Bejegyzések sorát írtuk már arról, hogy némi türelemmel, odafigyeléssel, toleranciával anyázásmentessé tehetnénk a hétköznapokat, de úgy tűnik, sosem elég. Andrea levelét némileg finomítva közöljük.
Pénteken délelőtt a beteg gyerekemmel a Király utca és Izabella sarkán lévő trolimegállóban várakoztunk – indultunk volna orvoshoz a Péterfy Sándor utcai rendelőbe. Beállt a troli a megállóba, az első ajtó kinyílt, a többi nem. Én amíg bányásztam a jegyeinket a táskámból,addigra a trolivezetőnő kinyitotta az összes ajtót. Persze többen is felszálltak, mi is.
Már nincs kiírva
A gyerek leült,én meg a jegykezelő gépnél állva már vettem volna ki a jegyeket, amikor a gyerek hirtelen zsebkendőt kért. Nem gondoltam, hogy ha 30 másodperccel később lyukasztok, az ok arra, hogy a trolivezető kiugorva a fülkéjéből, ordítva rám förmedjen: “nem látja, hogy ez egy elsőajtós trolijárat?”
Nem, nem láttam, mert nem volt kiírva, másodsorban akkor minek nyitotta ki az ajtókat, hiszen leszállni senki nem akart, a trolin alig voltak. Irdatlan méregbe gurultam erre a viselkedésre, hiszen a jegyek a kezemben voltak már, csak egy zsebkendőt adtam oda a gyereknek. A jegyeket lekezeltem, amit természetesen megvárt a trolivezetőnő, és kérte a felmutatását olyan három méter távolságból.
Ekkor vette észre, hogy egy kislány van velem, aki ott gubbaszt az egyik ülésen. Fitogtatva a szánalmas hatalmát a gyerekre ujjal mutogatott – gondolom arra utalva, hogy neki is lyukasztottam-e vajon, mert nehogy már egy 8 éves gyerek ingyé’ utazzon… még ha három megálló a vita tárgya.
Ekkor már nem bírtam megállni szó nélkül, és finoman elküldtem a k… édes anyjába, felmutatva mind a két kezelt jegyet. Betakarodott a fülkéjébe,és indított. Az utasok fejcsóválva nekem adtak igazat, látva az egyperces előadást.Utólag sajnálom, hogy nem tekertem meg a fülét, de a gyerek előtt nem akartam botrányt csinálni.
Sajnos nem néztem meg melyik járat volt, de nagy valószínűséggel 73-as trolibusz, aminek a Keletinél van a végállomása.
Már nincs kiírva
