Küldök neki mindenhonnan egy fuck you-t

Baszki, én mit csináltam egész eddigi életemben?!

Ez volt az első gondolatom, miután beleolvastam Ági blogjába, amiből kiderül, hogy a magyar lány csak az elmúlt egy évben megjárta Hawaiit, az El Caminót, Indonéziát, Izraelt és még néhány helyet, amiről nem is írt posztot. Balira ráadásul egy srác után utazott – a sors fintora, hogy épp vele nem találkozott a világ másik végén. Aztán, hogy ezt az egészet elfelejtse, elment önkéntesnek Hawaiira, ahol megúszta a vulkánkitörést – se love, se láva. Túl van viszont pár földrengésen, és egy vérkakassal is megvívott. Egyik friss blogposztjából kiderült, ideiglenesen itthon tartózkodik – le is csaptam hát rá gyorsan.

Rengeteget utazol. Az olvasóink egy részének az lenne az első kérdése, hogy „Mibű?”, úgyhogy felteszem helyettük én.

Rendhagyó élethelyzetben vagyok. És útkeresésben. Édesanyám és a nevelőapám huszonvalahány évvel ezelőtt alapítottak egy családi vállalkozást, textiliparral foglalkoztunk, én is sokat dolgoztam a cégnél. Anyukám hat és fél éve meghalt, utána már nem tudtuk olyan sikeresen továbbvinni az üzletet, ő volt az egésznek a motorja. Most a bátyámmal van közös vállalkozásunk, ingatlankiadással foglalkozunk, ebből van bevételem, amiből meg tudok élni. Kényelmes élethelyzetnek tűnhet, de ha bárkinek azt mondják, választhat, hogy inkább éljen az édesanyja vagy legyen egy jó körülményeket biztosító jövedelme, azt hiszem, a többség az előbbit választaná.

Miért kezdtél utazgatni?

Például mert még mindig keresem, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Sokáig színésznő szerettem volna lenni, most meg egyre inkább azt érzem, hogy minél többet utazom, annál többet szeretnék látni a világból, és erről valamilyen formában közvetíteni. A blogolás kielégíti az exhibicionizmusomat, de hajlamos vagyok elfelejteni, hogy ezt elsősorban magam miatt csinálom. Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy nem mások igényei és elvárásai szerint akarok blogolni, úgy szeretnék megszólalni, ahogy a lehető legtermészetesebb és legőszintébb.

Hogy kezdődött a blogolás? 

Jártam egy színiiskolába, de furcsa vége lett. Bezárt, úgyhogy végül semmilyen papírom nem lett arról, hogy oda jártam. Ehhez még jött egy szerelmi válság, egy romantikus csalódás, és ezek után úgy döntöttem, elmegyek az El Caminóra. Azt gondoltam, hogy a zarándokút majd választ ad mindenre, már csak azért is, mert minden ismerősöm, aki korábban megcsinálta, azt állította, hogy megváltozott tőle az élete. Hát, az enyém nem változott meg, legalábbis nem olyan radikálisan, ahogy szerettem volna. Viszont ott kezdtem el blogolni.

Mit éreztél a Caminón?

Szenvedés volt, pszichésen és fizikailag is, persze gyönyörű tájakat láttam, de igazságtalan lenne elhallgatni, hogy az egész nekem inkább a küzdelemről, az önszopatásról szólt.

Bizonyára sokan az önszopatás következményeként döbbennek rá, hogy mit kellene máshogy csinálniuk, mint korábban.

Lehet, hogy túl kényelmes és túl jó életem volt, és lehet, hogy ezért volt nagy megpróbáltatás. De tény, hogy engem is elindított egy úton, hiszen itt jöttem rá, mennyi embert érdekel, hogy mi történik velem egy ilyen utazás során. Megdöbbentett, hogy milyen sokan végigkövették az egészet, várták a kis napi beszámolóimat.

A blogból kiderült, hogy itt-ott bicikliztél és még gördeszkáztál is. Az nem csalás?

