Aprómunkával, nem repülőúttal lehet milliókat keresni

Mit keres Afrikában?

2013 szeptemberében jöttem ki, növénytermesztési kutatásokkal foglalkozom. Azzal, hogy hogyan lehet hatékonyabban, nagyobb hozammal, vagy egyszerűbben, az adott szegényes körülmények között kicsivel többet kihozni a növénytermesztésből. A cél az volt, hogy ne csak egyfajta káposztát, kétfajta paradicsomot és egy, alacsony beltartalmú kukoricát ismerjenek a termesztők, hanem tudjuk bővíteni a repertoárt.

Kenyába ment először?

Itthon különleges növényekkel foglalkoztunk, választékbővítést próbáltunk bevezetni otthon, hozzánk volt köthető a fehér és sárga óriásparadicsom, aztán olyan chillik és uborkák, amelyek addig nem voltak ismertek, illetve egy csomó tropikus növényt és fűszert is megismertettünk az emberekkel. Ezek után szerettem volna egy olyan területet keresni, ahol egész évben tudok termeszteni. A Földön mindössze 3-4 ilyen terület létezik, köztük a szubszaharai Afrika egyes részei. Ekkor elhatároztam, hogy oda szeretnék kimenni termeszteni. A magyar alapítvány, amelyikkel felvettem a kapcsolatot nagyon megörült ennek, mert az árvaház, amit támogatott pont kertészt keresett. Kenya volt az első célpont, aztán jártunk Etiópiában és Kongó-Kinshasában is.

Mennyire működött a projekt? 

Ez egy egészen különálló, érdekes téma, mert azt kell, hogy mondjuk, a fejlesztési projektek nagy része nem működik. Illetve úgy működik, hogy Afrika lakossága 100 év alatt a háromszorosára duzzadt ugyan, és nem is éheznek annyian, nincs annyi beteg az elmúlt 30 évben, mint 50 évvel ezelőtt, tehát az élelmiszer-fejadag emelkedett, de a termelési hatékonyság és az élelmi minőség egyáltalán nem. Kenyában és Kongóban is viszonylag sok helyre eljutottam, de nem látok nagy áttörést a termelési hatékonyságban és a piachatékonyság fejlődésében, aminek a fejlesztések után be kellett volna következnie. Kenya már azalatt a 4 év alatt, amióta itt vagyok elindult a fejlődés útján, de még mindig nagyon messze van az ideálistól, és úgy látom, hogy magától fejlődik, nem az NGO-knak köszönhetően.  Nagyon hasznos volt, hogy ott voltam a fejlesztési projektekben, értünk el eredményeket, az agráriumban nagyon nagy lehetőséget látok, ezért is maradtam kint. De úgy tűnik, hogy az afrikai országokban a fejlesztési programok 80 százaléka – a színes-szagos sikerreklámok ellenére – nem váltja be a hozzá fűzött reményeket.

A korrupció miatt?

Egész Afrika nagyon vidéki jellegű, olyan, mint Kelet-Európa 1902-ben: nagyon rurális, nagyon a helyi szabályok mentén működő, falusi kultúrát követő. A változtatás igénye nincs benne a lakosság nagy többségében. Kenya  kezd kivétel lenni, de általában Afrikára ez jellemző. Én egy a katolikus egyház és egy magyar alapítvány által üzemeltetett árvaházba mentem először, nagyon örültek, hogy jön egy szakember, de mikor azt próbáltam bevezetni, hogy reggel 9-től este 6-ig kapálni kell, a paradicsomot fel kell kötni, nem szabad hagyni, hogy a gazban nőjön meg, akkor ezt a munkát a helyiek sokszor nem voltak hajlandóak elvégezni. Ragaszkodnak a bevett ritmusukhoz, a sokszor már nem is működő növényekhez. Még akkor is, ha ez éhezéssel jár. Egyre több konfliktus született ebből is. Az összes többi alapítványnál, ahol jártam, a kongóit kivéve, a konfliktusok 90 százaléka ebből fakadt. Örültek, hogy ott van egy európai, mert hoz magával pénzt és helyi hírnevet, ám a fejlesztési munkákban nem voltak hajlandók hosszútávon részt venni, gyakorlatilag egy bizonyos ponton túl nem engedték a beleszólást az életükbe. Ennek javarészt a kulturális, családi, oktatási minták és attitűdök, így például a végtelen tekintélytisztelet, a hibás tudások megkérdőjelezhetetlensége, a különbözőség az oka. Ezeken a legnehezebb változtatni. Sokan mondják, hogy majd az afrikai tudja, nem kell beleszólni, csak finanszírozást, kis oktatást kell nyújtani. Nem értek egyet ezzel. Ha tudná, nem lenne éhezés, és szegénység. A „szegény afrikai, adományozzunk!“ könnyes szemű uralkodó felfogást pedig egyenesen károsnak tartom. Nem eshetünk abba a hibába, hogy gyermekként kezeljük a harmadik világ társadalmait. A gyarmattartóktól tanult beidegződések sem segítenek a helyieknek az önálló hatékonyság megtalálásában. Nehéz jó megoldást találni. A korrupció a nagy szervezetek és az államok kapcsolatában bizonyára jelen van, de mi nem azon a szinten dolgozunk. Afrika különösen fertőzött vele, a kulturális megítélése pedig más, mint Európában.

