Egyre gyakoribbak lettek az ellenőrzőpontok, ahogyan közeledtünk Mariupolhoz. Keresztbe állított autók előtt didergő ukrán fegyveresek ellenőrizték a papírjainkat, majd adtak tippeket, merre menjünk tovább. Bár május 9-e óta az ukránok ellenőrzik a várost, a beszivárgások mindennaposak az egész térségben, bárhol felbukkanhatnak szakadárok vagy egyszerű rablók.
Mariupolba egy leromlott betonút vezet, szabályosan kerülgetni kell a kátyúkat. Két oldalon erdő áll. Andrej, a sofőrünk egy pillanatra sem hajlandó megállni két ellenőrzőpont között, mert attól fél, valaki kiszúrja az autót és az ukrán zászlót az elején. Az ellenőrzőpontokkal nincs baj: a csomagtartóból cigarettát, gyógyszereket, konzerveket osztunk a katonáknak, akik hálásan engednek tovább.
Hárman utazunk: Andrej a sofőr, a Narodníj Till önkéntese és Dzsia, a grúz utazik velem. Dzsia be akar állni harcolni az oroszok ellen. Először az AZOV hadosztályhoz jelentkezett Kijevben, de látva, hogy a hadosztályban mindenki fajvédő, meggondolta magát. „Ha a nácikkal egy csapatban harcolsz, te is náci vagy. Ez ilyen egyszerű.”
Tíz órát utaztunk, mire beértünk Mariupolba. A városnak egy nagy acélgyára van. Óriási kémények okádják a fehér füstöt az égbe, messziről látszanak. A termelés rendületlenül folyik. Bár az acélgyár munkásai szabadidejükben segítettek az AZOV hadosztálynak és a nemzeti gárdának brutálisan szétverni a szakadár tüntetéseket a városban, úgy tűnik, hogy jelenleg visszatértek a gyárba dolgozni.
Fotók: Jászberényi Sándor
Checkpoint az orosz határon
A város jelenleg csendes és nyugodt. Miután találkozunk a Narodníj Till helyi aktivistáival, az ukrán-orosz határ felé vesszük az irányt. Az ukrán-orosz határ tulajdonképpen egy nagy ellenőrzőpont, beásott géppuskaállásokkal és az első világháborút idéző gyalogsági árkokkal. A szakadárok folyamatosan ágyúzzák ezt az állást, a katonák a föld alatti folyosókban várják, hogy az “égi áldás” véget érjen.
Kiszállunk a kocsiból, hogy találkozzunk az ellenőrzőpont „parancsnokával.” Magas, tejfölösképű orosz fiú fogad, nem lehet több huszonhárom-huszonnégy évesnél. Használt, lekoszlott terepszínű ruhában van, lukas bakancsban. Az arcára kiül a kialvatlanság és a fáradtság. Egy-két középkorú férfit leszámítva, itt mindenki fiatal gyerek. Mindegyik kialvatlan és agresszív. Nem kell pszichológusnak lennem, hogy lássam, mindegyikük súlyosan PTSD-s. Három hete ülnek az ágyútűzben minden nap.
Nem fotózhatok, mert a parancsnok nem engedi. Vicsorogva rázza az öklét előttem, és azt mondja: „Tudod mi vagyok én, magyar? Én egy ukrán vadállat vagyok.” Egyébként Artion hadnagyként szólítják.
Befejezni nem tudja, mert felugatnak az 50 kaliberes géppuskák. A hangjuk jól elkülöníthető a kalasnyikovokétól és a PKM-ektől. Fogom és azzal a lendülettel a földhöz vágom magam, ahogyan meghallom a hangját és szépen visszamászok a betonkockákhoz. Az 50 kaliberes lövedéket az égvilágon semmilyen golyóálló mellény sem fogja meg, gyakorlatilag félbe tépi az embert. Láttam már olyan halottakat, akikkel ilyen lövedék végzett, nem volt szép látvány.
A lövöldözés nem tart sokáig. Amikor vége van, az ukrán fiú vigyorogva mondja, hogy „na, mi van magyar, beszartál?”
Válaszolni nem tudok, mert Dzsia odébb húz és betuszkol a kocsiba. „Meghívjuk a fiúkat később egy italra, rendben?” Ebben maradunk.
