Az AZOV önkéntes hadosztály kijevi főhadiszállása a Majdan tér melletti egyik kis utcácskában található. Elvéteni nehéz: maszkos géppisztolyosokat ábrázoló molinó feszül a ház oldalán csatlakozásra szólítva fel a járókelőket. A bejárat egy sárgára festett acélkapu, melyre a hadosztály jelvényét matricázták, felette fehér alapon fekete fegyveresek sziluettjei és cirill magyarázószöveg. Sokáig bámulom a hadosztály jelvényét a zuhogó esőben, mielőtt bekopogok az ajtón.
Egy fekete símaszkos férfi nyit ajtót fekete egyenruhában. A kezében gumibot, melyet fenyegetően himbál. Kérdezi, hogy mit akarok, mondom, így beenged. Egy lépcsőn megyek felfelé, ami az előtérbe vezet.
„Itt várjon” – mondja a símaszkos, és egy kanapéra mutat. Már többen várakoznak.
Fotók: Jászberényi Sándor
A kanapé előtti asztalra görnyedve önkéntesek töltik ki a belépési nyilatkozatot. Velünk szemben, a falon egy rúnával díszített ukrán zászló előtt férfiak fényképei állnak kis fekete szalaggal átkötve – a hadosztály friss halottjai. Veszem elő a kamerámat, hogy lefotózzam, mire három gyakorlóba öltözött fazon ugrik oda hozzám tudatni, hogy ez tilos. Nincs fényképezés az épületen belül.
Egy órán keresztül ülök és várok az önkéntesekkel együtt. A velem szemben ülő férfiről kiderül, hogy grúz és Amszterdamból jött harcolni az oroszok ellen. Mosolygós, kedélyes pasas, Giorginak hívják.
„Harcoltam a ruszkik ellen ’91-ben, 2008-ban és most is fogok” – mondja mosolyogva.
Elcsevegünk és megegyezünk, hogy, ha végeztünk a papírmunkával, iszunk egy kávét majd valahol a Majdanon.
A csevegésünket egy gömbölyded fejű hím elviharzása zavarja meg. Az oldalán gyorstokban egy Glock, a nyakán két húszcentis SS-rúna van. Szép, nagy, kifejlett példány. Egymásra nézünk Giorgival, de nem szólunk semmit.
„Maga, magyar!” – kapom az utasítást angolul, így felállok. Két fekete ruhás fiú vezet fel az emeletre egy irodába, ahol egy magas férfi fogad. Balkanetzként mutatkozik be, ami egy becenév. Rövid időn belül nyilvánvalóvá válik, hogy az AZOV-on belül, mindenkit csak a becenevén ismernek.
„Szóval, mit akar csinálni Mariupolban?” – kérdezi.
„Fényképezni szeretnék és bemutatni az AZOV hadosztályt, hogy az olvasóink az orosz propaganda mellett valódi információkat kapjanak, valamint telepíteni pár GoPro kamerát.” – mondom, de nem tudom kiverni a fejemből a náci látványát. Véletlenül az ember nem tetováltat két kurva nagy SS-rúnát a nyakára.
„Azt hiszem, ebben csak támogatni tudom” – mondja Balkanetz és megadja Sztyepan Bájda telefonszámát, aki a mariupoli AZOV főhadiszállás parancsnoka. Vele kell egyeztetnem, ha menni akarok. Egyébként sokan vannak most eltávozáson, a hét végén indul vissza a konvoj a városba, melyet ugyan félkör alakban körbevettek a szeparatisták, de még néhány út az ukrán milíciák kezében van.
Eléggé megrendülten hagyom el az épületet, tekintve, hogy a glockos náci mellett még jó pár hasonló egyedet fedezek fel kifelé menet. Ott van például a náci szvasztikás felvarrós példány, aki az ukrán hadijelzések mellett még a harmadik birodalom zászlaját is a nadrágján hordja, vagy a „White pride world wide” pólós hím, aki üvöltözve rohangál fel-alá a folyosón.
Szövetségbe forrt szabad köztársaságok, futballhuligánok és Kijev Skins
„Leszkó Kromplitz vagyok az AZOV-tól” – mutatkozik be valaki a telefonban és kávézásra invitál. Egy jól öltözött zakós pasassal találkozom, velem egykorú lehet.
„Persze, hogy vannak nácik, de ne általánosíts” – mondja egy kávézóban.
Megtudom, hogy az AZOV hadosztály az egyetlen az országban, mely hasonlóan a francia idegenlégióhoz elfogadja külföldiek jelentkezését is, valamint mindenkiét, aki nem tudott csatlakozni az ukrán reguláris hadsereghez. A hadosztályt a Szvoboda pártközeli Andrej Biletszkíj hozta létre, kezdetben alig voltak pár százan, de az eszkalálódó ukrán-orosz konfliktus hatására mára hadosztállyá nőtték ki magukat, több mint ezerkétszáz fővel a frontokon. A hadosztály pedig máris bizonyított: Ukrajnában a frontról visszatérő AZOV-os veteránokat hősként ünneplik, függetlenül eredeti állampolgárságuktól. Így lehet ünnepelt ukrán hős a svéd Mikael Still, aki önkéntesként csatlakozott az AZOV-hoz. A hadosztályban egyébként a Kijev Skinsen és a futballhuligánokon kívül még vagy hétszáz ukrán férfi, grúz egységek, svédek, észtek, finnek és franciák is harcolnak.
„Bárkit felveszünk, aki hajlandó harcolni Ukrajnáért az oroszok ellen. Ideológiától függetlenül” – mondja Kromplitz. „Te is jelentkezhetsz.”
Úgy tűnik, hogy a nemzetközi szkinhed mozgalom háza táján jelentős törés történt az elmúlt hónapokban. Míg nyugati szkinhedek oroszbarátként jelennek meg a médiában a konfliktust a „zsidó nyugati lobbi” ténykedéseként aposztrofálva, addig a helyi félnácik, háromnegyed nácik és százszázalékos nácik (a nyugati szubkultúra pólóiban és jelvényeivel) a frontokon harcolnak az oroszok ellen. Sok nyugati szkinhed is megindult Ukrajnába, hogy vagy az ukránok vagy az oroszok oldalán vegye ki a részét a harcokból. Bárki, aki az ukránokhoz állt pária lett saját „testvérei” körében, zsidólobbista.
Az éjszakát két svéd önkéntessel töltöm és a grúz Giorgival. Tisztességtelenül berúgunk, mert a babonás grúz álmot látott, melyet úgy értelmez, hogy meg fog halni az oroszok elleni harc során.
„Én nem vagyok náci, de nincs más választásom, mint elviselni a nácikat, ha az oroszokkal szemben akarok harcolni. Nem vagyok ukrán állampolgár, nem mehetek a reguláris hadsereghez.”
A két svéd – akik megkérnek, hogy ne írjam le a nevüket – azt mondja, hogy az egyikük finn származású és személyes okokból az orosz invázió hírére vette a kabátját, hogy harcoljon, és itt tartsa az oroszokat Finnország helyett. A másik egyszerűen harci tapasztalatokat szeretne. Mindketten hivatásos katonák voltak a svéd hadseregben.
Hajnalban, részegen, mindhárom arra kér, hogy írjam le a családjaik elérhetőségeit és engedjem meg, hogy engem adjanak meg kapcsolatnak, ha történne velük valami.
Nem szeretnék, ha egy tört angolságú valaki tenné meg ezt a Kijev Skinsből.