Az International Crisis Group nemrég adott ki egy jelentést arról, hogy nagy éhínség söpör majd végig Afrikán, főleg Szomálián, Eritreán, Etiópián. Mit tud erről mondani, vannak ennek jelei?

Próbálom követni a nemzetközi híreket, amennyire csak lehet, Jemenre, Nigériára, Dél-Szudánra, Szomáliára van kiadva éhiségriadó. Megjelent egy cikk egy izraeli-amerikai politikai gazdasági elemző tollából, hogy a termelési válságok és a mezőgazdasági válságok nem hétfőről keddre szoktak kitörni, tehát itt komoly politikai és nemzetközi politikai problémák vannak, ha Afrikában ilyen éhínséghelyzet ki tud alakulni.

Mik játszottak közre? Rossz politikai döntések? Az éghajlatváltozás? 

Rendkívül bonyolult probléma, lehetetlen röviden elemezni, a helyi politika, a gyarmati előélet, a kulturális beidegződések egyenként hol pozitív, hol negatív előjellel befolyásolják a termelési, szociális, és társadalmi helyzeteket. Azzal a véleménnyel viszont egyetértek, hogy Afrikában nem azért éheznek az emberek, mert ne lehetne termelni, hiszen egyes területeken van ahol háromszor, van ahol négyszer, de kétszer biztosan lehet aratni, míg Európában mindenhol egyszer. Itt mindenhol az általános kormányzó politika az, ami valahol az alapoknál hibáztatható.

Mond erre példát?

Nem vagyok politikai elemző, de ahogy én látom, az afrikai politikának se pénze, se ereje, se tudása nincs ahhoz, hogy foglalkozzon a termelési folyamatok, a farmeroktatás, az elosztási folyamatok olyan megszervezésével, melyek hatékony piacot indítanának el a kistermelőktől egészen az asztalokig. Számtalan egyéb tényező is hozzájárul ehhez, de elsősorban azt kellene rendbe rakni, hogy mindenki tudjon termelni, vásárolni. Leegyszerűsítve ez az alapprobléma, a politika nem képes rá, hogy ezt az értékláncot jól megszervezze. Hiába van itt rengeteg NGO a világ minden tájáról, a régebb óta Afrikában elő embereknek nagyon sokszor az a benyomása, hogy bár az NGO-k sokat segítenek, de sokszor az NGO-k önmagukért léteznek csak. Nagyon szép, romantikus biznisz, ha valaki kint van Afrikában és terepjáróval megy végig a Turkana sivatagon, közben nézi az éhezőket és kiszáll az autóból a 100 ezer forintos bakancsában és közben terveket kovácsol arra, hogyan kellene megmenteni a szerencsétleneket, de hogy valóban hatékony, működő, sok millió embert felölelő folyamatot végig tudjunk vinni, ahhoz úgy tűnik, teljesen másmilyen gondolkodásra van szükség.

Nem hálás feladat kritizálni az NGO-kat, hiszen segítő feladatot látnak el, de mostanában egyre többször és több helyen fogalmazódnak meg kritikus hangok, hogy az egészségügyi segélyek, a gazdasági termelési fejlesztési segélyek és programok amellett, hogy egyáltalán nem költséghatékonyak, nem is látják el jól és komplexen a feladatukat. Elképzelhetetlen mennyiségű pénz fut át az afrikai segélyszervezeteken, 100-200 millió dollárokat költenek el évente országonként, és nem látni azt, hogy az emberek másmilyen kukoricát ennének Kenyában, mint amilyet ettek 50 évvel ezelőtt.Már többen jutnak hozzá, de ugyanazt eszik. Nem történik meg az átütő változás.

Kik finanszírozzák az NGO-kat?

A nagy NGO-k mögött nagyon sok esetben államok állnak, ezért a kritikával mindenki csínján bánik. Afrikát célszerű egyfajta romantikus, jogilag kevésbé jól szabályozott közegnek megtartani, így „a zavarosban” sokkal jobban lehet halászni. Vannak már erről tanulmányok, hogy a nagybefektető, volt gyarmattartó államok mennyi hasznot hoznak ki Afrikából és annak nagyjából az 5 százalékát adják vissza fejlesztési segélyként.Az Afrikai Unió most már kijelentette azt, hogy nem kér segélyt, önmaga, egyedül akarna fejlődni. A Kofi Annan Alapítvány is azt mondja, hogy Afrikának meg kell találni a saját útját. Etiópia azt mondja, hogy nem kér a segélyekből, az állam saját magára támaszkodva akarja az etióp, afrikai utat megtalálni. Ezt persze mindig végigkíséri egy olyan félelem, hogy akkor majd ezek az államok nagyon gyorsan diktatúrába csúsznak át.

Érezni bármit a globális felmelegedésből?

Az éhezés – a szervezetlen gazdálkodás mellett – a globális felmelegedésnek is köszönhető, ez nem vitás. Szomáliában nem esett már 16 hónapja eső, ott nem kell a csodát várni, már nem lehet mit tenni. Hihetetlen munka lett volna, de meg kellett volna szervezi, hogy több millió embert, hogyan lehet ilyen esetben hatékonyan ellátni. Persze könnyű kívülről beszélnünk, és Szomáliára megpróbáltak jobban koncentrálni a nemzetközi szervezetek, de ott megint csak a politikai helyzet miatt sem lehet jól működni. A helyi politika egyszerűen nem tudja és nem akarja megoldani most a kérdést.
Érződik a klímaváltozás, kimaradnak az esős évszakok. Tavaly mi elveszítettünk egy teljes termesztési felületet, nem tudtunk aratni, mert nem volt eső. Két eső mindig szokott lenni Afrikában, de most egy kimaradt. Én 4 éve vagyok itt, azóta összesen 3 maradt ki. Vannak kutatások, melyek kimutatták, az elmúlt 25 évben rendszeresen kimarad az egyik esős évszak, ami az előző száz évben még elvétve maradt ki. Ez egyértelműen a klímaváltozásnak köszönhető.
Nincs ellentmondás a mondandómban, az agrárium mindenhogy kockázatos játék. Mi kutatók vagyunk, és kockázatot próbálunk csökkenteni a növényfajta kísérleteinkkel, de senki nem tud 100% biztonsággal termelni rurális körülmények között.

Pont emiatt fontos az, hogy folyamatosan új növényfajtákkal kísérletezzünk. 2015 februárjában az ENSZ kiadott egy riasztást pont arra a térségre, ahol én dolgoztam, akkor 80 000 embernek nem volt mit ennie. Ahogy a nagykönyvben meg volt írva, jöttek az ENSZ-es teherautók. Mi viszont tudtunk aratni, mert előállítottunk a riasztást megelőző háromnegyed évben egy olyan kukoricafajtát, ami bírta ezt a szárazságot. Fontos területen tevékenykedünk, de sajnos ezt a magyar politika és a gazdaság nem ismeri fel.

Pedig meg lett hirdetve a „Déli nyitás”.

Erről a témáról nyílt vitát kell kezdeményezni, amit mostanában otthon sokan lehet nem szeretnek. Mi segíteni akarunk, azt szeretnénk, hogy magabiztos magyar gazdasági hídfő legyen a szubszaharai Afrika. A nairobi követségen dolgozó kollégák nagyon szívesen, sokszor rendhagyó és kreatív eszközökkel és erőn felül támogatnak minket, tisztán látják, hogy az agrár kapcsolatépítéshez sárban és tűző napon álldogálni képes emberek kellenek, de a mögöttük álló rendszer nem látszik, hogy hatékonyan kézben tartaná, kiszolgálná, hogy itt egy átgondolt, rövid-, közép- vagy hosszú távú gazdasági, magyar külpolitikai vagy agrárgazdasági stratégia és jelenlét legyen. Nincs ilyen stratégiánk, de legalábbis nem látszik, hogy létezne.