A gördeszkát kizárólag a menőség, a kúlságfaktor miatt vittem, de igazából ott tanultam meg vele közlekedni. A kis deszkán egyébként Jézus van, és a legdurvább, hogy életmentőnek bizonyult. Negyvenvalahány kilométer után nagyon elfáradtam, eltévedtem, és nem volt nálam víz sem, az utolsó négy kilométeren ráálltam a deszkára, és azon száguldottam. Óriási segítség volt, Jézus tényleg leszállt a mennyből és segített. Legalábbis így fogtam fel. Amúgy nem vagyok vallásos.

Ez lett volna a következő kérdésem.

Nem, de hogy az előző kérdésedre is válaszoljak, a teljes, durván 800 kilométeres távból összesen kábé harminc kilométert gördeszkáztam, volt, aki azt mondta, csalás, de szerintem nem, mert ezt a deszkát cipelni is kellett, ami már csak azért is szívás volt, mert természetesen túlpakoltam a hátizsákomat. A testsúlyod tíz százalékát ajánlott vinni a hátizsákban, én tizenkét kilót vittem, és nem vagyok százhúsz kilós. A Camino legvégén találkoztam egy magyar sráccal, aki elmondta, hogy hallott egy magyar lányról, aki gördeszkával csinálta végig. Felvilágosítottam, hogy az a lány én vagyok, bár nem végig deszkáztam. Sokan busszal mennek A pontból B-be, mások meg a hátizsákjukat sem cipelik magukkal, hanem transzportszolgálattal előre küldetik a következő megállóhelyre, de nem gondolom, hogy ezek levonnának bárki Caminójának az értékéből. Ha valamit tanultam a Caminón, akkor az pont az, hogy ilyenek miatt nem szabad ítélkezni senki felett, sosem tudhatod, milyen háttere van valakinek, és nem azért csinálja-e a könnyített útvonalat, vagy azért nem cipekedik, mert mondjuk rákos beteg. Biciklire pedig Santiago de Compostella, a Camino hivatalos végpontja után szálltam, és megpróbáltam eljutni az óceánpartra. A bringám kétszer is defektet kapott az úton, a végén már tolni sem tudtam, csak vonszoltam, cserébe viszont megtanultam egész ügyesen kereket cserélni.

Ez 2017-ben volt, és még ugyanabban az évben utaztál Izraelbe is.

Igen, arról az útról már a Gypsyautopilot blogra írtam.

Akkor, ahogy a legbénább zenekari interjúkban szokás, megkérdezem, honnan ez a név.

Az egyik kedvenc Gogol Bordello-számomnak a címe. Több daluk is szól az utazásról, a cigányéletről, az elvágyódásról. Nem azt mondom, hogy ezer százalékig tudok azonosulni vele, de egy olyan részem igen, aminek nagyobb teret szeretnék engedni. Zseniális szám.

Ha már itt tartunk, térjünk ki az Instagram-oldaladra is, aminek nemcsak a címe, a fuckyou_diaries, de a tartalma  finoman szólva is egyedülálló.

Az alapötlet akkor jött, amikor még egy angol sráccal voltunk aktív flörtölési szakaszban, és folyamatosan olyan fotókat küldtünk egymásnak, amelyen bemutatunk a másiknak. Amikor elkezdtem utazgatni, kitaláltam, hogy küldök neki mindenhonnan egy fuck you-t, de nem ám akármilyet, hanem kizárólag szép hátterek előtt készült beintős képeket. A srác már nem része az életemnek, de az oldal azóta is folytatódik.

Fuckyou Diaries (@fuckyou_diaries) által megosztott bejegyzés, Jún 14., 2018, időpont: 11:15 (PDT időzóna szerint)

Az izraeli utat mi motiválta?

