Sok amerikai még azokról a fotókról ismeri a Ho Si Minh- városban álló Újraegyesítés Palotáját, amelyeken 1975. április végén megörökítették, amint az északi tankok éppen áttörik az épület vaskapuját – ezt tekintik azóta a vietnami háborúnak véget vető akciónak. Több mint harminc évvel később, 2006. február 28-án, az amerikai üzleti élet egyik „tábornoka”, Craig Barrett, az Intel elnöke haladt át ugyanezen a kapun – igaz, rombolás nélkül -, akinek a bevonulása azonban azt jelentette, hogy a kapitalizmus évtizedek óta a legjelentősebb hídfőállást foglalta el az országban. Barrett ugyanis aznap vette át Nguyen Tan Dung vietnami miniszterelnök-helyettestől azt az engedélyt, amelynek alapján a világelső félvezetőgyártó 605 millió dollárért új üzemet építhet Ho Si Minh-városban.
Nike-üzem Ho si Minh-városban. Ötödannyiért dolgoznak, mint a kínaiak.
Az ügylet – az olajipart nem számítva – minden idők legnagyobb amerikai beruházása Vietnamban. Az Intel első körben 300 millió dollárt fordít egy összeszerelő és tesztelő üzemre, amely 2007 végére készül el és 1200 embernek ad majd munkát. Kínával, Malajziával és a Fülöp-szigetekkel szemben a társaság részint a még olcsóbb szakképzett munkaerő miatt választotta Vietnamot, de döntéséhez persze a szélsebes, tavaly 8,5 százalékot elérő gazdasági növekedés is hozzájárult. „A költség mindig is meghatározó tényező” – ismeri el Barrett.
BIZALMI SZAVAZÁS. Mások szerint az Intel döntése egyfajta bizalmi szavazás is Vietnam – mint Kína alternatívája – mellett. A külföldi beruházások az országban eddig döntően olyan gyárakra korlátozódtak, amelyek egyszerű késztermék-előállítást végeznek a Nike, a Limited Brands és más hasonló vállalatok számára. A Nike-nak dolgozó cégek ma 130 ezer embert foglalkoztatnak Vietnamban – amely így Kína után a társaság második legnagyobb beszállítója -, és a textilipar számos szereplője is létesített gyárat az országban. Ám az utóbbi időben Vietnam egyre inkább kitör az alacsony technológia skatulyájából. „E tekintetben az Intel-üzlet nagyon fontos lépés Vietnam számára” – állapítja meg Henry Nguyen, a 100 millió dollárt kezelő, startup cégekbe invesztáló IDG Ventures Vietnam alap vezetője.
Ráadásul korántsem csak az Intel fedezte fel magának az országot. A japán technológiai cégek közül a Canon ugyancsak februárban jelentette be, hogy 110 millió dollárért tintasugaras nyomtatókat gyártó üzemet hoz létre Hanoi közelében. A Nidec összesen 940 millió dolláros beruházással két, elektronikai alkatrészeket előállító gyárat épít. A Fujitsunak már működik üzeme, a 200 millió dollárért létesített gyárban 3200 alkalmazottal nyomtatott áramköröket állítanak elő személyi számítógépekhez és telefonokhoz. Az Egyesült Államokból az AES áramszolgáltató ezer megawattos teljesítményű erőművet épít az ázsiai ország északi részén fekvő Quang Ninh tartományban, kereken 1 milliárd dollárért. A Cisco Systems, a Nortel és a Motorola pedig a helyi távközlési infrastruktúra fejlesztésében vesz részt.
Mi szól Vietnam mellett?
• Rendkívül alacsonyak a bérek, akár a kínai szint egyötödéért is lehet szakképzett munkásokat találni
• Vietnam alternatív helyszínként szolgálhat a cégek számára arra az esetre, ha kínai gyáraik leállnának
• Az ország hamarosan WTO-tag lehet, ami óriási lökést adhat a fejlődésnek
• Valamelyest sikerült visszaszorítani a korrupciót, s átláthatóbbá tenni a szabályozást
• Az utóbbi években egymilliárd dollárt költöttek az utak és repülőterek korszerűsítésére
A robbanás fő oka a rendkívül alacsony bérszint. Kína egyes régióiban a munkaerőhiány már felnyomja a költségeket, így az ottani fizikai munkások havi bére akár az ötszöröse is lehet annak az 55 dollárnak, amit a külföldi tulajdonú vietnami gyárak dolgozói keresnek. Ez a különbözet késztette tavaly az amerikai Sparton céget arra, hogy első Észak-Amerikán kívüli beruházásának helyszínéül Vietnamot válassza Kínával szemben. A társaság 8 millió dollárt fordított egy közel ötezer négyzetméteres, vegyi diagnosztikai eszközöket gyártó üzem építésére. „Azt hiszem, a termelékenység és a minőség messze magasabb lesz az amerikai szintnél” – mondja Jason Craft, a Spartonics Vietnam leányvállalat ügyvezető igazgatója. Vietnamnak mindazonáltal nem az olcsó munkaerő az egyetlen vonzereje. Cseppet sem lebecsülendő szempont az sem, hogy még a legjobb helyen lévő ipari telkek is alig feleannyiba kerülnek, mint Kína drágább vidékein, ráadásul Ho Si Minh-városból 6-8 százalékkal olcsóbban lehet szállítani, mint Thaiföldről vagy Indonéziából. Ami ennél is fontosabb: Vietnam alternatív helyszínként szolgál a vállalatok számára arra az esetre, ha kínai gyáraik leállnának. „A cégek rugalmasságra törekszenek a külföldi gyártásban, nem akarnak bezárkózni Kínába” – hangoztatja Michael W. Marine, az Egyesült Államok vietnami nagykövete.
KERESKEDELMI KILÁTÁSOK. További előny, hogy Vietnam az idén jó eséllyel lezárja a csatlakozási tárgyalásait a Kereskedelmi Világszervezettel (WTO). Ez óriási lökést adhat a fejlődésnek – legalábbis a 2001-es amerikai-vietnami kétoldalú kereskedelmi megállapodás hatását alapul véve. Azóta ugyanis az Egyesült Államokba irányuló vietnami export több mint a hatszorosára nőtt, s az értéke tavaly 6,6 milliárd dollár volt. „Ha ez történhetett egy országgal, képzeljük el, mi történhet száz vagy több országgal a WTO-n belül” – utal a kilátásokra Shankar Viswanathan, a Vietnamban mosószerek és egyéb termékek gyártására 1995 óta 80 millió dollárt beruházó Procter & Gamble országmenedzsere.
Az eufória mindazonáltal idegessé tesz néhány megfigyelőt. A múlt évtized közepén, amikor Vietnamot a következő ázsiai tigrisnek kiáltották ki, a befektetők egyszer már megrohanták az országot, ám lelkesedésük hamar le is lohadt a burjánzó korrupció, a bürokrácia, a homályos törvények és a gyatra infrastruktúra miatt. Igaz, azóta javult a helyzet, miután Vietnam a WTO-tagságra való felkészülés jegyében újraalkotta a jogszabályokat és több mint 1 milliárd dollárt költött az utak és repülőterek korszerűsítésére. Az Újraegyesítés Palotája ma tárt kapukkal várja a kapitalizmus csapatait.
