Anglia mely részéről indultál el világot látni?
Észak-Angliában laktam, a skót határhoz közel. De annyira közel, hogy ha el akartam menni egy nagyobb zenekar valamelyik koncertjére, egyszerűbb volt Glasgow-ba utaznom, mint mondjuk Londonba. Fiatalabb koromban sok időt töltöttem Skóciában.
Miért mentél világgá?
30 éves koromig Angliában éltem, és sosem voltam Európán kívül, úgyhogy utazni akartam. Arra gondoltam, hogy ha akkor nem indulok el, akkor soha.
Jó, de miért pont Bahreinbe mentél?
Rengeteg állást megpályáztam, és hoztam egy olyan döntést, hogy az első helyre elmegyek, ahová felvesznek. Így találtam magam Bahreinben.
Ha életedben először akkor hagytad el Európát, eléggé éles váltás lehetett a Közel-Kelet.
Te jó ég, mit keresek én itt! Semmit nem tudok erről a helyről! Ezek voltak az első gondolataim, amikor odaértem. Ennek ellenére hamar az otthonom lett, amihez azért az is hozzájárult, hogy megismertem sok kedves embert, köztük a jelenlegi menyasszonyomat.
Mivel foglalkoztál ott?
Angolt tanítottam. Otthon középiskolai tanár voltam, amióta eljöttem leginkább magántanárként dolgozom. Négy évet töltöttem Bahreinben, és jól is éreztem magam, de azért egy idő után bezártságot érez ott az ember, mégiscsak egy kis szigetről van szó. Úgyhogy Japánba költöztem.
Ott is tanítottál?
Igen, egy tokiói egyetemen dolgoztam. A világ legnagyobb városa, úgyhogy Bahrein után elég erős volt az első találkozás. Tokiónak több száz temploma van, hobbiból elkezdtem feltérképezni őket, hogy kicsit jobban tudjak orientálódni a városban, megismerjem a múltját. Minden napra azt a célt tűztem ki magam elé, hogy felfedezek egy újabb templomot, így egy idő után sokkal otthonosabban kezdtem mozogni. Budapesten ugyanez volt a tervem, csak a szobrokkal. Rajtuk keresztül akartam jobban megismerni a magyar fővárost.
Mi volt a legnagyobb különbség Japán és Bahrein között?
Minden. Szaúd-Arábiában egy kis falusi iskolában tanítottam, és Bahreinben laktam. Sivatag, kevés emberrel. Aztán jött Tokió: metropolisz, információs túlterhelés, minden új, minden érdekes. És minden áldott nap történt valami fura, valami egészen bizarr.
Halljunk egy példát!
Tokiónak van egy Golden Gai nevű városrésze, az egyetlen, amit nem modernizáltak. Ez volt régen a piros lámpás negyed, most tele van apró bárokkal. Minden egyes kocsma tök más világ, érdemes mindegyiket meglátogatni. Egy-egy ilyen bárban nagyjából három ember fér el, úgyhogy ha bemész, azonnal lesz két új barátod. Egy este például voltam egy kocsmában, ahol a tulaj leopárdmintás öltönyben volt, és olyan videoklipeket mutogatott, amikben ő énekelt, ugyanebben a leopárdos cuccban.
Miért jöttél el Japánból egy év után?
Hiányzott az otthonom, hiányzott Európa.
És miért pont Budapestre?
Már jártam itt korábban, és el tudtam képzelni, hogy itt fogok lakni. Tetszett az építészete, a művészvilága, a Duna, és az, hogy 40 perc alatt vidéken lehetsz. Ez nekem azért is fontos, mert Észak-Yorkshire-ban nőttem fel, ahol nagyon sok a zöldterület.
Itt is tanításból élsz?
Igen, az Angol Intézetben tanítok üzleti nyelvet, emellett magán tanárkodom.
Mi volt az első sokkoló élményed Budapesten?
Pár éve, amikor töltöttem itt néhány napot, a barátaim elvittek az Óbudai-szigetre, ahol tábortüzet raktak, sütögettünk. Egyből az jutott eszembe, hogy ilyesmit más metropoliszokban nehéz lenne a „város közepén” megvalósítani.
