– Miniszterelnök úr, egyre rövidebb idő marad a kampányra, de még mindig nem tudni, hogy az MSZP mihez kezdene egy esetleges választási győzelemmel. Attól tartanak, hogy nem lehet szavazókat nyerni azzal, ha elmondják, mire számítsunk a nyártól?
„Az, hogy az ellátórendszerek a működőképesség határán vannak, szerintem nem igaz.
– Akkor menjünk sorjában! Nemcsak, hogy lehet tudni, mit akarunk, de ezt már törvénybe is foglaltuk. Először is az adó- és járulékcsökkentő programot. Volt már ilyen az elmúlt tizenöt évben? Ugye nem. Azután törvénybe foglaltuk a nyugdíj-kiigazítási programot. Ilyen sem volt még. Megállapodtunk – először tizenöt év után – az Országos Érdekegyeztető Tanácsban a minimálbér emelésének hároméves programjáról. Tehát a gazdaság számára fontos három kulcskérdésben egészen pontos programunk van. Világosan lehet tudni azt is, mit gondolunk az egészségügyről: érdemi és mély átalakítást tervezünk, biztosítás alapú szektort az állami helyett.
– Eszerint új programpontokkal nem is állnak már a nyilvánosság elé?
– Ezt nem mondtam. Csak azt, hogy a program gerince mindenki másénál pontosabban ismert.
– Viszont a piac az adott helyzetben ennél konkrétabb lépéseket vár, egy költségvetési kiigazítási programot. Egyetért-e ezzel, és mikorra várható a hiánycsökkentési menetrend?
– Én abban a költségvetésben hiszek, amelyet elkészítettünk, amelyet a parlament el is fogadott, s amelyhez képest eddig sem láttam alternatívát. Zajlik egy folyamatos egyensúlyteremtés: a 2002-es 8-10 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányról az idén 4,7 százalékra megyünk le. Az első hónapban befolyt adó- és járulékbevételeket látva pedig abban hiszek, hogy tartani tudjuk ezt a költségvetést.
– Akkor miért ennyire szkeptikusak a külföldi és hazai szakértők, elemzők? Nem láttunk még olyan előrejelzést, amely legalább 2 százalékponttal ne magasabbra jósolta volna az idei hiányt a 4,7-nél. Az ellenzék egyenesen 10 százalékról beszél.
– Az ellenzék az elmúlt két évben naponta jósolta meg, hogy össze fog omlani a gazdaság, amihez itthon is volt segítőjük – a jegybankelnök személyében. Természetesen ez nem történt meg! Az elemzők pedig még decemberben sem hitték el, hogy tartani fogjuk a múlt évre tervezett pénzügyi szemléletű hiányt. Én ebből azt a következtetést vonom le, hogy az elemzők nagyobb kockázatokat vetítenek előre, mint amire mi számítunk. Természetesen, ha az élet az elemzőket igazolja majd, akkor megfontolom, nem indokolt-e más módon a tervezetten belül tartani a hiányt.
– De tavaly még volt egy Budapest Airport. Az idén mit lehet előhúzni a kalapból?
Bokros Lajos azon kijelentéséről, miszerint a környező országok mind-egyikében – Lengyelországot leszámítva – ésszerűbb a gazdaságpolitika, mint nálunk:
„A magyar gazdaságpolitika egysége két hullámban bomlott meg az elmúlt hat évben. Először a fejlesztéspolitika és a jövedelempolitika egysége esett szét, amikor elindult egy alapvetően állami keresletélénkítésre alapozott politika, rombolva a növekedést és a büdzsét. Ez nagyjából 2003-ig tartott. Elindult a költségve-tésből finanszírozott erős jövedelem-kiáramlás. Azután van még egy fázis, ami később indult el, és a kormányvál-táshoz kötődik, a monetáris és költségvetési politikának az egyensúlybomlása, a jegybank és a kormány közötti, a szükségesnél lényegesen alacsonyabb fokú együttműködés, helyenként túlpolitizált viszony. Ebből az következik, hogy a gazdaság-politika négy nagy eleme, a költség-vetési, a pénzügyi, a jövedelem- és a fejlesztéspolitika ma egymás rovására akar érvényesülni. Amíg ennek nem teremtjük meg újra az egyensúlyát, pluszkockázatokkal kell számolni. E problémák egy része megoldható kor-mányzati eszközök-kel, egy része pedig a kormány és a jegybank közötti együttműködést igényli.”