Valószínűleg szerelmi bánatból utazom a legtöbbet. Volt egy pultos fiú, akibe nagyon bele voltam zúgva, és nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy én szerettem volna, a Camino részben ennek is volt a feldolgozása. Aztán összejöttem az angol sráccal, aki úgy tűnt, nagyon komolyan gondolja, előtte egy évig legalábbis nagyon oda volt értem. De amikor a kapcsolatunk tényleg elindult volna, elkezdett nagyon balfasz módon viselkedni velem. Egyébként pont ebben a kávézóban szakítottunk, ahol most épp veled beszélgetünk, és a pultos lány, aki az előbb hozta a kávét, na ő volt az, aki annak idején cigivel kínált és nyugtatgatott, nagyon cuki volt. A szakítás után úgy éreztem, nem bírok Pesten maradni, ebben a környezetben, el akarok menni egy olyan helyre, ahol még sosem jártam, és ami teljesen eltereli a figyelmemet. Két ország jött szóba, Izland és Izrael.

Az volt a szempont, hogy Iz-zel kezdődjön a neve?

Ez a két hely érdekelt, végül az árak döntöttek. Izlandra háromszor annyiba került a repjegy, és borzasztó hideg is volt akkor, így jött Izrael, csakhogy közben az angol sráccal kibékültünk. Úgy tűnt, valami tényleg kialakul kettőnk között, és komolyra fordulhatnak a dolgok. De mire visszajöttem Izraelből és mentem volna hozzá Londonba, kihűltek az érzései.

És Bali?

Az indonéz út onnan jött, hogy az angol oda ment ki kéthónapos gyakorlatra, én meg a kapcsolatunk csúcspontján, mikor még mindkét oldalon dúltak az érzelmek, nagyon jó ötletnek találtam, hogy utánamegyek, hát nehogy már ennyi ideig szenvednem kelljen a hiányától. Nem akartam rátapadni, vagy zavarni őt, csak annyit, hogy ott is tudjunk találkozni. Végül kimentem, és jól nem találkoztunk.

Egyáltalán?

Egyáltalán. Annyira elmúltak nála a nagy érzések, hogy az sem érdekelte, hogy pár ezer kilométert megtettem érte. Annyit kérdezett, hogy jé, tényleg itt vagy? Hogyhogy? Hogy jött neked ez az ötlet?

Kedves. De akkor ezek szerint nem is szóltál neki, hogy odautazol?

Eredetileg az volt a tervem, hogy Londonban személyesen mondom el neki, csak amikor ott voltam nála, nem tűnt úgy, hogy örülne neki, ha én megjelennék Indonéziában. Gondoltam, visszaváltom a repülőjegyet, de aztán rájöttem, hogy ez hülyeség. Miért tenném? Van egy repülőjegyem, megyek, megnézem az országot. Egyértelmű volt, hogy az angol srác meg fogja tudni, hogy ott vagyok, de nem szóltam neki, gondoltam, úgy nagyobbat robban majd a dolog. Baliról posztoltam egy fotót, amin ujjatlan pólóban vagyok, és mivel január volt, feltételezte, hogy nem Budapesten készült a kép. Elmondtam neki, és ekkor jött az előbb említett párbeszéd.

Hol ismerkedtetek meg amúgy?

Pesten. Itt tanult állatorvosnak. Egy éven át közös baráti társaságba jártunk, de nem volt semmi köztünk. Mindig kedveltem, de a pultos fiúba voltam szerelmes. A baráti körben mindig azt hallgattam, hogy ez a srác mennyire oda van értem. Amikor kihevertem a pultos fiús ügyet, összejöttünk, két hónapig voltunk együtt Pesten, nagyon lelkes voltam, és valószínűleg ő is, mert meghívott a szüleihez Londonba. Aztán eléggé megváltozott, valószínűleg nem egy harmadik személy lépett be a képbe, egyszerűen lecsengett nála ez a dolog.

Ezek után milyen volt Balin? El tudtál valamennyire vonatkoztatni a történtektől?

Azért eléggé rányomta a bélyegét az utazásra, becsapottnak, magányosnak és elhagyatottnak éreztem magam. Persze megpróbáltam kihozni a maximumot, kirándultam, várost néztem, elkezdtem szörfözni tanulni, megtanultam robogózni.

