A front átvonulásával 1944 végén és a következő év elején Magyarország számára nem értek véget a szenvedések. Debrecenben 1944. december 22-én megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány, és ugyanazon a napon megjelent a Vörös Hadsereg 0060. számú katonai parancsa, miszerint az összes német származású személyt közvetlenül front mögötti területeken végzendő – háromnapos – kényszermunkára kell vinni. Ez volt az úgynevezett malenkij robot.
A Magyar Nemzeti levéltár kiadványán, az Archívnet.hu-n Szabó Csaba most tíz dokumentumot jelentetett meg az áldozatokra való emlékezés jegyében Hamvas Endre szeged-csanádi püspök 1944 szeptemberétől 1945 októberéig írt naplójából és a hozzá kötődő dokumentumokról.
“Viszik a híveimet!”
A háború végén százezrek voltak mozgásban, a kaotikus viszonyok közt hadifogoly- és koncentrációs táborokból hazaérőben vagy menekültként. Hamvas Endre, miként a magyar papság túlnyomó többsége, a helyén maradt, a szörnyű időkben is megpróbált segíteni ahol tudott.
Részt vett a szerbek által vasúti kocsikban Szegedre “áttolt” 1500 bukovinai székely megsegítésében, a szovjetek által összefogdosott és elhurcolt magyarországi németek érdekében pedig Vas Zoltánnak, a Magyar Kommunista Párt politikai megbízottjának írt levelet.
Viszik németajkú, sőt csak német nevű és németül nem is tudó híveimet front mögötti szolgálatra, sőt talán Oroszországba is. Síró szülők fordulnak hozzám közbenjárásért, kik leányaikat féltik, feleségek, kik német nevű férjükért aggódnak vagy megfordítva. […] Akik érzésben is németek voltak, azok elmenekültek, akik itt maradtak, a magyar haza fiainak érezték magukat. Azt pedig mondanom sem kell, hogy a német név vagy származás még nem jelenti a német közösséghez való tartozást. Hisz Leiningen és Pöltenberg is német nevűek voltak, és mégis magyar vértanúk lettek Aradon.
Itt Szegeden meg éppen nincsenek németek. Akik német nevűek, sokszor már generációkon át magyar anyanyelvűek. Most mégis minden tiltakozás ellenére németeknek nyilvánítják őket.
Leírja azt is, hogy mikor egy gimnazista lányért közbenjárt a behívásokat szervező bizottságnál, az egyik tag a fejéhez vágta: „a papság nem szólalt fel, mikor a kommunistákat üldözték”. Erre több estet is megemlít, amikor internált kommunistákért járt közben, fellépett az igazságtalan bánásmód ellen, illetve erélyes fellépését a a zsidók gettóba szorítása és deportálása ellen. Vas Zoltán Másnap Szegedre utazott, Gerő Ernőnek írt jelentését itt olvashatja az Archívnet.hu-n.
Vitték az öccsét is
A püspök minden hatalommal szemben bátran kiállt a segítségre szorulók érdekében, akár kommunistákról, akár zsidókról, akár magyarországi németekről vagy felvidéki magyarokról volt szó. Aztán 1945. februárjának végén maga is saját bőrén érezte meg a XX. század vasfogát. Naplójába írta:
Szomorú hír Dezső öcsémről. 19-én d.e. nálam járt Szabó János szalontai plébános, és elmondta, hogy Budapesten a Tisztviselőtelepen káplánkodott. Hazajövet egy asszony [a] vasúton megszólította, hová megy. Mikor azt válaszolta, hogy Szegedre, így szólt az asszony: Mondja meg a szegedi püspöknek, hogy a Dunán valaki átkiáltotta: „a szegedi püspök öccsét az oroszok fogságba vitték.” Ma reggel sok foglyot vittek át az oroszok megint a városon, katonákat és civileket vegyesen, és elfacsarodott a szívem a gondolatra, hogy Dezsőt is így hajtják valahol.
A püspök újsághirdetést adott fel az információ ellenőrzésére, és miután kiderült, öccsét tényleg elvitték, minden követ megmozgatott. Dálnoki Miklós Béla miniszterelnöknek írta, nem csak Dezső érdekében:
Engedd meg, hogy egy nagy kéréssel alkalmatlankodjam. Öcsémet, Hamvas Dezső dorogi gépmestert, kb. 500 munkás társával dec[ember] végén vagy jan[uár] elején az oroszok Ercsibe hozták. Itt maradtak kb. egy hétig és innen üzent is, hogy dolgoztatják és éheznek. Azután kettéosztották a csapatot és [a] hadifoglyok közt kezelték őket. Velük együtt szigorúan felügyelve rájuk. Az egyik rész Délegyházára került, a másik alighanem Kecskemétre. Öcsém ebben a másik csoportban van, mint megtudtam a félegyházi csoportnak egyik tagjától, aki onnan üzent. Nagyon kérlek kegyelmes Uram, szólalj fel a szegény dorogi bányamunkások szabadon bocsájtása érdekében, és ha ez nem lehetséges, legalább öcsém kiszabadítása érdekében, mert nagyon féltem őt. 6 gyermeke van, a 7-ik úton. Politikával sohasem foglakozott, a nyilasoknak velem együtt ellenfele volt. Ha kiszabadul, egyelőre ide jöhet hozzám és én kezeskedem érte, hasonlókép kezeskedném barátjáért is, Zorkó Rezső dorogi művezetőért is, aki biztosan Délegyházán van fogságban, a gazdasági leánynevelő intézetben.
Nem tudni, végül kinek a közbenjárására, de Dezső kiszabadult, és fent említett Zorkó Rezső nevű barátjával együtt szerencsésen hazatért. De nagyon sokan nem voltak ilyen szerencsések. A második világháború alatt és után a Szovjetunióba hurcolt magyar állampolgárok számáról eltérő becslések vannak az 550 ezertől a 700 ezerig – írja Szabó Csaba.
(Kiemelt kép: Fortepan)