– A Fidesz meghirdette, hogy július elsejétől 10 százalékponttal csökkentené a tb-járulékokat. Várható valamilyen hasonló kezdeményezés az MSZP-től?
– Már csak azért sem, mert felelőtlenségre nem lehet egy másik felelőtlenség a válasz. Számoljunk együtt! Mit mond a Fidesz, mennyi álláshelyet teremtene ez a járulékcsökkentés?
– Úgy kétszázezret.
– S ez mennyi bevételt teremt? Arról nem is beszélve, hogy mostanában már nem is új, hanem inkább kifehéredő munkahelyeket ígérnek. Szóval, mindent beleszámítva – a ki nem fizetett munkanélküli ellátást, adókat, s feltételezve, hogy valamennyi jövedelemből legális fogyasztás lesz, és az általános forgalmi adót generál, s tudva, hogy milyen minőségű munkahelyeket lehet tömegesen teremteni 100-120 ezer forintos átlagbérrel – mindebből kevesebb mint 200 milliárd forint folyhat be az államkasszába. A 10 százalékpontos járulékcsökkentésből következő kiesés ellentételezéséből így még mindig hiányzik 500 milliárd forint, de 450 milliárd biztosan. Ez a GDP 2,5 százaléka. Feltételezve tehát, hogy az intézkedés élénkíti a gazdaságot, s új erőforrás bevonására ösztökél, ennek a fiskális kihívásnak kétfajta megoldása lehet. Vagy a kiadási oldal jelentős csökkentése, ami a jóléti rendszereket, a nyugdíjat, az egészségügyet, a szociális ellátást érinti. Vagy ha ezt a hiányt ráengedjük a gazdaságra, akkor a pénzpiacok reagálnak fájdalmasat. El tudják képzelni, hogy mi történik akkor, ha 2 százalékponttal növeli valaki a deficitet!?
– S mi van akkor, ha – elfogadva, hogy a vállalkozások élőmunka-terhei tényleg nagyon magasak – más bevételekkel próbálnák meg behozni a kiesést?
– És kiktől lehet ezt beszedni? Vagy ugyanazoktól a vállalatoktól, amelyeknek elvben kedvezne a járulékcsökkentés, és akkor az egésznek semmi értelme nem volt vagy a lakosságtól. Ha a lakosságra hárítjuk ezt a 400-450 milliárdot, az több mint erőteljes kihívás a szociális biztonsággal szemben: fenyegeti azt. Ráadásul nézzük meg a vállalkozói adóterheket! Csehországban, Lengyelországban és Magyarországon az adókoncentráció egyaránt 36 százalék, plusz-mínusz 0,5 százalék eltéréssel. Nem igaz az az állítás, hogy a magyar gazdaság versenyképességét a többiekéhez képest magasabb adó- és járulékterhek veszélyeztetik. Szlovákiában a terhelés valóban 5 százalékponttal kisebb, de tessék eldönteni, hogy a szlovák jóléti rendszert szeretnénk vagy inkább a csehet és a magyart. Ez itt a dilemma. Nem lehet azt mondani, hogy kiengedek 500 milliárdot a rendszerből, de ezt máshol majd be fogjuk hozni. A jó isten mentsen meg bennünket attól, hogy ebben versengjünk! Németországban ennél kisebb gazdasági kihívásra adóemeléssel válaszoltak. Nálunk viszont nemcsak a politikusok felelőtlenek, hanem az elit túlnyomó része, amely az ilyen szirénhangokat következmények nélkül hagyja.
– Azzal sem ért egyet, hogy a magyar gazdaságnak a foglalkoztatottság, illetve a munkanélküliség a legnagyobb problémája?
– Magyarországnak valóban ez az egyik legnagyobb problémája, a magyar gazdaságnak viszont a versenyképesség, továbbá az alacsony innováció, a viszonylag mérsékelt beruházási hányad, s a zárványszerű fejlődés, amikor is a nagy multinacionális cégek és a beszállítóik kapcsolata messze nem olyan kiterjedt és intenzív a foglalkoztatás terén sem, mint lehetne. Az elmúlt időszakban ráadásul jelentősen nőtt az aktivitási ráta: 150 ezer ember indult meg a munkapiacra. Ennek a fele oda is talált, ezért nő a foglalkoztatottság. A másik fele, mintegy 70 ezer ember viszont ott áll a sorban, mivel nincs olyan tudása, szakképzettsége, ami kellene. Ez részben a mindenfajta mobilitás hiányából adódik.
