Nagyvilág

Új állam születhet Afrikában

A mai napon kezdődik az egy hétig tartó, történelmi népszavazás Szudánban, aminek eredményeként január végére várhatóan megszületik Afrika 54. állama, Dél-Szudán. Utoljára két és fél éve, 2008 februárjában született új, független entitás (Koszovó), Afrikában pedig 1993-ban történt legutóbb hasonló esemény (Eritrea ekkor szakadt ki Etiópiából). Vajon Dél-Szudánnak – vagy akárhogy is hívják majd a megszülető országot – sikerül-e megbirkóznia a rá váró nehézségekkel? És mi lesz az északi országrésszel az olajbevételek nélkül? Többek között ezekre a kérdésekre keressük a választ elemzésünkben.

Hat évvel az évtizedekig tartó, milliós nagyságrendű áldozatot követelő szudáni polgárháború lezárása után a félig autonóm Dél-Szudán lakossága végre az urnákhoz járulhat, hogy eldöntse, kíván-e függetlenedni. Az eredmény borítékolható – furcsa lenne, ha az elszakadáspárti szavazatok aránya nem lépné át a 95 százalékot –, így inkább az volt a kérdés a felkészülés hónapjai során, hogy az egység fenntartásában érdekelt északi kormányzat nem tesz-e majd keresztbe a referendumnak.

Jelen állás szerint azt mondhatjuk, hogy ez részben sikerült csak neki. A dél-szudáni népszavazást megtartják, az nagy valószínűséggel békésen le is fog zajlani, Omar Bashir szudáni elnök a héten Dél-Szudánban tett látogatásakor pedig újfent hitet tett az eredmények elfogadása mellett. Viszont a másik, párhuzamosan zajló referendum – az olajban gazdag határtartomány, Abyei jövőjéről – bizonyosan csúszni fog, mivel még az sem világos, kik jogosultak a kérdésben véleményt nyilvánítani.

Az eddig ismert Szudán tehát hamarosan megszűnik, helyette két, egymással bonyolult kapcsolatban álló entitás jön létre. Együtt nem tudtak élni, de vajon hogyan megy majd ez nekik külön-külön? Elemzésünknek ez a központi kérdése.

Dél-Szudán: új állam, rengeteg kihívással

Salva Kiir dél-szudáni elnök és társai optimisták. Szerintük Dél-Szudán fejletlensége az északi kormányzat marginalizáló politikájából, nem pedig a régió szegénységéből fakad. Sorolják is az országuk felemelkedésének zálogait: a mezőgazdasági területek 70 százaléka művelhető (ebből ma csak 5% van használatban), gazdag folyók öntözik földjeiket, az olaj mellett pedig gyémántot, aranyat és egyéb ásványkincseket rejt a föld gyomra. Már csak ki kéne ezeket bányászni.

Potenciálban tehát nincsen hiány, a remélt gazdasági haszon realizálása előtt azonban súlyos akadályok tornyosulnak. Jelenleg a kőolaj adja a kormányzati bevételek 98 százalékát, a káros függés csökkentése érdekében mindenképp diverzifikálni kell a gazdaságot, ehhez azonban (külföldi) infrastrukturális befektetésekre lenne szükség, amik által munkahelyeket is lehetne teremteni.

Ma Dél-Szudánban egy nyolcéves gyerek nagyobb eséllyel hal meg valamilyen betegségben, mint hogy befejezze az általános iskolát – az iskolázottság növelésével párhuzamosan tehát csökkenteni kell a gyerekhalandóságot is. A szociális háló kezdetlegességén is van mit javítani, a lakosság nagyobbik része ma nem jut ingyenes egészségügyi ellátáshoz.

Meg kell teremteni a nemzeti identitást is. Noha az utóbbi hónapok kilencedik napján tartott felvonulásokon szinte egyszerre dobbant minden dél-szudáni szíve, nagy kérdés – és ez csak a függetlenedés utáni években fog igazán kiderülni –, hogy az északiak ellen érzett közös gyűlöleten kívül más is összetartja-e az etnikailag heterogén dél-szudáni társadalmat. Amennyiben nem – és ezen nem is tudnak változtatni –, könnyen szétaprózódhat az új állam.

