A három kavics története öt évvel ezelőtt kezdődött, amikor a húszas évei közepén járó, londoni Sparsh Ahuja meglátogatta az Indiában élő nagyapját, Ishar Das Arorát. Az unoka, aki a történetét a BBC-vel osztotta meg, észrevette, hogy az idős férfi urduul jegyzetel valamit. Meglepődött, hiszen az urdu Pakisztán hivatalos nyelve.
Sparsh már gyerekként tudta, hogy nagyapja valahol azon a földön született, amit aztán Pakisztánnak neveztek el, de a család sohasem beszélt a régi időkről. Amikor tévét néztek, vagy játszottak valamit, és közben szóba került Pakisztán, a családból hirtelen mindenki elcsendesedett. Ahogy nőtt, Sparsh egyre kíváncsibbá vált. Egy este, egy sakkparti közben faggatni kezdte a nagyapját a gyerekkoráról és arról a helyről, amelyről senki sem beszél. A nagyapa hezitált, de végül csak annyit felelt: „ez nem fontos, mit törődsz vele?”
Sparsh azonban nem hagyta annyiban, időnként vissza-visszatért a témára, a nagyapja pedig lassacskán megnyílt, örült, hogy az unokáját érdekli az élete, a családja története.
Megkérte nagyanyámat, hogy készítse ki neki a legjobb öltönyét és nyakkendőjét, felöltözött és végre megtörte a több évtizedes csendet.
A történet, melyet a nagyapja azon az estén, gondosan megválogatott szavakkal elmesélt, megváltoztatta Sparsh Ahuja egész életét.
Függetlenség
Ishar Das Arora 1940-ben született Belában, egy muszlim többségű faluban, Pandzsábban. A szülei kereskedők voltak: mogyorót árultak a főutca mellett. Békés idők voltak, Brit-India utolsó évei. Ishar hétéves volt, amikor a britek kivonultak a térségből és a falujában elkezdődtek a rajtaütések.
Az 1947-es függetlenedés után az egységes Brit-India egy vallási törésvonal mentén szétesett: a hindu többségű Indiára, illetve a muszlim többségű Nyugat-Pakisztánra és Kelet-Pakisztánra (a későbbi Bangladesre). Elkezdődött az emberiség történetének legnagyobb olyan népvándorlása, amit nem háború vagy éhínség váltott ki. Emberek tízmilliói hagyták el otthonaikat; az erőszakos vallási villongásoknak nagyjából egymillió ember esett áldozatul.
Ishart és a családját, akik hinduk voltak, a falu muszlim elöljárójának házába vitték, aki védelmezte őket. Amikor a pisztolyokkal felfegyverkezett, hindukra vadászó csőcselék a ház elé érkezett, az elöljáró elküldte őket. Ishar csak a rettegésre emlékszik, arra azonban nem, hogyan menekültek Delhibe, ahol azóta is él.
Sparsh azt mondja, a történet végén érezte úgy életében először, hogy igazán ismeri a nagyapját. Ugyanakkor döntötte el azt is, hogy elutazik abba a faluba. „Úgy gondoltam, a családunk története addig nem lehet teljes, amíg legalább egyikünk vissza nem tér oda.”
Az ősök földje
Amikor Sparsh közölte a nagyapjával, hogy el akar menni Belába, Ishar megpróbálta lebeszélni. „Nem biztonságos. Különben is, nincs ott már semmi.” Az unokája azonban hajthatatlan maradt. Már csak azért is, mert észrevette, hogy a nagyapja, ha önkéntelenül is, még mindig otthonnak hívja a falut.
Azt reméltem, megtalálom ott egy részem. Sok helyen éltem már: Indiában születtem, Ausztráliában nevelkedtem, egyetemre Angliában jártam, és ott is dolgozom. Mégsem érzem, hogy lenne egy hely a világon, amiről elmondhatnám, onnan származom. Mintha hiányozna az életemből egy kirakósdarab, amit meg kell keresnem.