Tízre jönnek értünk a kölykök a hotelbe. Egy közeli bárba megyünk. Kirendelünk két üveg vodkát és hat sört. Elegáns, kis európai jellegű bárba hoztak minket, van melegkonyha és szól a hard rock. Andrei pohárköszöntőt mond: „Szlává Ukrájine!”
Dermedt csend lesz a bárban. Artion annyit mond maga elé, hogy „Szlává Náczis”, majd felém fordul és kitesz az asztal közepére egy kézigránátot. Páran sikoltoznak a vendégek közül, a pincérek a pult mögé bújnak.
„Na, magyar, most már beszartál?”
A gyorsan megivott vodkáktól meg a fáradtságtól lassan reagálok. „Láttam már gránátot.”
„Igen? És pisztolyt láttál?” Előveszi a zsebéből a Tokarevét és rám fogja.
Bámulok bele a pisztoly csövébe és csak annyit tudok mondani: „Pont ilyen Tokarevje van az én Káká barátomnak Irakban. Sokat játszottam vele.”
Artion hadnagy elmosolyodik, kiveszi a tárat a pisztolyból és a kezembe nyomja, hogy játsszak vele. Elteszi a gránátot az asztalról és kimegy a mosdóba. „Kedvel téged” – súgja Dzsia. Ez igazán felemelő érzés.
A hadnagy visszajön, elveszi tőlem a pisztolyát, kitölt két nagy pohár vodkát és mutatja, hogy igyunk. Iszunk. „Mennyien vannak Ukrajna mellett a városban?” – kérdezem, Dzsia fordít.
„Tudod, van egy asszony, aki megengedi, hogy nála mossuk a ruháinkat. Szerinte mindenki ellenünk (az ukránok ellen – a szerk.) van. Tíz százalék, ha támogatja, hogy Ukrajnában maradjon a város, de senki sem mer szólni semmit, mert lelövik.”
Náci kovbojok
Egyébként síri csend van Mariupolban, mióta heves harcok után az ukrán erők visszafoglalták a várost. Egyszerre több hadsereg is jelen van: mi a nemzeti gárda tagjaival iszunk, de rajtuk kívül még itt van a reguláris hadsereg és a rettegett AZOV zászlóalja is. Artion kiköp, amikor az AZOV nevét kiejtem a számon. „Bűnözők, rablók, náci gyilkosok” – mondja. Sokáig orosz propagandának tartottam, hogy az ukrán oldalon konkrétan náci fajvédők is harcolnak, amíg nem láttam, kik alkotják az AZOV zászlóalj magját és nem láttam, miket nyilatkozgat Szergej Bileckíj, az alapítójuk a fehér faj felsőbbrendűségéről. Ez tényleg egy felfegyverzett náci hadosztály. Pont. Ezt nem lehet mosdatni sehogy sem.
A fiúk elmondása szerint pedig az AZOV nemcsak a szakadárokkal való harccal foglalkozik, de érdekelt a fosztogatásban, rablásban, útonállásban is. Kramatorszk környékén például előszeretettel rabolnak el fegyveresen autókat, politikai szimpátiától függetlenül, vetkőztetnek le embereket egy-egy szebb kabátért, farmerért. Mivel fegyveresek, senki sem mer szembeszállni velük. Gondolkodás nélkül lőnek le bárkit, aki ellenszegül. Úgy viselkednek, mint a kovbojok a John Wayne filmekből, megspékelve némi harmadik birodalmi nosztalgiával.
„Mit fogtok csinálni, ha ennek vége lesz?” – kérdezem Artiont. Nem válaszol, csak sejtelmesen mosolyog. A tekintetében benne van, hogy mit gondol, mi fog történni mindenkivel az egységéből, nem kell mondani.
„Le akarlak fényképezni” –mondom neki. „A portrédat, hogy maradjon valami.”
Fáradtan bólint. Megisszuk a maradék szeszeket, majd egy benzinkúthoz megyünk. Artion lepakol a polcról négy doboz félliteres Red Bullt.
„Én sosem alszom, tudod? Nekem nem kell aludnom.”
Vagy nem tud. Visszavisszük őket az ellenőrző pontra.
„Te, magyar, gyere vissza holnap” – mondja a hadnagy.
Reggel nyolckor megyünk vissza. Artion vigyorogva üdvözöl minket.
„Magyar, magyar, a kurva anyádat. Fotózz, amit akarsz” – mondja és megölel.
Egy órával később a szeparatisták Grad rakétatámadást intéznek az ellenőrzőpont ellen.