Ennek elkerüléséhez nem ártana egy új országnév (Dél-Szudán? Esetleg Új Szudán? Nílusi Köztársaság? Vagy a Krisztus előtt 1750 körül alapított ősi királyság után esetleg Cush néven fusson az új állam?), egy új címer, egy új hivatalos nyelv (az arab helyett), lehetőség szerint egy új valuta. Jó hír, hogy megszületett az új himnusz egy televíziós vetélkedő keretében, emellett zászlaja (az SPLM lobogója) és hivatalos honlapja, valamint saját, helyben gyártott söre is van már a déli országrésznek.

Végül, ne feledkezzünk meg a hazatelepülők tömegei jelentette problémáról sem. Az ENSZ humanitárius ügyeket koordináló irodája (OCHA) adatai szerint október óta 92 ezren érkeztek haza a népszavazásra, hogy a szemük előtt megszülető új hazában kezdjék újra életüket. Legtöbbjük azonban nem jut el szülőföldjére, hanem abban a nagyvárosban ragad, ahol a busz lerakta – élelem, víz és egyéb alapellátások nélkül.

A jelenlévő humanitárius szervezetek emiatt nagy dilemmában vannak. Ha ideiglenesnek szánt táborokat létesítenek az újonnan érkezetteknek a nagyvárosok szélén, azok könnyen állandósulhatnak (ahogy ez általában történni szokott), táborok nélkül viszont minden lehetséges közteret elfoglalnak a hazatértek – vannak, akik például a főváros, Juba kikötője melletti parkban állították fel ágyaikat. Az ENSZ szerveinek azzal is meg kell birkózniuk, hogy az általuk nyújtott segítség ne tűnjön politikai véleménynyilvánításnak – végtére is, a százezer dél-szudáni a jubai kormányzat felhívására érkezett haza, ami az északi kormányzatot jogosan háboríthatja fel.

Észak-Szudán: iszlamizáció és központosítás

Omar Bashir szudáni elnök nincs könnyű helyzetben. Az 1989 óta hatalmon lévő államfő politikája lényegében kudarcot vallott, hiszen minden igyekezete ellenére Dél-Szudán idén ki fogja vívni függetlenségét. A fél ország – és ami fontosabb: az olajbevételek 80 százalékának – elvesztése az elnök lelkén szárad, Szudán esetében nem lesz egy Simonyi-Semadam Sándor, aki elviszi helyette a balhét.

A déli országrészhez hasonlóan tehát az elnöknek is egyik legfőbb feladata lesz, hogy az új országának új identitást adjon. A nyilatkozatai alapján ehhez Bashir az iszlamizáció eszközét választaná. Az iszlámon alapuló új alkotmányt vezetne be, kiterjesztené a saríát (a muszlim törvénykezést) az egész országra, az arab lenne az egyetlen hivatalos nyelv. Tiltakoznak is az északon élő, (keresztény és nem arab) dél-szudániak, az elképzelt berendezkedés ugyanis az etnikai-nyelvi-vallási kisebbségek elleni diszkriminációnak remek táptalajt nyújtana. A darfúri konfliktus egyik kulcsszereplője, a khartúmi kormányzat ellen küzdő milícia, az Igazság és Egyenlőség Mozgalom (Justice and Equality Movement, JEM) egyenesen azzal fenyegette meg Bashir elnököt, hogy a folyamatban lévő béketárgyalásokat faképnél hagyja, amennyiben az nem hagy fel arabizációs és iszlamizációs szándékaival. Omar Bashir politikájával Szudán nemzetközileg is elszigetelődne – lényegében a kilencvenes évek térnének vissza, amikor Szudán a nemzetközi terrorizmus központjaként volt aposztrofálva és észak-koreai értelemben vett elefántcsonttoronyban tengette mindennapjait.

Az egységesítési szándékhoz politikai-hatalmi központosítás is járul. Ne legyünk naivak, az új alkotmány egyik célja nyilvánvalóan a kormányzó Nemzeti Kongresszus Párt (NCP) hatalmon maradásának segítése lesz. Az NCP ezért elutasította az ellenzéki pártok által megfogalmazott igényt, hogy nemzeti konzultáció keretében alakítsák ki az új alaptörvényt. Ugyanakkor Omar Bashir együttműködésre utaló kezdeményezéseket is tett egy nemzeti egységkormány felállításának tervével, noha a gondolat őszintesége megkérdőjelezhető. Az ellenzéki politikusok mindenesetre egységesen visszautasították a tervet, mondván, céljuk nem a bukott politikai vezetővel való közösködés és ilyetén módon a felelősségben való osztozás, hanem az ország megújítása a jelenlegi hatalmi elit elzavarásával. Az ellenzékiek elutasító magatartása nyomán felerősödött az ellenük folyó erőszakos karhatalmi fellépés – legutóbb a pénteki imára menet támadott rá könnygázzal és gumibotokkal az ellenzéki Umma Párt aktivistáira a szudáni rendőrség.

Az ellenséges sajtó és a civil szféra is egyre nagyobb volumenű zaklatásnak van kitéve. Néhány hete az Amnesty International egyik aktivistáját ítélték el egy évre sikkasztás vádjával, múlt héten pedig ötven ülősztrájkoló nőt tartóztatott le a rendőrség. A tiltakozók az ellen emelték fel szavukat, hogy szudáni rendőrök egy nőt nevetgélve megkorbácsoltak, miközben egyikük a történteket telefonjával fel is vette (ennek köszönhetően a világhálót is bejárta az eset). A megkorbácsolt nő bűne egyébként valószínűleg az volt, hogy nadrágot viselt, ezért a vétségért a szudáni Btk. – a saría – alapján legfeljebb 100 korbácsütés jár.

Egymásra utalva

A kettészakadás ellenére egy sor kérdés megakadályozza, hogy a két fél egymásnak teljesen hátat fordítson – vagy ami még rosszabb, hogy egymás torkának ugorjon. Az egyik legfontosabb biztosíték ennek elkerülésére az olaj. Dél-Szudánban van a készletek háromnegyede, a szállítás azonban egyelőre csak az Észak-Szudánon átfutó vezetékeken keresztül valósítható meg. Egy ideig tehát – amíg nem épülnek ki új vezetékek például Kenyán keresztül – mindkét államnak elemi érdeke együttműködnie a kérdésben. Nagy és egyelőre megválaszolatlan kérdés, hogy a 2005-ös békeegyezmény által lefektetett egyenlő, 50-50 százalékos részesedés az olajbevételekből hogyan változik meg – Észak nyilván kér majd ellenszolgáltatást a szállításért cserébe.

A kőolajhoz hasonlóan közös ügy Darfúr problémája: a régió hiába fekszik északi területen, a déli milíciák részvétele a 2003 óta tartó konfliktusban megkívánja a közös megoldáskeresést. Ezen kívül a két ország közötti határ minőségét is meg kell határozni. Ha Khartúm ígéretéhez híven valóban kiebrudalja területéről a dél-szudániakat, Juba cserébe megvonhatja az északi nomád pásztorok szabad belépését a dél-szudáni legelőkre – előnyösebb tehát mindkét félnek a kölcsönös kooperáció, egy esetleges nyitott határral.

A kölcsönös jó viszony politikailag is indokolt, főleg Omar Bashir számára. Ő ugyanis komolyan tart attól, hogy a déli kormányzó párt, az SPLM a hozzá közelebb álló szudáni ellenzéki mozgalmakat (az Umma Pártot, a Népi Kongresszus Pártot) támogatja majd titokban. Salva Kiir-nek kevesebb félnivalója van ez ügyben, a nyáron 93 százalékkal válaszották meg dél-szudáni elnöknek, egyelőre tehát jelentős ellenzéke nincs.

Közös gondolkodásra készteti a feleket végül az államadósság kérdése is. A kölcsönök majdhogynem egészét az északi kormányzat költötte el északon, így elvileg nekik is kellene azt törleszteniük. Persze várhatóan a déli országrész átvállalja majd a kötelezettség egy részét – új államként ugyanis jelentős adósságelengedésre számíthat –, Khartúm azonban az adósság fennmaradó részét sem fogja tudni kezelni, hiszen várhatóan az olajból származó eddigi állami bevételük szinte egészét elvesztik.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik