Alig három-négy mondatos rövid összefoglaló jelent csak meg december 18-án a gazdasági napilapokban arról, hogy előző nap az Országgyűlés elfogadta a 2008. évi költségvetést. Igaz, nem akármilyen hírekkel kellett versenyezni, hiszen ugyanazon a napon fogadták el a belpolitika legnagyobb birkózószőnyegévé vált egészségügy újabb reformtörvényét, illetve a magyar léptékkel komolynak mondható országos sztrájk is helyet szorított magának a vezető hírek között. Az érdektelenség mégis jól mutatta, hogy a végszavazástól már senki nem várt meglepetést, ahogyan maga a tarthatónak vélt büdzsé sem izgatta fel igazán a sajtót, de még a szakközgazdászokat sem. Annál inkább a hosszabb távú költségvetési kérdések.
A 2009-es növekedési elõrejelzés komoly kockázatokat tartalmaz – állapította meg az Állami Számvevõszék tanulmánya.
A végszavazás ugyanis nem hozhatott érdemi változást, hiszen a támogatott módosító javaslatok korábbi elfogadása után a főszámok már nem változhattak. Ezek szerint 2008-ban 1118 milliárd forint lehet a központi költségvetés deficitje. A pénzforgalmi szemléletű államháztartási hiánycél 1222 milliárd forint, ebben már az önkormányzati szféra 111 milliárd forintos tervezett hiánya is benne van, így együtt ez a GDP 4.4 százaléka, A 2007. előtti évek büdzséihez képest a legalapvetőbb változás, hogy a törvény mérsékelt (2 milliárd forintos) többlettel számol az egészségbiztosítási alapnál, ahogyan nullszaldós lehet a nyugdíjbiztosítási alap is. Az eredeti törvényjavaslathoz képest a módosításokkal 22 milliárd forintot még sikerült is lefaragni a tervezett hiányból, leginkább a központi költségvetés általános tartalékának rovására.
RÉMES FELTÉTELEK. A hiányszámok annál szorosabbra fogott államháztartási költekezésről tanúskodnak, minél inkább figyelembe vesszük, hogy a magyar költségvetés tervezőinek minden évben GDP-arányosan legalább 6 százalék indulóhátránnyal kell megküzdeniük a fejlettebb nyugat-európai országok átlagához képest. Ennek pedig három oka van. A régi uniós tagországokban a foglalkoztatási arány mintegy 60 százalék körüli, míg nálunk csak körülbelül 50 százalékos. Ha „nyugati” szintű lenne az aktivitásunk, rögtön a GDP 2 százalékával több adóbevétele lenne a költségvetésnek. Magasabb a magyar államadósság finanszírozásának a költsége is, mint az átlagos európai szint, ez újabb 2 százalékpont hátrány – sorolta Romhányi Balázs, a Pénzügyminisztérium főosztályvezető-helyettese nemrégiben egy szakmai vitán a hendikep összetevőit. Mindezt Kovács Mihály András, a Magyar Nemzeti Bank közgazdasági tanácsadója azzal egészítette ki, hogy a jegybank a GDP 7,5 százalékára becsüli az adóelkerülés mértékét. Adóelkerülés nyilván máshol is van, de ennek mértéke alapján óvatos becsléssel is újabb 2 százalékpontos hátrányt halmozunk fel.
Az elemzői kommentárok szinte egyöntetű véleménye szerint az ilyen induló feltételek mellett kialakított 2008-as költségvetés mégis reális, sőt, Dunai Gábor, az OTP Bank elemzője a bank negyedéves makromonitorában még konzervatívnak is minősítette a tervezést. Sokkal problematikusabb azonban, hogy történik-e jövőre bármi, ami a meglehetősen ambiciózus 2009-es terveket alátámasztaná. A 2009-es növekedési előrejelzés komoly kockázatokat tartalmaz – állapította meg az Állami Számvevőszék tanulmánya is, amely a költségvetés makrogazdasági megalapozottságáról készült. A PM ugyanis a legújabb konvergenciaprogramban 2009-ben már 4 százalékos, majd a rákövetkező két évben rendre 4,1 és 4,2 százalékos növekedést remél. Csakhogy – figyelmeztetnek a kommentárok – a gazdasági növekedés magától nem indul be, a költségvetésből pedig nem derül ki, hogy jövőre mi segítene majd. Az EU-s források – szokott érkezni csípőből a válasz. Ugyanakkor ez aligha ilyen egyszerű. Nehéz például elképzelni, hogy a rendkívül alacsony aktivitási ráta megváltoztatása nélkül ekkora lehetne a fellendülés.
A magyar gazdaságot Miró József, az Erste Bank elemzője szerint eddig az export növekedése mentette meg. Ám a nemzetközi konjunktúrát nem használtuk ki a stabilizációra, s most, amikor világszerte erősödnek a recessziós félelmek, nehezednek a külső feltételek is (Figyelő, 2007/51-52. szám). A jobb időkben csak az adóprést húztuk szorosabbra, a strukturális reformok érdemben nem haladtak előre, miközben pedig a háztartások és az állam kereslete várhatóan továbbra is alacsony marad. Hasonlóképpen fogalmaz Samu János, a ConCorde Értékpapír Zrt. makroelemzője is, aki eddig optimistább volt a költségvetési kiigazítás hatásainak tekintetében, mint maga az állam. Most már azonban ő is inkább kockázatokat lát. Véleménye szerint a költségvetésből látható, hogy megtorpant az állami bérkiadás-csökkentés. Vannak ugyan homályos elképzelések arra, hogy az önkormányza-
toknál lesznek intézmény-összevonások, de erre csak közvetett hatása van a kormányzatnak. A MÁV, illetve a BKV átstrukturálásához fűzött megtakarítási remények is túlzottan optimisták, s 2008-ban már nem látszanak jelentős reformlépések. Pedig a költségvetési kiigazításnak még nincs vége.
Kovács Mihály András szerint a legjobban a társadalmi konszenzus hiányzik a fordulathoz. Magyarország az elmúlt években egy speciális öszvérmegoldással próbálkozott a költségvetéseiben, a magas újraelosztási aránnyal működő skandináv országok kiadási szintjét ötvözte az alacsonyabb állami szerepvállalással jellemezhető mediterrán országok bevételi arányával. El kellene döntenünk végre, hogy merre tartsunk. Választanunk kell egy modellt, vagy magasan, vagy alacsonyan, de együtt kell tartani a kiadások és a bevételek szintjét. Egyik megoldás persze nehezebb, mint a másik. A magas bevételi szint azért tarthatatlan, mert egyre jobban veszítünk versenyképességünkből a szerte Európában bevezetett kedvezőbb adószintek miatt. Alacsonyabb kiadási szint is választható, ám a konkrét kiadáscsökkentés politikailag mindig nagyon nehéz.
BRUTÁLIS BÉRTERHEK. Egyik napról a másikra nehéz az alacsony foglalkoztatási arány, a magas államadósság és az adóelkerülés negatív hatásaitól megszabadulni. De legalább meg lehetne próbálni – mondják azok a kritikusok, akik szerint a személyi jövedelemadó magas adókulcsai helyett vagyoni, vagy forgalmi adókkal kellene több állami bevételt megcélozni. Ehelyett egyre nagyobb a munkajövedelmeket terhelő marginális adóztatás. Korábban is a miénk volt a harmadik legmagasabb szint az EU-ban, a költségvetési kiigazítás tovább növelte a terheket. A tavalyi 37 százalékos GDP-arányos adó- és járulékcentralizáció pedig még mindig emelkedik: 2008-ban 39 százalék lesz a mérték. A magas marginális adóterhelésnek Bartha Attila, a Kopint-Tárki kutatási igazgatója szerint mérhetetlenül káros következményei vannak a foglalkoztatásra, márpedig e nélkül a növekedés nehezen fog beindulni. Bartha a hasonló szituáción átesett Portugália példáját hozza fel, ahol hosszú évek óta 0 és 1 százalék közötti a GDP-bővülés mértéke. Abban ugyan lehet bízni, hogy az alacsony 2007-es bázishoz képest nő a lakossági fogyasztás. Figyelmeztető azonban, hogy idén az 5 százalékkal csökkenő reálbérekhez csak 1 százalékos fogyasztás-visszafogás párosult. Ennek ugyanis az a veszélye, hogy amikor már bővülhetne a fogyasztás, a lakosság még a kölcsönök törlesztésével lesz elfoglalva.
Az eddigi költségvetési kiigazítások gazdaságpolitikai hatása így legalábbis kétséges. A reformokat nem élből elutasító, ám ennek a csomagnak az egyes elemeit vitató közgazdászok – például Csaba László egyetemi tanár – úgy vélik, hogy a reform eddigi fő irányai, az egészségügyben, az oktatásban, a közigazgatásban végrehajtott átalakítások nem elegendőek. Tandíjból, vizitdíjból, hivatalok alapításából és bezárásából nem lesz növekedés. Ami már rövid távon is segíthetne: a jobb adórendszer, az alacsonyabb infláció, a nagyobb arányú jogkövetés.