És aztán elutaztál Hawaiira. „De nem romantikus kalandokra hajtok. Hanem egy mélyebb találkozásra önmagammal. Magamat akarom megszeretni” – kezdődik a blogposzt. Kifejted?

Jézus, ezt írtam?

Ezt hát.

Arra gondolhattam, hogy indokolatlanul nehezen tudtam elengedni a kapcsolatot az angol sráccal. Talán az édesapámhoz fűződő viszonyhoz lehet köze, mert a srác alkatilag nagyon hasonlít rá, és valószínűleg olyan veszteségélményt élhettem át megint, amit gyerekkoromban is átéltem a szüleim válásakor. Azt éreztem, amit sokan szoktak egy szakítás után, hogy soha többet nem leszek képes ilyet érezni más iránt. Szerencsére ezen már túl vagyok. Amit önmagam kereséséről, a saját határaim feszegetéséről írtam, az viszont valóban így volt, sokan például féltettek attól, ami Hawaiion várt rám.

Pedig nem hangzik borzasztóan, hogy valaki Hawaiira utazik.

Önkénteskedni mentem egy farmra, és volt, aki kételkedett, hogy bírom-e fizikailag és pszichésen. Én viszont tudtam, hogy nem lehet gond, és be is igazolódott.

Mit kellett csinálni?

Találtam az interneten néhány munkalehetőséget. Nagyjából tíz helyre jelentkeztem, két hostel és két farm jelzett vissza, hogy mehetnék, végül az egyik farmot választottam. Szimpatikusnak tűnt, hogy szabadban dolgozhatok, és szerettem volna közösségben lenni. A konkrét munka nagy része leginkább gyomlálásból állt, Hawaiion ugyanis van egy speciális gyom, ami beborítja az egész szigetet, nagyon magasra megnő, éles, vastag levelei vannak. Na ezt kellett irtani.

Hogyan?

Organikus kávéfarm volt, tehát vegyszert nem használhattunk, kizárólag kézzel, néha fűkaszával irtottuk. Illetve letakarással is lehet védekezni ellene, mivel ha nem kap fényt, pár hónap alatt kipusztul, úgyhogy a farm jelentős részét régi szőnyegek borították, amiket folyamatosan forgatni kellett, meg ide-oda húzogatni. Ez volt a legrosszabb része az egész munkának, mert a szőnyeg alatt gyakran találkoztunk húszcentis százlábúakkal és hasonló lényekkel. Ezen kívül kellett takarítani, gyümölcsöt szüretelni, fűkaszálni, és tyúkokat etetni, rendben tartani az óljukat.

A tyúkokról jut eszembe, a blogon láttam, hogy már első nap Peter Griffinként vívtál meg egy kakassal.

Az iszonyatosan kemény volt. Sose bántanék nálam gyengébb és kisebb élőlényt, de itt már a legelején szóltak, hogy vigyázzak a kakassal, mert nagyon agresszív, és a saját érdekemben mindig tartsak magamnál köveket vagy botot. Így is volt, hamar kiderült, hogy itt bizony az életemért kell küzdeni, és ha nem védem meg magam, a kakas lemészárol. Egy idő után nem volt gond az önvédelem, de végig figyelni kellett rá, mert sosem adta fel, hogy valamelyik önkéntest szétkapja.

Mi volt a legnagyobb kihívás a munkában?

Például az, hogy a farm mindentől messze volt. A legközelebbi város autóval félórányira volt, a környéken nem volt sem élelmiszerbolt, se kávézó, semmi, csak farmok.

Hogy közlekedtél?

Gyalog vagy stoppal.

Azt csak úgy mellékesen jegyezted meg egy posztban, hogy épp egy földrengés után álltál neki széket csiszolni.

Ja, igen, volt földrengés. Miután kitört a vulkán, az volt, hogy…

Na várj csak, pont akkor volt a nagy vulkánkitörés, amiről az egész világon olvasni lehetett?

