Tudomány

„Aki beszélni mer, azt visszahozzuk!”

A Szovjetunió nem tudott elszámolni az elhurcolt emberekkel, de a hazai kommunista vezetés nem is nagyon firtatta. Belenyugodtak 200 ezer magyar „eltűnésébe”.

Összesen körülbelül 600 ezer embert hurcolt el erőszakkal a Magyarországon végigtaposó Vörös Hadsereg. Nőket és férfiakat, civileket és katonákat válogatás nélkül hurcoltak munkatáborokba, ahol embertelen körülmények között dolgoztatták őket. Kétszázezren soha nem tértek haza.

A legsúlyosabb kérdés

Ahogy a harcok elültek az országban, a társadalom egyik legégetőbb kérdése a hadifoglyok sorsa, hazaszállítása volt. Ez elvben a Honvédelmi Minisztérium hatásköre volt, ám a királyi honvédség tisztjei által vezetett és a Kisgazdapárt befolyása alatt álló hivatal a szovjetek számára nyilván nem volt alkalmas partner a tömeges elhurcolások leplezésében, a hazaszállítás eltussolásában. A központi irányítás hiányában számos öntevékeny szervezet jött létre – írja a Rubicon.hu.

A hadifogoly- és a deportáltkérdés különösen nagy súllyal jelent meg a pártharcokban, minden párt igyekezett tőkét kovácsolni ebből az alapvető társadalmi ügyből. Ígéretekben nem volt hiány, Rákosi Mátyás 1945 óta minden tavasszal kilátásba helyezte a “hadifoglyok” még az évben való hazaszállítását, értve itt a politikai elítélteket és internáltakat is. A Magyar Kommunista Párt (MKP) legnagyobb félrevezető mutatványát az 1947-es választási harcra készülődvén tette meg.

Rákosi aratta le a babérokat

Az előre elkészített forgatókönyv szerint száztagú asszonyküldöttség járt Rákosi Mátyásnál, megkérve őt, járjon közben Sztálinnál a hadifoglyok szabadon engedése érdekében. A pozitív válasz egy héten belül megérkezett. Így a most már valóban tömegesen hazaérkezők számára készített brosúrák büszkén hirdették: “A Magyar Kommunista Párt nagy vezére, Rákosi Mátyás személyesen járt közben annak érdekében, hogy Ti hazatérjetek.”

A 100 288 fogoly 1947-ben történt hazaszállítása valójában a magyar békeszerződés megkötésével volt kapcsolatban. A háborút lezáró párizsi békekonferencia volt az egyetlen fórum, ahol a magyar külpolitika, ha óvatosan is, de felléphetett az elhurcoltak szabadon bocsátása érdekében. A további lépéseket, a hadifogoly egyezményt a szovjetekkel kellett megkötni. Bár 1947 tavaszától 1948 februárjáig Szekfű Gyula, a moszkvai magyar követ töbször is azt üzente, hogy a szovjet kormány rövid időn belül javaslatot tesz a megállapodás megkötésére- semmi sem történt.

Szabaduláskor kapott jótanács

A Rákosi Mátyás által vezetett kormányküldöttség pedig 1948. február 18-án Moszkvában egy egészen más jellegű egyezményt kötött meg. A szovjet-magyar kölcsönös barátsági és együttműködési szerződés az elhurcoltakról nem rendelkezett, magyar-szovjet hadifogoly-egyezmény- ideértve a civileket is- sohasem született. Nem is születhetett, mert noha még 1948-ban is 84 310 fő érkezett haza, a Szovjetunió nem tudott elszámolni a területére szállított 600 ezer magyar állampolgárral.

Ezért a kommunista diktatúra kiteljesedésekor, 1948 novemberében a kormányzat a hadifogolykérdést hivatalosan megoldottnak tekintette, mondván, akkorra már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök maradtak kint. A Szovjetunióban még életben lévő foglyokért ekkor a magyar emigráció emelte fel a szavát. A nemzetközi közvélemény nyomására az ötvenes évek elején további 20 000 fogoly érkezett haza, többségüket a kazincbarcikai és a tiszalöki internálótáborba zárták.

A hazatértek megbélyegzettek lettek, bizalmi állásba nem kerülhettek. A Szovjetunióban eltöltött időt sokaknak még a munkaviszonyába sem számították be. Az egykori elhurcoltak, a megtorlástól félve kinti “tapasztalataikat” nem merték elmondani. Emlékeztek még a szabadulásuk alkalmával kapott “jótanácsra”: “Aki otthon beszélni mer az itt látottakról, azt visszahozzuk”.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik