Az ősz utolsó meleg napjai vannak Kijevben. A parkok tele vannak emberekkel, utcazenészek zenélnek saját erősítőiken ülve a sarkokon, miközben a szél hordja a barna faleveleket és a fák tövében összegyűlik az avar. A szép ukrán nőknek még kivillannak hosszú combjaik, ahogyan magas sarkú cipőikben végighaladnak a Krestyavik utcán a belvárosban, fiatalok ülnek a kávézók teraszán.
A Majdan tér – ahol februárban még patakokban folyt a vér a Viktor Janukovics elnök és az ukrán oligarchák ellen kirobbant forradalom alatt – most teljesen üres.
Nem állnak a közepén katonai sátrak, a gulyáságyúk kéményeiből nem száll fehér füst az ég felé. Nincsenek vodkától üveges tekintetű kozákok a tér bejáratánál, hogy belebámuljanak az ember arcába, miközben ellenőrzik a papírjait az ellenőrzőpontoknál, mert már nincsenek ellenőrzőpontok sem. Eltűntek a kocsivasakból hegesztett tollas buzogányos fiúkkal együtt.
Olyan, mintha nem lenne háború. Csak a kávéházi beszélgetések emlékeztetnek arra, mi is zajlik pár száz kilométerrel délebbre. Meg persze azoknak az embereknek a virágokkal borított fényképei, akik a forradalom során haltak meg.
„Hozzál Celoxot” – írta Mikhail Makaruk a Facebookon, amikor arról kérdeztem, mit hozzak Magyarországról. „Rengeteg Celoxra van szükség.”
Mikhailt még februárból ismerem, amikor a krími népszavazásról tudósítottam. Akkor ismeretlen, felségjelzés nélküli fegyveresek egy csomó orosz páncélozott harci járművel felszerelkezve megszállták a félszigetet. Az ő segítségével jutottam be a népszavazásra, melynek során a Krím előbb független, majd orosz lett. Önkéntes aktivista volt, remek kapcsolatokkal az ultranacionalista ukrán politikai tömörülések, például a Právij Szektor felé. Most is önkéntes, remek kapcsolatokkal az ukrán önkéntes hadosztályokkal a frontvonalon.
A magam részéről fogalmam sem volt arról, hogy mi az a Celox, így rákerestem az interneten. Harci helyzetben használt véralvasztó kötszerről van szó, melyet a vérző sebbe kell belenyomni. Magyarországon nem találtam sehol, így üres kézzel érkeztem meg Kijevbe, hogy találkozzam Mikhaillal és megismerkedjem a szervezettel, ahol dolgozik. Hosszú távú terveim között az szerepelt, hogy beágyazásomat kérem valamelyik önkéntes ukrán hadosztályhoz és meg sem állok a frontig. Ehhez azonban engedélyek kellenek és persze a hadosztályparancsnokok jóváhagyása.
Miután megittam egy tormás vodkát a Majdanon, a Zsiljanszka utca felé vettem az irányt, ahol Mikhail civilszervezete működik, a Narodnij Til, melyet magyarra úgy fordíthatunk, hogy az „emberek hátvédei”.
A szervezet az egyik legnagyobb az országban, mely a lakosságnak a hadseregnek szánt adományait kezeli. Mivel az ukrán hadsereg képtelen a megfelelő modern felszereléseket biztosítani a katonák és az önkéntesek számára, ez a szervezet szerzi be a világon mindenhonnan a megfelelő ruházatot, gyógyszert és juttatja el a harcoló alakulatokhoz a frontra. A régi gyárépület udvarán, ahol az irodájuk található, ukrán rúnával díszített kocsik állnak, éppen pakolják beléjük a cuccokat. Többnek golyónyomok vannak az oldalán – annak dacára, hogy éjszaka indulnak a harcoló alakulatokhoz, gyakran támadják meg őket.
Mikhail a nyakamba borul, amikor meglát. Először találkozunk személyesen, eddig csak telefonon tartottuk a kapcsolatot. Megjelenésem általános feltűnést kelt az irodában, ahol a nap 24 órájában csomagolják az önkéntesek a frontra szánt holmikat.
„Mi bajotok nektek, magyaroknak?”
Ezt kérdezi egy szőke mosolygós nő egy pillanatra sem befejezve a katonai elsősegélycsomagok összeállítását.
„A ruszkik kétszer megszálltak titeket is, mégis elhiszitek a propagandájukat? Nem fasiszták vagyunk, ez egy honvédő háború.”
Anélkül, hogy belemennék a vitába, biztosítom, hogy mindent úgy szándékozom tudósítani, ahogyan történik, majd Mikhail odavezet az egyik önkénteshez. Bár személyesen nem ismerem a férfit, ultraként mutatják be, akik a majdani harcok élvonalában álltak. Mivel eddig két forradalmat tudósítottam már végig életemben, nem lep meg a dolog. A forradalmak nehézlovasságai szinte mindenhol a világon a futballhuligánok. A rövid interjú során megtudom, hová is tűnt mindenki a Majdanról.
„Nincs tűzszünet. Mindennap ágyúzzák az állásainkat és sok a sebesült” – mondja egy a frontról éppen visszatért Právij Szektoros férfi terepszínű ruhában. Az ötéves gyerekét tartja a kezében.
„Magyarországon magukat mindenki nácinak tartja.”
„Ne nácizzon le, én zsidó vagyok.”
Ebben maradunk. Megkér, hogy feltétlenül írjak az „iljovajszki mészárlásról”, mert ott volt. Szeptember 2-án, a felségjelzés nélküli nehézpáncélosokkal hirtelen bekerített ukrán haderők feladták Iljovaszkot, szabad elvonulást kérve. A fehér zászlókkal elvonuló ukrán csapatokra tüzet nyitott az ismeretlen tüzérség. Sokan haltak meg.
„Persze mindannyian tudjuk, hogy ezek oroszok. A mi becsléseink szerint körülbelül 15 százalékban harcolnak csak ukrán állampolgárok a fronton, a többi mind külföldi” – mondja George Tuka, az önkéntes szervezet vezetője. Hosszasan beszélgetünk a szervezet munkájáról és a politikai helyzetről.
Miután lekapcsolom a kamerát, George felém fordul.
„Nem tudok segíteni, hogy el tudj menni a frontra, magyar.”
„Pedig le kellene fényképezni, ami ott történik.”
Hosszasan hallgat, majd az mondja:
„Igen, ezt mi is terveztük. Volt egy fiú, aki GoPro kamerát kért, hogy legyenek videóink. Megszereztem, itt a kamera.”
Egy dobozhoz lép és egy gyári csomagolásban lévő kamerát emel ki.
„Ez a legjobb a piacon.”
„Igen. De sajnos meghalt, aki kérte. Te tudod ezt használni? Meg tudod mutatni a fiúknak, hogyan kell?”
„Meg. Feltéve, ha lemehetek a frontra.”
George telefonál, majd átadja a telefont. Az AZOV önkéntes hadosztály egyik tisztjével beszélek a kijevi főparancsnokságon. Abban maradunk, hogy menjek be elintézni a papírmunkát.