Sparsh 2021 márciusában repült el Iszlámábádba. Bela nagyjából száz kilométerre fekszik Pakisztán fővárosától. Aznap, amikor odaindult, Sparsh már hajnalban talpon volt. Hagyományos, kék szalvár-kamízt vett fel, fejére különleges módon kötötte fel a fehér turbánt. A nagyapjánál látott egy régi fotót Ishar apjáról, és úgy akart kinézni, mint ahogyan a dédnagyapja festhetett, amikor a családjával együtt el kellett menekülnie a szülőfalujából.
Sparsh és két barátja, akik vele tartottak, taxiba szálltak. A gyökereit kereső fiatalember egy füzetlapra felskiccelt térképet szorongatott, amit a nagyapja rajzolt neki a gyerekkori emlékei alapján. Rajta volt a folyó, a régi mecset, és a hegy, amint „visszhanghegynek” hívtak. A gyerekek sokszor jártak oda, a nevüket kiabálták és a hegy visszakiabált nekik.
Sparsh csöndes volt, a gondolataiba mélyedt. Leginkább attól tartott, hogy nem talál már semmit a régi falu helyén. A táj lassan megváltozott a suhanó taxi körül. Hegyek nőttek ki a földből, az egyre hepehupásabb út vörösessé, agyagossá vált, pont olyanná, amilyennek Ishar lefestette. Aztán egyszer csak emberek tűntek fel az út szélén. Földimogyorót árultak, éppen úgy, ahogy Sparsh dédnagyszülei annak idején.
A taxi egy festői szépségű, zöldellő völgybe ért, melyet csillogó folyó szelt ketté, mindenütt gyümölcsfák nőttek, tehenek kódorogtak sárkunyhók között. Aztán meglátták az ütöttkopott táblát, amin az állt: Bela.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A kör bezárul
Amikor meglátta az első embert a faluban, Sparsh kiszállt a taxiból és odasietett hozzá. Hadarva elmagyarázta az idős asszonynak, hogy ki ő, és mit keres ott. A nő azt felelte, ő semmit sem tud a régi dolgokról, majd elmondta, merre lakik a falu elöljárója, aki talán tud segíteni.
Ahogy a falu központja felé közeledtek, egyre több embert láttak. Mind gyanakodva méregették a taxit: vajon mit kereshet a faluban egy idegen autó? A falusiak felhívták egymást, úgyhogy mire Sparsh és a társai megtalálták az elöljáró házát és kiszálltak a taxiból, már mindenki róluk beszélt.
A falu vezetőjét otthon találták. Amikor Sparsh bemutatkozott, és elmondta neki, hogy valaki Belában hetvenöt évvel korábban megmentette a nagyapja és a családja életét, a férfi egy rövid időre elnémult. Aztán csendesen azt felelte:
Igen, az az ember az apám volt.
A férfi idős volt, ahogy Ishar; ő is kisfiúként élte át az India és Pakisztán szétválását követő időszakot. Azt mondta, emlékszik még arra a fiúra és a családjára, akiknek az apja segített elmenekülni. „Ha nem tette volna, most én sem élnék” – mondta neki Sparsh.
A falu vezetője a házába invitálta a társaságot, bemutatta nekik a fiát és az unokáját. Teát ittak, és Sparsh közben meghallgathatta ugyanazt a történetet, amit a nagyapja is mesélt neki, csak egy másik nézőpontból. Az elöljáró fia és unokája aztán azt mondták, szeretnének valamit mutatni Sparshnak.
Egy udvarra kísérték, amelynek oldalában nagyobbacska épület állt. Elmagyarázták neki, hogy az a régi mecset, melynek szomszédságában Ishar lakott a családjával. Aztán rámutattak egy vályogházra, és azt mondták, azon a telken állt korábban a dédnagyszülők otthona.