Két héttel azután, hogy megérkeztem, elmentünk a kis önkéntes csapattal a Hawaii Vulkánok Nemzeti Parkba, ahol megnéztük a krátert, ami aztán a következő héten ki is tört. Érdekes, ha a hostelbe mentem volna önkénteskedni, akkor egészen máshogy alakult volna ez a kaland, merthogy azt ki kellett üríteni a láva miatt.

Lehet, hogy nem is beszélgetnénk itt.

Mindenki nagyon aggódott, hogy mi van velem, de őszintén szólva jóval kisebb területet érintett a kitörés, mint ahogy azt sokan hitték. Inkább a felszabaduló mérges gázok okoztak veszélyt, de mi ezekről is csak a hírekből értesültünk. A vulkáni szmogot lehetett látni a mi oldalunkról is, de inkább úgy tűnt, mintha párás lenne az óceánpart.

Térjünk vissza a földrengésre.

Háromszor volt, amíg ott voltam. Az első kettő benne volt a hírekben is, de a nagyobbikból is csak annyit éreztem, hogy a szabadtéri zuhany alatt álltam, és kicsit olyan volt, mintha be lennék rúgva. Utólag derült ki, hogy földrengés volt, ugyanúgy, mint a harmadiknál, ahol éjszaka felébredtem, hogy valami nem stimmel, és reggel mondták, hogy megint rengett a föld.

Sajnos erről nem láttam videót a blogon, viszont életed legnagyobb élményét sikerült megörökítened.

Az utolsó hétvégémen vettem egy last minute jegyet egy helikoptertúrára. Kétórás út volt, nagyon akciós áron. Mondták, hogy emiatt sajnos középső helyen kell majd ülnöm, de azért valamit fogok látni. Stoppal, három autóval jutottam el a reptérre. Mérlegelték az utasokat, mert ugye ki kell egyensúlyozni a helikoptert, egy indiai csapattal kerültem össze, őket berakták hátra, egy csávó meg kinyitotta nekem az első ajtót, hogy üljek be a pilóta mellé. Nem akarom túllelkendezni, de életem élménye volt. Arról nem szólva, hogy a helikopter pilótája iszonyú jó pasi és halálosan cuki volt, és az angol srác után akkor éreztem először, hogy még élnek férfiak a földön.

Akkor a terhességi teszttel kapcsolatos blogposztnak esetleg van köze a helikopterpilótához? 

Sajnos nem, ez még egy itthoni kaland folyománya. Többszörösen is bebiztosítottam magam az ellen, hogy idő előtt váljak szülővé, vagy hogy elkapjak valamit, de mégis voltak bizonyos jelek, hogy valami nem stimmel. Szeretnék majd két-három gyereket, de még nem most, úgyhogy pánikba estem. Vettem egy terhességi tesztet, és aznap, amikor indult volna a repülőm haza, megcsináltam. Úgy, hogy közben az egyik legjobb itthoni barátommal folyamatos telefonkapcsolatban voltam. Végig beszélt hozzám, nyugtatgatott. A teszt negatív lett. Ennek azért volt nagy jelentősége, mert ezen múlt, hogy elindulok-e az eredeti terv szerint haza, vagy inkább lekésem a gépemet és hosszabbítok még Honoluluban. Ugyanis megismerkedtem egy helyi szörfössel, aki közölte, hogy én soha nem hagyom el Oahu szigetét. És akkor tényleg nagyon nem akartam eljönni onnan.

De hazajöttél.

Igen, de nem kizárt, hogy szeptemberben visszatérek.

Addig nem is utazol sehova?

A következő utam egy autós túra lesz a lelkitársnőmmel Franciaországba. Valószínűleg szét fogjuk picsogni az utat. Ezen kívül szívesen önkénteskednék Dél-Amerikában. Viszont most nagyon erős érvek szólnak Honolulu mellett.

Kiemelt kép: 24.hu/Marjai János