Mivel a kormány nem érti, hogy a diákoknak, pedagógusoknak, szülőknek mi a bajuk a rendszerrel, segítünk. A kormányfő néhány éve nagy lehetőségnek nevezte, hogy akkor változhatnak a dolgok, ha jóformán mindenki egyet akar. Az egységes akarat – miként most a tanároké, szülőké és diákoké – erőssé teheti az országot. Képessé arra, hogy egyszer s mindenkorra túllépjen az elmúlt évek kudarcain. A Nemzeti ügyek politikája című választási program előszavában Orbán Viktor azt írta, hogy olyan kormányra, kormányzásra van szükség, amely ismét az emberek és a mindennapi élet problémái felé fordul.
Ha a pedagógus is ember, akkor nem lehet semmi baj. Orbán Viktor szerint olyan kormány kell, amely odafigyel az emberekre, meghallgatja őket, megérti problémáikat, azokat az értékeket képviseli, juttatja érvényre, amelyek mindenkinek fontosak, amelyek összekötnek, nem elválasztanak.
Olyan politika kell, amely ezeket a közös értékeket építi, fejleszti, és igyekszik mindenki számára elérhetővé tenni.
A tanároknak nincs mitől félniük, hiszen a kormányfő nem az ököljog, hanem a rend híve és ő is versenyképes oktatási rendszert akar. Ha a tanár is ember, akkor Orbán szerint a történelmi tapasztalatok is mellettük állnak.
A történelem tehát azt mutatja, hogy minden igazán fontos és mélyreható változás, amely előbbre vitte az emberiséget, azokra a közös emberi értékekre épült, amelyek lényegében változatlanok.
A jövő a mában épül
A programban ugyan az oktatás nem került be külön a nemzeti ügyek közé, de Soltész Miklós annak idején pár szóban foglalkozott egy kicsit azzal, szociálpolitikai szempontokból. 2016-ban különösen érdemes visszaidézni, mit tartott hibának. A rendszer szerinte azért vérzett ezer sebből, mert átgondolatlan, a szakmaiságot és a valódi értékeket nélkülöző döntéseket hoztak íróasztalok mögül.
Első feladatainknak kell tekinteni a súlyos adminisztratív terhek csökkentését. Az ellenőrzéseket mederben kell tartani, és biztosítani kell, hogy ne pusztán a gyanakvás, hanem a segítő szándék érvényesüljön azok során. (…) Gyermek- és ifjúságpolitikánk kulcsa, hogy minden gyermek számít. Az ínséget szenvedők, a lecsúszó családban élők, a középrétegekben születők éppúgy, mint a megszületett és a megszületendők is.
A jövő a mában épül – írta Soltész Miklós, aki szerint nincs jó kormányzás gyermek- és ifjúságpolitikai elképzelések nélkül, az oktatás-nevelés kiemelt a feladata a társadalmi szolidaritás, az egyenlőtlenségek kiegyenlítésében. A tudás és a művelt fő érték,
ezért az iskola feladata az, hogy ezek kibontakoztatására lehetőséget biztosítson mindenki számára. (…) Mindezekkel együtt fontos tényező a pedagógusok, oktatók és nevelők megbecsülésének és tekintélyének helyreállítása is.
Vissza kell szerezni a közbizalmat!
Navracsics Tibor – aki időközben már az EU oktatásért, kultúráért, ifjúságért és sportért felelős biztosa – annak idején a demokratikus normák helyreállításáról azt írta, milyen veszélyekkel jár, ha az államot nem övezi erkölcsi megbecsülés, mert maga sem viselkedik erkölcsösen, mert miközben folyamatos áldozatvállalást vár el polgáraitól, cserébe egyre kevesebbet ad.
Az államon sokak szerint valójában nincs már mit tisztelni, maradék tekintélye pedig a korrupciós botrányok sorozatával tovább porlad. Az állam a magánérdekek kiszolgálójává vált, a törvényalkotás lobbicsoportok áldozatául esett. (…) A jogállami keretek között elfogadhatatlan, hogy parlamenti többsége birtokában a kormány alkotmánysértő törvények sorával bizonytalanítsa el állampolgárait, sodorja veszélybe a jogbiztonság alapelvét.
Navracsics Tibor írása azért is fontos, mert abban kiemelten fontosnak nevezi, hogy pártjának vissza kell adnia az adott szó hitelét, mivel a legjobb kormányzás csakis a demokratikus lehet, minden olyan kezdeményezést támogatni kell, amely elősegíti az átláthatóságot, a hatalom ellenőrizhetőségét, példaként szolgálhat állampolgári kapcsolatainkban. Szerinte vissza kell szerezni a közbizalmat, visszafordítani a magyar demokrácia kiüresedésének folyamatát.
Ehhez az kell, hogy végre bebizonyosodjon: a választópolgárok véleményének kikérése nem valamiféle tehertétel, hanem a megoldás maga.
Amennyiben a tanárok is emberek és választók, akkor – Navracsics szerint – véleménynyilvánításuk elől egyetlen felelős, demokratikus erő sem menekülhet, bizalmuk visszaszerzéséhez lehetőséget kell kapniuk abba, hogy közügyekbe beleszóljanak.
Tudjuk, a több bizalom a politikában nem több jogot, hanem több felelősséget jelent: minél erősebbek vagyunk, annál felelősségteljesebbnek kell lennünk.
Nemzeti ügy, vagy sem?
Mindezek alapján meglepő, hogy a kormány nem akar rendszerszintű változtatást a köznevelésben az eddigiekhez képest, miközben azt egyre többen (iskolák, tanárok, diákok és szülők) követelik. Társadalmi és szakmai konszenzust akarnak a közoktatás ügyeiről, amit viszont – nyilatkozatai alapján – Balog miniszter nem szeretne, ő inkább azokkal egyeztetne, akiknél kisebb ellenállás feltételezhető.
A sztrájkbizottság szerint szerdán már lesz több tüntetés az országban a köznevelés helyzetének megváltoztatásáért, de a február 13-i központi tüntetésre, a parlament elé mindenkinek el kell mennie, mert a köznevelés ügye, nemcsak a pedagógusoké, hanem az egész nemzeté. A tanárok régóta mondják, hogy a jelenlegi rendszer kárvallottjai elsősorban nem ők, hanem a diákok, a gyerekek a legnagyobb vesztesek. Rendszerszintű változtatás nélkül elkerülhetetlen lesz a sztrájk.
Sokan erre számítanak, mondván, a kormány még evidens kéréseket sem teljesíthet, mert az annak nyílt beismerése lenne, hogy a köznevelési rendszer rossz. Ugyanakkor ha a köznevelés nemzeti ügy, akkor Orbán Viktor szerint külön szabály érvényes rá, hiszen
a kormányzásnak a jövőben mindig azokat a nemzeti ügyeket kell képviselnie, amelyek minden magyar, de legalábbis a nagy többség számára fontosak.