Nem tud mást csinálni a helyi követség, vagy a külgazdasági attasé, minthogy az 1981-es jól bevált módszer szerint elmegy pálinkázni, meg Pick-szalámit etetni a partnereivel. De a világ most egyáltalán nem így működik, ezek csak bevezető, vagy kiegészítő lépcsők lehetnek egy külgazdasági építkezésben. Ezzel csak rész sikereket lehet elérni.
Nem vagyunk volt gyarmattartók 100-200 éves tapasztalattal, mégsincs mögöttünk egy hatékony elemző, támogató, és ami nagyon fontos, magyar viszonyokra kidolgozott kockázatitőke-rendszer, ami megmutatná, hogyan kell most üzletet kötni Afrikában.

Most mindenki Afrikában dübörög: a lengyelek inkubátorházat építenek a lengyel cégeknek Nairobiban, hogy tudjanak hol tárgyalásokat folytatni, bemutatótermeket húznak fel, ők azok, akik Kongóban nagy küldöttséggel tárgyalnak a parlamentben, horvátok szállítanak be a gigantikus méretű helyi kongói elektromosműveknek, a finnek állandó oktatási és kutatási együttműködést csinálnak Kenyában, a németeknek külön gazdasági követségük van, a szlovákok 10 éve már Európába szállító agrárfejlesztési szövetkezetet üzemeltetnek a kenyai partvidéken. Szóval az európai államok itt tiporják egymás sarkát, kivéve Magyarországot.

Pontosan min dolgozik most?

Van egy tervünk, hogy évi 200 ezer dollárból egy Teleki Sámuel nevét viselő magyar tudományos, gazdasági és innovációs inkubátorházat lehetne itt üzemeltetni, mindenkinek tetszik az ötlet, várjuk, hogy döntés szülessen róla. De addig is, most a kutatási időszakban 100 dolláros gondjaink vannak úgy, hogy elemzések tömkelege erősít minket, és Kongóban, Etiópiában, Kenyában teljesen magánszorgalomból komoly politikai és agrárkapcsolatrendszereket építettünk fel. Kongóban magyar -kongói agrár és gazdasági kamarát alapítottunk. Az afrikai kolléga senki mással nem fog tárgyalni, csak velünk. Évek óta helyben élő, terepen levő szakértő nélkül nem fog menni. És ezt nem értik otthon. Miniszteri látogatások, vagy olyan agrárkutatói kapcsolatfelvétel amiben én is részt veszek, nagyon fontosak, és üdvözöljük őket, de a megállapodások tartalommal megtöltése rendkívül költséges, fárasztó, sáros, hosszú, helyben végzendő aprómunka.

Mi szeretnénk együttműködni magyar cégekkel, amelyek legjobb esetben az országelemzéseinket követően azon tűnődnek, hogy lehet minket kapásból kigolyózni. Ezért nem is jön össze semmilyen üzlet, talán egy-egy mutatóban, de nincsen semmilyen hatékony stratégia, szervezés, oktatás arra, hogyan lehetne itt működni. Csak otthoni beszélgetések vannak, ami után elégedetten hátra lehet dőlni, de közben az összes európai régiós versenytársunk működő projektekkel rég lehagy minket.

Az afrikai gazdaság úgy 100 milliós üzlet lehet nekünk, dollárban. Egy elsőként jól belépő magyar cégnek, amilyenek mi is vagyunk, ezt jelenti majd a kutatásunk eredménye. Mindez úgy, hogy mind a klímacélokat, mind a vidékfejlesztési és szociális szempontokat szem előtt lehet tartani. Mi ugyan hozzuk fel a példákat százával, mint független agráros mondom, miket lehetne csinálni, mik a lehetőségek, de arra azt mondják, hogy ott a kereskedőház, majd az koordinál. Ám az  teljesen más elvek alapján működik, nem látszik, hogy használni akarná a tudásunkat. Maximum ingyen.

Itt a belépéshez, a kezdeti kutatásokhoz szükséges magas kockázatú tőkeigény 50-100 ezer dollár körül van, ami még nem is a majdani üzleti tevékenység szoros része. Az adatokra és kutatásra építő üzlet, újabb 100-300 ezer lesz. Ez igazi verseny, igazi nagypálya. Nem, nem fogsz egy repülőút után hirtelen milliókat keresni: aki így gondolja, téved.