– Ha egy dolgot kellene mondani, akkor Ön szerint mi kellene az aktivitási ráta javításához?
– Nagy-Britanniában a nálunk jóval magasabb, 70 százalékos aktivitási ráta mögött arányaiban a magyarnál kisebb teljes munkaidőben foglalkoztatott létszám van. Csak a részmunkaidőtől tudunk jelentősebb változást remélni. Ez viszont akkor lesz csak számottevően magasabb, ha a részmunkaidős jövedelemből érdemben hozzá lehet járulni a család költségvetéséhez. Illúzió, hogy amíg nálunk az átlagos képzettségűek átlagjövedelme a bruttó 140 ezer forintot sem éri el, addig ennek a feléért tömegesen lehetne részmunkaidőben foglalkoztatni embereket. Ez nem kultúra, hanem jövedelem kérdése.
Ezért sem hiszek abban, hogy adó- és járulékcsökkentéssel aktivitás-növelést lehet elérni. Abból jobbára csak magasabb nyereségráta lesz a tulajdonosnál. Én a fejlesztésben hiszek. Több lehetőségre, több munkára, a több munkához több alkalmazottra van szükség. Gyökeresen különböző irányok azok, amiket a jobb- és a baloldal ebben az ügyben képvisel. Adó- és járulékcsökkentéssel nem lehet tömegesen új munkahelyet teremteni, legalábbis az egyenleg hihetetlenül rossz. Új, szélesedő, belső beruházási piacélénkítéssel lehet. Ennek ráadásul minden tekintetben pozitív az egyenlege, a munkaerőpiacra is, meg a költségvetésre is. Igaz, ezt sokkal nehezebb elmagyarázni, mint azt, hogy csökkentem a tb-járulékokat tíz százalékkal.
– Önök az áfát csökkentették. Ennek hatásával elégedett?
A magyar érdekekről az unióban:
„Magyarország alapvető érdeke, hogy legalább az EU belső piacát megnyissuk tisztességesen. Ma az unió egyik legnagyobb problémája, hogy úgy akar versengeni az egyéb világgazdasági központokkal, hogy belül nincs igazi szabad verseny. A tagok jelentős része, mint ördög a tömjénfüsttől, úgy fél a legtöbb újonnan csatlakozott országtól. Támogatták a tőke szabad áramlását, mert az számukra volt kedvezőbb, viszont borzasztóan meg vannak ijedve, hogy ki kellene nyitniuk a szolgáltatások piacát, ahol viszont mi vagyunk kedvezőbb helyzetben az alacsonyabb bérszínvonal okán. Ebben az ügyben a britek pártján vagyunk, mert ők, valamint a dánok és a hollandok mondják azt: nyitni kell a piacot, mert ha belül nem vagyunk versenyképesek, kint sem leszünk azok.”
– A fiskális szempontokon túlmenően a magyar államháztartásban az ellátó rendszerek alacsony színvonalú szolgáltatásokat nyújtanak, jobbára a működőképességük határán vannak. Bokros Lajos nemrégiben úgy fogalmazott (Figyelő, 2005/51-52. szám), hogy „romló és szétrohadó államgazdaságot látunk”. Milyen reformokat indítana el?
– Először is, az, hogy az ellátórendszerek a működőképesség határán vannak, szerintem nem igaz. A nyugdíjrendszerre ez nem igaz, a munkanélkülieket ellátó rendszerre nem igaz, a lakástámogatási rendszerre nem igaz, a családtámogatási rendszerre sem, s a közoktatási rendszerre sem. Kétségtelen, hogy az egészségügy terén jelentős kihívások vannak. Ez az államszocializmus itt maradt darabkája. Alapvetően a kontroll nélküli redisztribúcióra épül. Puha költségvetési korlát van az ágazatban, úgy, ahogy Kornai János leírta; erőtlen teljesítménymérés, alapvetően torz viszonyok, az egész finanszírozási rendszer továbbra is intézmény- és nem szolgáltatásközpontú. Az állami egészségügyi intézményrendszer kétfajta igazságtalanság között őrlődik. Az egyik, hogy az ellátást nyújtók nagyon sok esetben magántevékenységet folytatnak az állami infrastruktúra felhasználásával – ellenőrzés nélkül. Akik pedig igénybe veszik a szolgáltatásokat, azok sok esetben – miközben a befizetési oldalon egyenlőek – nem a szükségleteik szerint jutnak ahhoz hozzá, hanem aszerint, hogy hol laknak, és milyen kapcsolataik vannak. Erre a helyzetre hallunk mostanában olyan felvetést, hogy nem kell reform, csak több pénzt kell a rendszerbe beletenni. Ez szerintem butaság. Amikor 2002-ben átvettük a kasszát, az egészségügyre évente 650 milliárdot fordítottunk, most 900-at. Jobb lett az egészségügyi rendszer? Nem.
