Az oroszoknak azonban inkább a saját, a 90-es évek óta a sarkvidéki vizekben pihenő nukleáris hulladékai okoznak gondot.
Az évtizedek óta az óceánok mélyére süllyesztett tengeralattjárók és reaktorok közül azonban néhány veszélyes darabot már nem lehet megmozdítani, mivel kiszivároghat belőlük a radioaktív anyag, ami nemcsak a kereskedelmi halászatra jelenthet bibliai csapást, de tönkreteheti a víz ökoszisztémáját is pár millió évre.
A járművekről történő tengeri szennyezést tiltó 1972-es Londoni Egyezmény előtt az országok előszeretettel használták nukleáris hulladéklerakónak a tengerek mélyét. Bár az oroszok is aláírták az egyezményt, nem adtak számot a nemzetközi közösségnek a sarkvidék szennyezettségéről.
Senki sem tudta, mi pihen a Barents-tengerben illetve a Kara-tengerben, melyet atomtemetőnek használt a Szovjetunió. Egészen 2013-ig.
A Barents-tenger Norvégival és Oroszországgal is határos és létfontosságú a norvég halászat számára. Az ottani tengeri áramlatok a halászterületeken keresztül kelet felé sodorják a szennyeződéseket, egészen az amerikai vizekig
Két évvel ezelőtt vallotta be az orosz kormány ugyanis, hogy összesen 2 tengeralattjárót, 14 reaktort (ebből ötöt a nukleáris fűtőelemmel együtt), 19 radioaktív hulladékkal megpakolt hajót és 17 ezer radioaktív anyagot tartalmazó konténert süllyesztettek az óceán fenekére az elmúlt évtizedekben. Utoljára 1993-ban süllyesztettek nukleáris hulladékot a tengerbe.
Fotó: Europress/AFP/Vitaliy Ankov
Legnagyobb aggodalomra az 1981-ben a Kara-tengerben a sorsára hagyott K-27-es, és a 2003-ban a Barents-tengerben elsüllyesztett K-159-es tengeralattjáró ad okot.
A K-27-es hajó fedélzetén magasan dúsított uránium található, és ha a tengervíz kikezdi a reaktort, akár egy nukleáris láncreakció is újraindulhat.
Az oroszok a K-159-en tavaly nyáron lefolytatott vizsgálatról úgy nyilatkozták, hogy a tengeralattjáró nem bocsájt ki szokatlan radioaktív sugárzást. Aggodalomra ad okot azonban, hogy hozzátették, hogy 10-15 éven belül el kell dönteni, hogy kiemeljék-e.
Az orosz Greenpeace szerint a K-159 környezeti katasztrófát okozhat, ha a reaktor tartálya megsérül. Ha a tengeralattjáró elkezd szivárogni, az a norvég és az orosz halászatra is hatással lesz. A korrózió miatt azonban a hajók kiemelése is veszéllyel járhat.
A két tengeralattjáró azonban korántsem jelenti az összes problémát. A 17 ezer elsüllyesztett nukleáris konténer is katasztrófaforrás. A legtöbb tartály pontos helye ismeretlen, ezért a térségben tevékenykedő olajtársaságok nyersanyag után kutatva lényegében nukleáris aknamezőn lépdelnek.
„Ha a hulladékot nem lehet eltávolítani, olyan fedéllel kellene bevonni, mely szivárgás esetén nem engedné át a radioaktív sugárzást”- állítják a szakértők. Nehéz lesz azonban olyan anyagot találni, ami szívósabb és tovább bírja, mint a nukleáris szemét. Kérdés az is, hogy a folyamatos gazdasági szankcióknak köszönhetően lesz-e erre pénze az oroszoknak.
