Sokan kérdeztétek, hogyan telik egy “munkás” napom, így megpróbálom összefoglalni. Azt már most, így előljáróban szeretném elmondani, hogy a mindennapjaim javarészt attól függnek, hogy megyek-e iskolába vagy sem. Az egyetlen dolog, amit a suli nem befolyásol, az a reggel.
Reggel:
Háromnegyed hétkor ébredek, felkelek, kávét főzök, kipakolom a mosogatógépet (ezt általában este szoktam bepakolni, a közös vacsora után, de az sem ritka, hogy már a reggeli után újratermelődik minden). A gép itt az egyik legnagyobb segítségem, gondoljátok csak el, mennyi szennyes edényt és evőeszközt termel hét ember. Hála istennek itt nem divat a többfogásos menü, így nem kell bevetni az egész háztartást egy-egy étkezés alkalmával.
Ha ezzel végeztem, elkészítem a két kisebbiknek az uzsonnáját, amit visznek az oviba magukkal. A nagyok minden este lefekvés előtt gondoskodnak a másnapi ebédjükről. Itt az a szokás, hogy mindenki azt eszi, amit otthonról visz, nem kapnak reggelit, meleg ebédet. A szendvicses dobozok egy közös hűtőben várják az éhes óvodásokat. Havonta egyszer minden szülőnek gondoskodnia kell az óvoda gyümölcs ellátásáról, ami negyven korona összegben lett megállapítva, ez cirka tizenöt darab gyümölcsöt jelent. Nálunk ez kétszeri gyümölcsvásárlás, mivel mindkét gyermek nevében viszünk, eltérő napokon.
A gyerekeket az anyuka kelti, de van hogy még erre sincs szükség: van hogy mire felkelek, már vígan nézik a mesét a nappaliban. A reggeli nagyrészt vita és nehézségmentes (mindenki műzlit eszik tejjel vagy joghurttal) viszont az öltözködés, na az már probléma. A nagyobbaknak már megy, a kicsiknek viszont még segíteni kell, de nekik se mindegy, hogy.
Míg a kisfiú nagyrészt rábólint a ruhára, amit az anyu vagy én kiválasztunk neki – nyilván, hiszen szinte mindegyik “pókemberes”, addig a kis Anna…Nos a kislány már kész hölgy, így aztán egyáltalán nem mindegy neki, miben indul oviba. Volt már, hogy kiharcolta, hogy még az indulás előtt öltöztessük át, mert meggondolta magát…
A reggelizés és öltözködés közben én is reggelizek, és csinálom a napi rutint. (Zuhany, fogmosás, öltözés…miegymás). Némi rendet is rakok, hogy a szobám ne emlékeztessen senkit valamilyen háborús övezetre. Az előbb felsoroltakat, iskola napokon körülbelül egy óra alatt kell tető alá hoznom, ami néha kisebb csúszással sikerül csak…
Délben:
Ha voltam iskolában, ebédelek, majd felfedezem a szennyes ruhák koordinátáit a házban, összegyűjtöm őket, aztán irány a mosógép: szortírozok, majd elteszem a szekrényekbe. A ruhák válogatásáról annyit, hogy két és fél hónap után is tudok alkotni.
Például a tizenegy éves Laura halásznadrágját betettem a négy éves Eskild nadrágjaihoz. Magamtól rá sem jöttem volna, de mivel nem csak én vagyok bejáratos a gyerekek szekrényeibe, segítségem is volt. A gyerekek anyukája Anja, nevetve kérdezte, hogy tudom-e kié ez a fekete nadrág? Mindig mondom, hogy reméljük, idővel jobb leszek a ruhák felismerésben, de van egy olyan érzésem, hogy nem.
Ennek egyik legfőbb oka, hogy a négy gyerkőcnek elképesztő mennyiségű ruhája van, arról már nem is beszélve, hogy amit az egyik kinő, azt a másik mindjárt megörökli.
A vasalás rajongóinak rossz hír, hogy itt az nincs. Hét emberre ez a dolog – lássuk be – mission impossible volna.
