Miről szavazunk vasárnap?
Semmiről. Ez egy tét nélküli közvélemény-kutatás. Semmi köze semmiféle népszavazáshoz. Egy igazi népszavazás fontos dolog, a kiírók és a polgárok részéről is felelősséget, alapos mérlegelést feltételez. Legalábbis mostanáig azt hittem. A felelősség zöme persze a kiíróé, neki kell megfogalmaznia, mi a válaszok következménye, megváltozik-e tőle az emberek élete. Az ő dolga elemezni, milyen gondolatok, ítéletek, előítéletek, igazságok és hamisságok húzódnak a kérdés hátterében. Népszavazni kockázatos dolog, hiszen igenre és nemre redukálódnak a lehetséges válaszok, ezért bűn megspórolni a tisztességes, alapos előkészítést, nyilvános vitát.
Nem volt előkészítés? Az olimpia óta dübörög a kampány.
Ez a kampány nem tájékoztat, hanem manipulál, egyedül azt a célt szolgálja, hogy borítékolható legyen a népszavazásnak hazudott közvélemény-kutatás eredménye.
Ön azt nyilatkozta a minap, hogy morális pánikot érzékel. Mi az, hogy morális pánik?
Amikor különféle hírgyorsító és hírnagyító eszközök segítségével olyan nézetek, gondolatok terjednek el, melyek alkalmasak arra, hogy azt higgyük, a világunk alapjaiban megrendült. Ma beszélgetések, viták, panaszok alapján úgy észlelem, fura pánik terjed, melynek lényege, hogy apokalipszis közeleg, vége az európai kultúrának, a kereszténységnek, a piacalapú társadalomnak. Csomó barátságtalan gondolat szabadult el, mellyel nehéz együtt élni.
Úgymint?
Sima pánik esetén is mindenki próbálja menteni az életét, még akkor is, ha másokat letapos, ha mások életét veszélyezteti, még akkor is, ha a maga pánikolásával növeli a bajt. Morális pánik esetén is pont ez zajlik. Abból csak rossz sülhet ki, ha tűzvészben, robbanás után, vagy amikor valaki merényletet, gyilkosságot kiált, elfeledkezel vizsgálni, mik a tények, hogy tényleg ég-e a ház, tényleg leszúrtak-e valakit a nézőtér harmadik sorának közepén.
A kvótapánik honnan indul, és mikorra cseng le?
Azzal indul, hogy a véleménydiktátorok placcra dobnak gondolatokat a düledező világrendről, eljövendő rettenetes dolgokról. Ezeket a média, majd a személyes kommunikáció nagyítani kezdi, vagyis mi magunk gerjesztjük az elviselhetetlenségig a pánikot. Mégpedig azzal, hogy hagyjuk átverni magunkat. A lecsengés bonyolultabb, hiszen ha ez az agresszív indulatkommunikáció egyszer kikopik is, mindenképpen nyomot hagy bennünk, visszamaradnak az előítéletek, a gyűlöletek, az a téveszme, hogy valóságos problémákat szimbolikusan kell megoldani, hibáztatni kell, bűnbakot keresni. Ezek a rossz emberi gesztusok azután akár évtizedeken át mérgezik az életünket, és rohadtul nehéz megszabadulni tőlük.
Mit lehet, mit lehetett volna tenni ellene?
Én azt, amit most: beszélek róla, próbálom magyarázni. Az ellenzői pedig már rég elmondhatták volna, hogy a kvótanépszavazás kérdése értelmetlen, kizárólag indulatkeltésre alkalmas idea. A rengeteg vélemény-tény helyett beszélhettünk volna tény-tényekről. A hatalomipar ellenzékben lévő fele viszont ehelyett indulatból reagált, beleállt ebbe az „emberek, én majd megmondom, mit és hogyan kell válaszolni” meccsbe. Ugyanazon a pályán játszik, ugyanott közlekedik, mint a kormány. Ostobán belesétált a csapdába, segített fölnagyítani a kormányzati hatalomipar által felvetett gondolatot, ezzel fújva tovább a lufit.
Van, aki kiröhögi az egészet. Az jó megoldás?
Attól se vagyok boldog. A vicc segít megszabadulni a görcsöktől, de a menekültkérdés több felelősséget kíván.
Nem tetszenek a kétfarkú plakátok?
A kétfarkú tüneti kezeléssel él, fájdalomcsillapítót oszt, orvosságot hányinger ellen, hogy ne tóduljon fel folyamatosan a gyomorsav a torkodba, hogy ne boruljon vérbe a szemed, hogy ne üsd meg a melletted sétálót, és ha valaki áll melletted a boltban a pénztárnál, ne a bőrszínét vagy a fejkendőjét nézd. Ez sem kevés. De ahhoz elégtelen, hogy ne azon vedd észre magad, hogy a kávéházban, a kocsmában a barátaiddal azokat a mondatokat csócsálod, melyeket a hatalomipar adott a szádba. Az a hatalomipar, melyet, bármelyik oldalon áll is, nem érdeklik a tények, csak a manipuláció, és bennünket, választókat ide vagy oda kényszerít, pedig magunktól nem lennénk ennyire ostobák, aljasok.
Miért van az, hogy egyik oldal sem képes, nem hajlandó a másik fél fejével gondolkodni? Persze, embertelen, gagyi a kormányzati kampány, de azért mélyebbre is lehetne ásni a „migráns vert magyart” versus „magyar vert menekültet, miközben egy másik menekült megmentette egy magyar életét” vitán. A propagandává emelt egyedi eseteken túl akár olyanokat is lehetne tárgyalni, hogy vajon hány más vallású, más kultúrájú, más nyelvű menekültet képes asszimilálni a kontinens, benne Magyarország, egyáltalán akarnak-e asszimilálódni az érkezők, és ha igen, az biztos jó-e nekünk, és ha nem, az biztos baj-e. Vagy hogy mi lesz Európával ötven-száz év múlva, ha bezárkózunk, és az „őslakosok” képtelenek „teleszülni” féltett kontinensüket, és hirtelen, éhes százmilliók előtt szakadnak át a GYODÁ-k.
Hasonló kérdésekről kellett volna felelősen beszélgetnünk már tavaly, amikor a menekültek első csapatai útra keltek. Ki kellett volna deríteni, ki és milyen szándékkal indul el, hová kíván eljutni, hogyan tervezi az életét, akar-e kultúrát váltani, letelepedne vagy inkább lenne vendégmunkás, s ha odahaza beköszönt a béke, a spórolt pénzével a zsebében visszamenne-e. Kik azok, hányan vannak, akik a háború elől mentik az életüket, kik, akik politikai üldöztetés elől futnak, s kik, akik csupán a gazdaságilag könnyebb élet reményében kockáztatnak. Európában létezik csomó ezzel foglalkozó szervezet, köztük pár magyar is, velük együtt gondolkodhattunk volna, a kormány nyugodtan kérdezhette volna őket, dolgozhatott volna velük, hogy felmérje, mit bír el a kultúránk, meddig ér a magyarok türelme, a kulturális toleranciánk. Mindez nem történt meg. Helyette van gyűlölet, és vasárnap estére lesz még egy ócska, egy bit értékű, tehát igen vagy nem információ, mely senkit, semmit semmire nem jogosít, senkit nem hatalmaz fel semmire.