– Mi a megoldás?
– Egy tiszta biztosítási rendszer. Van az alapvető emberi jogon járó biztosításcsomag, gyermek- és csecsemővédelem, sürgősségi ellátás, járvány- és közegészségügy. Létrehozzuk az alapvető biztosításcsomagot, amely a mai szolgáltatásnak ahhoz a szintjéhez illeszkedik, amit mindenkor meg tudunk kapni. Ez a rendszer egy nemzeti kockázatközösségen alapul, a biztosító a biztosítottak felügyelete alatt áll, szolgáltatást vásárol, és nem intézményt finanszíroz. Nem attól szolidáris egy biztosító, hogy kinek a kezében van a kórház, hanem, hogy ki fizeti ki a számlát. Ez a fajta biztosítói magatartás átveszi a szolgáltatásnyújtási kötelezettséget az önkormányzattól. Ez átalakítja az intézményrendszert is, így nem lesz minden huszadik kilométeren ugyanolyan szolgáltatást nyújtó kiskórház. Lesz viszont több és jobban fizetett családi orvos, valamint sokkal jobban szakosodott, az egész országot egyenlően lefedő és mindenki számára azonos feltételeket biztosító fekvőbeteg-ellátás és klinikai rendszer.
– Vagyis, ebbe a modellbe a kórházprivatizáció belefér, viszont az alapellátásba a magántőkét nem vonnák be. Itt lehet koalíciós vita, hiszen az SZDSZ – a több-biztosítós modell híveként – ezt másként képzeli el.
– Választásokra készülünk, pártok vannak, amelyeknek a programjait a választók megmérik. Döntésük eredményeképpen, ha előáll egy koalíciós lehetőség vagy kényszer, akkor le kell ülni és egyeztetni a programokat. A kórházakat pedig nem kell privatizálni, avagy ezt megakadályozni – egyszerűen jó kórházak kellenek. S annak adni a tulajdonjogot, aki a legjobb színvonalon működteti a kórházakat. A biztosító – és ami még fontosabb, a biztosított – szempontjából mindegy, hogy a kórház mögött az orvosok állnak, az önkormányzat vagy az állam. A kérdés, hogy ki az, aki jó minőségű szolgáltatást nyújt, megfelelő garanciával.
– Évértékelő beszédében új kezdeményezésként hangzott el, hogy bejelentették a vállalkozók bankjának létrehozását. Mi ennek az értelme? Mi a változás a jelenlegi helyzethez képest?
Az energiafüggőség és a közelgő Putyin-látogatás kapcsolatáról:
„Oroszországgal folytatott tárgyalá-saink három legfontosabb kérdése között mindig ott van az energiaellátás. A tárgyalások döntően most is nyilvánvalóan arról fognak folyni, hogyan lehet garantálni az energiaellátás biztonságát. Oroszországnak az az érdeke, hogy megbízható szállítóként tekintsenek rá. Megértették, hogy a decemberi-januári pár nap nekik is sokat ártott. Magyar-országnak pedig az az érdeke, hogy biztonságban tudja ezt a forrást, és legalábbis ne növelje a kitettségét és kiszolgáltatottságát.
– Ez új konstrukciókat is jelent?
– A legfontosabb elem, hogy kiépül egy integrált szolgáltatás, amelynek a bázisán nyilván új termékek is megjelennek. De én nem a termékek számszerűségének problémáját látom, hanem a hozzáférhetőségét. Ennek könnyítése innentől kezdve egy banki termékfejlesztési feladat.
– Tehát nem kíván további állami beavatkozást?
– Logikailag sincs több forma, mint a vissza nem igényelhető támogatás, továbbá olyan befektetés, amely később kedvezményesen megvásárolható, valamint hitel, illetve garancia. Ezekből mindig új termékeket lehet megpróbálni összeállítani. Most azt számoljunk, hogy az az új fejlesztési program, amely 2007-től elindul, az eddigi 80 ezer kis- és középvállalkozás helyett 150-200 ezret ér el. Az MFB azzal kalkulál, hogy összességében 650-700 milliárd lesz a jelenlegi több mint 400 milliárddal szemben a forrástömeg, amit a következő ciklusban tud majd folyósítani. Ez tízszerese a korábbi ciklusénak.
– Mikor valósulhat meg ez az intézmény-összevonás?
– Ez egy bonyolult összeolvadási folyamat, amely februárban kezdődik, és több hónapot vesz igénybe, hiszen szükséges az MFB-törvény módosítása is.
– Az önkormányzati gazdálkodás terén vannak-e új reformtervek? Mikor lesznek valódi, választott régiók Magyarországon?
– Akkor, amikor a két politikai oldal meg tud állapodni. Az MSZP részéről az ehhez szükséges döntéseket előkészítettük. Ebben nem változott az álláspontunk, de támogatást ehhez nem kaptunk. Miután nem bízunk abban, hogy az ellenzék másként fog ehhez viszonyulni, ösztönzőkkel segítjük ezt az integrációt, ami a kistérségekben már el is indult. Két út adódik. Vagy ki kell kényszeríteni törvényi erővel az együttműködést, vagy lehet olyan pénzügyi szabályozókat alkalmazni, amelyek az együttműködést preferálják. A választások utáni helyzettől függően mindkét megoldással készülünk az új ciklus első száz napjára. A kistérségi együttműködés megszervezése hosszú távon javíthat a helyzeten, de nagyon körültekintően kell eljárni. Például a kisiskolák esetében – a liberális párt is így gondolja – az alsó négy osztályt, ahol csak lehet, helyben kell megtartani, nagyon alacsony küszöbkövetelményekkel. Ezeket az iskolákat a falu közösségi tereivé kell fejleszteni. De tízéves kortól felfelé nem egyszerűen iskolára van szükség, hanem olyan tanműhelyekre, ahol versenyképes tudást lehet szerezni. El kell kezdeni az integrációt, egyebek mellett össze kell vonni a szociális és a munkaügyi ellátás egész intézményrendszerét is. Ha úgy tetszik, ez a brit modell. Folyamatosan olyan javaslatokat fogok tenni, amely arra ösztönzi majd a falvakat, községeket, kisvárosokat, hogy kezdjenek el jobban együttműködni.
– Az Ön politikai krédójának fő eleme a fejlesztő állam. Könyvében hat ágazatot nevez meg, hogy melyeket kell fejleszteni. Miért az állam mondja meg, mely szektorokba menjen a tőke? Nem kellene ezt a piacra bízni?
– A piac ma e tekintetben nem korlátozott. Amikor azt mondjuk, hogy a speciális idegenforgalom kiemelendő terület, az nem úgy történik, hogy két hivatalnok leül és összedugja a fejét. Éppen a piac jelzései alapján mondjuk azt, hogy egy ágazatban erős a fejlesztési potenciál. Azt kell segítenie az államnak, hogy a fejlesztési akaratból megvalósult, sikeres fejlesztés lehessen – szabályozással, intézményfejlesztéssel, infrastruktúra építésével. Az idegenforgalom például éppen az a terület, ahol az államnak csak el kell indítania az ügyeket, a befektetések túlnyomó többsége magánbefektetés lesz. Ahol a piac igényli, hogy legyen egy logisztikai központ, ott az állam speciális programjaival kész megteremteni és megerősíteni az alapinfrastruktúrát.
– Honnan lehet tudni, hogy a piac pont ezt a hatot igényli és nem másik hatot?
– Onnan, hogy számos ágazati elemzést végeznek a gazdasági minisztériumban, megnézik milyen fejlesztési potenciál van egy-egy szektorban, és erről hosszú hatástanulmányok készülnek. Felkészülünk arra, hogy a piaci igényekre az állam segítően tudjon reagálni. Nem emlékszem különben, hogy az éppen egy éve megjelölt hat-hét ágazatot bárki érdemi kritika tárgyává tette volna.