Január óta itt élsz. Mit szeretsz a legjobban?
Ami engem megfogott, az a város dinamizmusa. Az, hogy a fiatalok láthatóan akarnak alkotni, új dolgokat csinálni, ha pedig nem tetszik nekik valami, akkor kimennek az utcára, és tüntetnek.
Az imént említetted, hogy Japánban minden napra jutott egy bizarr történés. Ne mondd, hogy itt nincs ilyesmi.
Ha nem is bizarr, de eleinte fura volt, hogy az emberek egyből az arcodba vágják, amit gondolnak. Angol vagyok, mi sosem beszélünk nyíltan, itt viszont más a helyzet. De már megszoktam, sőt már tetszik is. Pontosan tudod, hogy egy magyarnak mi jár a fejében – merthogy azonnal elmondja. Néhány itteni barátom eleinte felkészített arra, hogy elég sok az udvariatlan, durva ember, de én egyáltalán nem így látom. Ja, és amit még nehéz megszokni, az a nyelv, de azért próbálkozom vele.
Mi a tapasztalatod a magyarok angoltudásáról?
A fiatalok közül sokan beszélnek angolul, ez még kicsit gondot is okoz, mert én szeretném gyakorolni a magyart, de ha kérdezek valamit, a legtöbben angolul válaszolnak.
Találkoztál olyasmivel nálunk, amivel korábban máshol nem?
Igen, van ilyen, például a lángos. Mi csak pizzafánknak hívjuk. És persze a pálinka. Eleinte nagyon fura volt, amikor mondták, hogy ez ilyen jó almapálinka, az olyan jó szilva, de én mindig csak azt éreztem, hogy lángol tőle a torkom. Most viszont már kezdem megkülönböztetni az ízeket. És ha már az alkoholnál tartunk: fura, de Angliában azt sem tudtuk, hogy létezik magyar bor, a franciák és az olaszok marketingje valahogy jobb volt. De amióta itt vagyok, voltam Etyeken és más borfesztiválokon, és azt tapasztalom, hogy rengeteg a finom bor errefelé.
Milyen helyekre szeretsz eljárni?
Az Oktogon közelében lakunk, arrafelé sok jó hely van, nem szeretek bejárni a hetedik kerületi „Little Britain”-be. Persze, amikor jönnek hozzám látogatóba otthonról, mindenki a Szimplára és a hasonló helyekre kíváncsi. Én inkább azokat a kiskocsmákat szeretem, ahol nincs is kiírva semmi, csak van egy ajtó, és lemész a pincébe. A magyar barátaim mindig mondták, hogy az ilyen helyekre mindig érdemes benyitni, megnézni, mi van a titkos ajtók mögött.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Hogy kezdődött a szoborprojekt? Építészetet tanultál?
Nem, történészként végeztem. Mivel minden szobornak története van, így ezeken keresztül jobban meg tudom ismerni az országot és annak történelmét. Mindig elgondolkodtat, miért van épp ott egy szobor, ahol, és hogy vajon mit akartak ezzel üzenni. Azt gondolom, hogy nemcsak a történelemről mond sokat egy-egy alkotás, hanem a jelenlegi politikai helyzetről is elárul ezt-azt. Tudom például, hogy a Szabadság téri megszállási emlékmű sokakból váltott ki ellenérzéseket, így nemcsak a múltról, de a jelenről is üzen.
Több mint 4300-an követik a Statues of Budapest Instagram-oldaladat. Gondoltad volna, hogy szoborügyi influenszer leszel?
Influenszer, ez vicces, nem is tudom, hogyan lehetnék hatással az emberekre, majd miattam fognak még több szobrot alkotni? Igazából ez egy magánoldalnak indult, csak aztán elkezdték sokan követni. Nehéz volt néhány szoborról infókat találni, és az emberek elkezdtek kommentelni, amiből aztán sok minden kiderült. Majd pedig hívták a barátaikat, akik szintén szeretnek hozzászólni. Szuper, hogy teret adhatok embereknek a beszélgetésre. De amúgy szobrok terén amatőr vagyok, ez csak a hobbim, tehát outsiderként tudok megnyilatkozni a szobrokról, és arról, amit róluk sikerült megtudnom.
E köré szervezed a szabadidődet is?
Nagyon nem is kell szervezni, hiszen akármerre jársz Budapesten, biztos, hogy érdekességekre bukkansz. Ha itt, ahol most ülünk, kinézel az ablakon, láthatsz egy emléktáblát a szomszéd ház oldalán. A szobroknak köszönhetően Budapest összes kerületébe eljutottam már, és egyre jobban megismerem a várost. Arra is jó egy ilyen Instagram-oldal, hogy egyszer majd vissza tudjak emlékezni, mi mindent csináltam Budapesten.
Rengeteg szobrot mutattál be, sokat talán a pestiek sem ismernek. Van kedvenced?
Szeretem a kis Kolodko-szobrokat, Mekk Eleket és a többit, Varga Imre esernyős szobrát Óbudán, a Várakozókat. Persze jók a régi szobrok is a nagy bajszú emberekről, akik a háborúban harcoltak, de szerintem még érdekesebbek az olyan kisembereket ábrázoló alkotások, akikről korábban nem volt jellemző, hogy szobrot mintáznak.
Vagy mondjuk a Főkukac.
Pontosan. Sehol máshol nem láttam hasonlót. És magukat a rajzfilmeket is szeretem, A nagy ho-ho-horgászt meg a Mekk Eleket. A kommentelők átküldték annak idején a linkeket, hogy ezeket muszáj megnéznem. Így nemcsak a történelemről, de a popkultúráról is tanulok a szobrok révén.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Blogot vezetsz arról, hogy az NB II-es Vasas meccseire jársz. Én speciel kedvelem őket, de azért az érdekelne, mi alapján választottad magadnak ezt a csapatot?
Otthon a szülővárosom csapatának, a Middlesbroughnak szurkoltam, aztán minden országban, ahol bizonyos ideig éltem, volt kedvenc csapatom. Van néhány szabály, ami alapján választok kedvencet: a legfontosabb, hogy ne a legjobb helyi focicsapat legyen. Túl egyszerű lenne a Manchester Citynek szurkolni. Vagy itt a Fradinak. Olyan csapatért szorítok, amellyel meg kell dolgozni a sikerekért. A Vasas ugyebár kiesett az NB I-ből. Ami miatt még szimpatikusak, hogy a Middlesbrough is vasgyári munkások csapata.
Minden egyes meccsre kijársz?
Minden hazain ott vagyok, és voltam pár idegenbelin is. Jó látni, hogy annak ellenére, hogy kiesett a csapat, a nézők mégis kimennek és szurkolnak.
Ott ülsz a lelátón és trágár magyar rigmusokat ordítasz?
Hát, tanultam már párat. Az első hetekben egyedül jártam ki, később már beszélgetésbe elegyedtem másokkal. Figyelem a többi drukkert. Van egy fickó, aki mögöttem szokott ülni, na, neki minden meccsen van egy tízperces káromkodásrohama. Ilyenkor szorgosan jegyzetelek, és aztán a barátaimtól és a tanítványaimtól megkérdezem, mi volt az, amit kiabált.
Még nem beszéltünk a zenészkarrieredről.
Angliában és Bahreinben volt zenekarom, turnéztunk is a Közel-Keleten. A stílus alternatív, világzenei beütésekkel. Billentyűn játszom, és most jut eszembe, hogy a bahreini zenekarban a trombitás egy magyar srác volt. Budapesten sajnos még nem jutott idő arra, hogy zenéljek, de ez is a terveim között szerepel. Remek zenészek vannak itt, sok szuper jazzkoncertet láttam már.
Meddig maradtok Budapesten?
Sok rajtunk kívül álló dolgon is múlik a jövőnk. Például a Brexiten. De egyelőre nem gondolkodunk azon, hogy elmennénk innen, szeretünk itt lenni.
