A kérdést jó tíz évvel ezelőtt a londoni Times egyik publicistája már megválaszolta. Férje, ha munkája akadt, egyszerűen annyit mondott: „felmegyek dolgozni”, s el is indult a szobájába, míg ő ottmaradt a nappaliban totyogós korú gyermekükkel. Ellenben ha ő szeretett volna leülni a számítógép elé, jó előre egyezkedni kezdett férjjel, bébiszitterrel, barátnővel, valakivel. A cikket, amely azóta elveszett, a férjem hozta haza ajándékba egy angliai kiküldetésből, felismerve, hogy a dolgok nálunk is pontosan így zajlanak, legfeljebb annyi különbséggel, hogy segítségképpen nekünk bébiszitter helyett nagymamánk volt.
Nem voltunk egyedül: Magyarországon a gyermek az anya gondja, az apa legfeljebb segít neki. Fel sem merül, hogy egyenlő arányban is megoszthatnák a szülői feladatot, amit jól mutat, hogy a társadalom sem az apáktól, hanem a munkahelyektől várja az anyák helyzetének megoldását. Politikusok követelnek több részmunkaidős állást a nőknek, s a téma szakértői, kutatók, pszichológusok győzködik a vállalatokat, hogy a gondoskodás megéri: a nők hálásak ezért, s a férfiaknál hűségesebb, megbízhatóbb munkaerőnek számítanak majd.
CSALÁDBARÁT PROGRAMOK. Egyes cégek, érzékelvén a nyomást, igyekeznek megfelelni az elvárásoknak. Bevezetnek rugalmas munkaidőt és állásmegosztást (job sharing), lehetővé teszik a távmunkát, s azt, hogy szülés után az anyák valamennyit otthonról dolgozhassanak. Mindezt családbarát programnak hívják, hogy ne lógjon ki a lóláb: a lehetőségekkel a nők élnek, férfiak csak a legritkább esetben. Végül igyekeznek segíteni a nők előrejutását a ranglétrán, ami persze lehetetlen feladat – egy részmunkaidős pénzügyes aligha fog vezetői karriert befutni. Ráadásul a gyermeknevelés belső energiákat is leköt: egy anya (ahelyett, hogy egy ügyfél megszerzése/megtartása lenne a legfőbb gondja) gyakran töpreng olyasmin, hogy vajon a biológiatanár miért pikkel pont az ő fiára, vagy a lányára miért éppen tornaórás napokon támad az elviselhetetlen gyomorgörcs.
A cégek nem a nőket diszkriminálják, hanem az általánostól eltérő munkaerőt. Jól példázza ezt a Kramer kontra Kramer című film: a történet elején az apát előléptetik, ám miután az anya elköltözésével rá marad a gyereknevelés, s ez munkahelyi távollétekkel jár együtt, diszkréten felkérik, hogy keressen másik állást. A vállalatok pillanatnyilag arra vannak berendezkedve, hogy – különösen a menedzseri posztokon – szinte korlátlan jelenlétet követeljenek meg. Amíg elegendő számú munkaerő veszi fel ezt a tempót, a mássághoz alkalmazkodni pótlólagos energia-befektetéssel és költséggel jár.
SZÁGULDÓ SZÜLŐK. A nők egyenjogúságának megvalósulása nem a cégeken, hanem a – sajnos igen lassan, de azért változó – szokásokon múlik. Ha az apák az anyákkal azonos arányban száguldanának napközibe, szülői értekezletre, bemutató órára, iskolai ünnepségre vagy ballagásra, várakoznának a beteg gyerekkel a rendelőben, netán igénybe vennék a gyest, s fogalmaznák meg magukban százszor is, mit kellene mondaniuk a matektanárnak, hogy eljusson hozzá az üzenet, de ne haragudjon meg a gyerekre, akkor a női munkaerő egyenértékűvé válna a férfival. Ekkor ugyanis egy adott életkorban nők és férfiak egyformán lennének mások, mint a többiek. Ez válna általánossá, amihez már valóban megérné alkalmazkodni. A folyamatot az állam elősegítheti: Svédországban például a gyermek után járó támogatás teljes összegét csak akkor kapja meg a család, ha mindkét szülő legalább egy-két hónapot otthon marad a kicsivel.
A nők megbízhatóbb munkaerővé válnának, hiszen a pluszfeladat egy része lekerülne róluk, miközben a férfiak is sokat nyernének: megismernék azt, milyen is valójában apának lenni. Mert ez a sok nehézség ellenére sem teher: a filmben Ted Kramer sem igyekszik megszabadulni tőle, inkább körömszakadtáig küzd a gyermekéért a válóperes tárgyaláson. Nem is érti, miért tartják őt kevésbé alkalmas szülőnek az anyánál, hiszen, mint mondja, a gyerekneveléshez csak türelem és odafigyelés kell, no meg persze, szeretet. Ki állítja, hogy erre egy férfi nem képes?