Ha én közben nem megyek suliba, akkor azon agyalok, mivel tudok hozzájárulni a közös életünkhöz: gyerekekért megyek az oviba vagy összepakolok utánuk, esetleg kiugrom vásárolni ezt-azt.
Ilyenkor tényleg szabadon gazdálkodok az idővel, csak tőlem függ, hogyan töltöm el. Konkrét elvárás nincsen, de éppen ezért nem is élek vissza vele. Hiszen ez biztosítja számomra a „szabadság” érzését.
Este:
A mindenkori közös étkezésünk a vacsora, ezt azzal „koronázzuk meg”, hogy ilyenkor meleg étel kerül az asztalra. A főzésnél általában én vagyok a kukta. Időtartamban szinte csak olyat alkotunk, ami gyorsan készül, ami nem egyenlő azzal, hogy a hét minden napján fagyasztott vagy gyorskaját ennénk.
Néha én is beállok szakácskodni is: rakott krumplit például már főztem nekik. Azért éppen ezt, mert tudtam, hogy ha olyan ételt teszek eléjük, amiben krumpli van, akkor az fél siker. Persze folyamatosan készülök arra, amikor majd egy igazi gulyáslevessel kápráztatom majd el őket.
Vacsora után extra sebességgel tüntetem el az „étel háború” okozta károkat. A nagyok ezután tévét néznek, vagy zenét hallgatnak, kórusban éneklik a kedvenc zenéiket, például. Ez azt jelenti, hogy bármit szívesebben csinálnak a leckeírás helyett. Mondjuk házi nem minden nap van, gondolom többek között azért, mert itt hatodikig nincsenek osztályzatok.
Néhányszor előfordult már, hogy este egyedül voltam a gyerekekkel. Hétköznapokon, a szülők igyekszenek megosztani, hogy valamelyikük itthon legyen, de ez nem mindig sikerül. Apuka Michael, helikopterszerelő, ami azt jelenti, hogy váltott műszakban kell dolgoznia.
Anjanak is több elfoglaltsága van, némelyik közülük estére esik, hobbi kézilabda játékos, így egy héten kétszer edzése is van.
Este fél nyolc után:
Ilyenkor az én feladatom a kisebbek lefektetése, a nagyobbak ágyba terelése. A fürdéssel kapcsolatban itt más szokások uralkodnak. Nem fürdenek minden este a gyerekek, csak kétszer-háromszor egy héten. Itt úgy gondolják, hogy a mindennap használt tusfürdő kiszárítaná a bőrüket. A fürdés általában akkorra van időzítve, amikor a szülők itthon vannak.
Nekem annyi a teendőm velük, hogy levetkőztetem őket, pisilnek, kezet mosnak, pizsama felvétel, egyenként az ölembe ülnek és megmosom a fogaikat. Majd mindannyian megyünk Anna szobájában, ahol befekszünk az ágyba, aranyosak, mert engem is külön betakarnak. Eskild még kicsi, Anna erőszakosabb, így ő választ egy mesét. A kedvenc: Ha látsz egy krokodilt… című mesekönyv. Megosztva szoktunk olvasni, én kezdem, majd a kislány átveszi tőlem a könyvet, és a fantáziájából folytatja. Sokáig nehéz volt elhinnem, hogy értik mindazt, amit kiküzdök magamból dánul, de szeretik, sőt kérik! Néznek olvasás közben, és nem értik hogyan lehet az, hogy keveset tudok dánul beszélni, de folyékonyan olvasok, és mókás hangokkal illusztrálom a mesét. Pár alkalom után a „story Dóri” címet adták az esti közös programunknak.
A kommunikáció folyamatosan fejlődik közöttünk, illetve a mesekönyvből is értek már a negyven százalékot, eddig csak a képekre hagyatkoztam.
Itt nem szokás jó éjt puszit adni a gyerekeknek, jó éjszakát kívánnak egymásnak, majd mindenki megy a saját ágyába aludni. Tőlem is így búcsúznak el.
A múltkor ígért sörfőzés végül egy másik, önálló bejegyzésben lesz benne.