„Nem bírtam el a pillanat súlyát, sírva fakadtam. Végre eljutottam ide, pedig a két ország viszonyát tekintve, nem voltam biztos benne, hogy ez még az én életemben sikerülhet. Mielőtt Belába utaztam, dühös voltam. Úgy éreztem, elveszítettem valamit, de azon a napon, amikor az őseim földjére léphettem, kialudt bennem a harag. Amikor gyerek voltam, nekem azt mondták, innen származunk, de soha többé nem mehetünk vissza. Nem akartam, hogy nekem is ugyanezt kelljen majd mondanom a gyerekeimnek. Azt fogom nekik mondani, hogy a családunk itt élt, elveszítettük ezt a földet, de később visszatértünk, a kör bezárult.”
Mielőtt Sparsh elhagyta Belát, felvett három szürke kavicsot a földről és zsebre vágta őket. Aznap este felhívta a nagyapját az iszlámábádi hotelszobájából és elmesélte neki a történteket. Ishar azt mondta, büszke rá és nem tudja szavakkal kifejezni, mit jelent neki, hogy az unokája a szülőföldjére lépett.
Nacionalizmus és vallási fundamentalizmis
Háromgenerációnyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy egy család számára új fejezet íródjon a szétválás tragikus történetéhez. Sparsh és a belai elöljáró családja azóta is tartják a kapcsolatot, és – ahogy az őseik tették, amikor még egymás mellett éltek – köszöntik egymást a nagyobb ünnepeken (csak Sparshék már WhatsAppon keresztül).
Amikor India és Pakisztán között feszültté válik a helyzet, Ishar inkább nem keresi a belai családot, mert úgy érzi, nem lenne biztonságos. És persze mindkét családnak vannak radikálisabb gondolkodású tagjai.
Tavaly a belai elöljáró egyik rokona az egyik közösségi portálon örömteli eseményként írt arról, hogy az amerikaiak kivonulása után a tálibok újra átvették az uralmat Afganisztánban. Sparsh nem ment el szó nélkül a bejegyzés mellett. Egy üzenetben megírta a férfinak, hogy elszomorította a bejegyzése, mert a tálibok pont ugyanolyanok, mint azok az emberek voltak, akik miatt a nagyapjának el kellett menekülnie a szülőfalujából. A férfi elnézést kért, azt írta, senkit sem akart megbántani.
Ugyanakkor Sparsh családjának több tagja is a gyakran muszlimellenes, hindu nacionalista, populista kormánypárt, a Bháratíja Dzsanatá Párt híve. „Bonyolult helyzet, de legalább zajlik valamiféle párbeszéd” – mondja Sparsh.
Virtuális hazatérés
Utazása a nagyapja szülőföldjére arra inspirálta Sparsh Ahuját, hogy néhány egyetemi barátjával kidolgozzák a Dastaan Projekt nevű kezdeményezésüket: virtuális valóság alkalmazásával segítenek indiai, pakisztáni és bangladesi embereknek, hogy ellátogathassanak helyekre, amiket rég elveszítettek. A 82 éves Ishar nemrég egy VR-szemüveggel a fején körülnézett Belában. Megnézte a régi mecsetet, a helyet, ahol a családja háza állt és a visszhangok hegyét. Az idős férfi azon gondolkodik, személyesen is ellátogatna a szülőfalujába, de indiai útlevéllel nem egyszerű átlépni a pakisztáni határt.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
A három belai kavicsból egyet Ishar az éjjeli szekrényén tart. A másik kettőből medált készíttettek, az egyik Ishar, a másik Sparsh nyakában lóg. A fiatalabb férfi egy napon majd a gyerekeinek szeretné adni az övét, hogy az ősi falu egy kis darabkája mindig velük legyen.
A dél-ázsiaiak számára a szülőföld a hazát jelenti, a gyökereket, a helyet, ahonnan származnak. Ez nem olyasmi, amitől függetleníthetnénk magunkat. Azok a kavicsok olyanok, mintha az őseim lennének. A múltam darabkái, amiket magamnál tarthatok. Nincsenek családi emlékeink, csak ez a három kavics. Ezért szeretném, hogy a családom következő generációinak legalább ennyijük lenne.
