Több barátom is kiborult már ezen a szokásomon, de az edzőterem millió egyforma gépének látványa helyett – ha csak képzeletben is – jóval kellemesebb (például ezúttal) titokzatos itáliai városkák hangulatába belefeledkezni.
Ahogy Márai írja Füveskönyvében, “bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon…”
Csak győzzem mindet kivárni “egy angyal vagy egy szent türelmével”, egyébként az író minden szavával egyetértek. Ami a felénk tartó könyveket illeti (bár a férfiak/nők esetében sem ismeretlen az ilyen :-)) külön örvendetes az a kategória, amely annyiszor hat az újdonság erejével, ahány élethelyzetben olvassa újra az ember. Szerb Antal világszerte népszerű regényével sem volt ez másképp: egészen új perspektívából izgultam végig Mihály és Erzsi nászútját most, mint tíz évvel ezelőtt. Mosolyogtam magamban például, amikor a fiatal főszereplő hegyi csatangolásához érkeztem:
“Mert íme, mi volt az élete, az utóbbi tizenöt év alatt? Otthon és külföldön tanulta a mesterséget, nem a saját mesterségét, hanem családjának, apjának, cégének a mesterségét, ami nem érdekelte, azután beállt a vállalathoz, azután igyekezett megtanulni azokat az élvezeteket, amelyek egy vállalat beltagjához illettek, megtanult bridzsezni, síelni és autót vezetni, igyekezett a vállalat beltagjához illő szerelmi kalandokba bonyolódni, végül is megtalálta Erzsit, akivel kapcsolatban azután úri társaságokban annyit beszéltek róla, amennyi pletyka csak kijár egy előkelő cég fiatal beltagjának, és végre beltaghoz méltóan meg is házasodott, szép, okos, gazdag és előzetes viszonyuk által nevezetessé vált nőt vett el. Ki tudja, talán már csak egy év kell, és csakugyan beltag lesz,
az attitűdök befelé kérgesednek, az ember először N. N., aki történetesen mérnök, és idővel már mérnök, akit történetesen N. N.-nek hívnak.
(…) Mihály tizenöt évig egyfolytában megerőltette magát. Megerőltette magát, hogy más legyen, mint amilyen, hogy sohasem a saját hajlandóságai szerint éljen, hanem úgy, ahogy elvárják tőle. Utolsó és leghősiesebb megerőltetése házassága volt. Azután az utazási izgalom és az a csodálatos megoldódási folyamat, amit az olasz táj idézett fel benne, és az, hogy egész nászútján úgyszólván egyfolytában ivott, és sosem aludta ki magát, mind elősegítették az [idegi] összeomlást. És főképp ez: amíg az ember jár, nem veszi észre, hogy milyen fáradt, csak akkor, amikor leül. Mihályon is csak attól kezdve hatalmasodott el tizenöt év kumulálódott fáradtsága, hogy Terontolában akaratlanul, de nem szándéktalanul, a másik vonatra szállt, a másik vonatra, ami Erzsitől egyre távolabb vitte, a magány és önmaga felé…”
Egyre intenzívebben tapasztalom meg én is, hogy a céljaink elérése, a fejlődés, a “nagyobb ugrás” érdekében a nekifutáshoz időnként muszáj visszafelé tenni két lépést, de az sem kizárt, hogy újra a startvonalhoz kell állni – persze már felkészültebben, edzettebben. Ez egy erősebb ego számára érthetően kellemetlen kihívás, de annál csodálatosabb lesz a jutalom. Az utóbbi egy-két évben számos izgalmas életutat bejárt emberrel volt szerencsém beszélgetni – olyanokkal, akik “félúton” váltottak szakmát, ismerték fel hivatásukat, és olyanokkal is, akikről nem gondoltam volna korábban, hogy tiszteletreméltó bátorsággal hagynak fel a környezetüknek való folytonos megfelelési kényszerrel, tetszeni akarással.
Na jó, talán nem véletlenül emeltem le a polcról a regényt…:-) Mostanában sokat foglalkoztatott a pályamódosítás kérdése is, az, hogy mi történik, ha “az apák, a Zoltánok, a vállalatok, az emberek az erősebbek” és vajon hogy alakul annak az élete, aki komolyan veszi a belső hangot és kitart az elhatározása mellett.
Az utóbbi hetekben én is elfáradtam egy kicsit, sokszor néztem vissza az elmúlt tizenöt évre. 2001 nyarán alig vártam, hogy nem sokkal később átlépjen a gimnázium kapuit és jogászként egyszer megváltsam a világot. Azóta elég sok minden történt…:-) De nem szeretnélek benneteket a dolgaimmal untatni, elvégre ezen a blogon az ételeké a főszerep! Sokkal izgalmasabb dolgok várnak rátok, ha lejjebb görgettek.
Annyira megihletett a regénybeli olasz tájak hangulata, hogy amint az utolsó oldalt is lehajtottam, már álltam is neki elkészíteni ezt a mediterrán csodasalátát.
Csak így hívom, mert csoda gyorsan megvan és csoda jól passzolnak egymáshoz a hozzávalók. Laktató, de mégsem telít vagy álmosít el, a benne lévő vitaminok és ásványi anyagok inkább energiát adnak, és persze nagyon finom.
Mediterrán csicseriborsós saláta
Hozzávalók:
Saláta:
- 6 kisebb burgonya
- 1 bögre zöldbab
- 1 fej saláta
- 1/2 bögre olívabogyó
- 1 bögre, félbevágott koktélparadicsom
Csicseriborsó:
- 1 konzervdoboznyi (főtt) csicseriborsó
- 1 teáskanál dijoni mustár
- 1 teáskanál méz (vagy agavé szirup / juharszirup a vegán verzióhoz)
- 1 teáskanál szárított kapor
- csipetnyi só
- 1 evőkanál pirított napraforgómag
Öntet:
- 3 evőkanál reszelt hagyma
- 1 púpozott teáskanál dijoni mustár
- 1/2 teáskanálnyi szárított kakukkfű
- 1/4 bögre fehérborecet (vagy almaecet)
- 1/4 teáskanál só és bors
- 1/6 bögre olívaolaj
Elkészítés
1. Egy kisebb lábasban főzd puhára a burgonyát, miután elkészült hagyd kihűlni, majd szeleteled fel ujjnyi vastagságú karikákra. Amíg a burgonya készül, egy másik, kisebb lábasban főzd puhára a zöldbabot is.
2. Egy tálban alaposan keverd össze a lecsöpögtetett, főtt csicseriborsót, a sót, a mustárt, a mézet, a kaprot és az előzetesen száraz serpenyőben megpirított napraforgómagot. A csicseriborsó harmadát/felét nyomkodd össze egy villával, hogy egy kicsit kásásabb legyen.
3. Az öntethez töltsd a hozzávalókat egy befőttes üvegbe, zárd le a tetejét és jó alaposan rázd össze az egészet.
4. A tálaláshoz béleld ki a tányérokat salátalevelekkel és helyezd rájuk a csicseriborsót, a zöldbabot, a burgonyaszeleteket, az olívabogyót, a koktélparadicsomokat. Öntsd nyakon a dresszinggel és már szervírozhatod is!
Jó étvágyat!
(A recept forrása: http://minimalistbaker.com)
