Edzőcipőben, rövid nadrágban fekszik Pásztor Zsolt – ahogy a család hívja, Zsoca – taekwondos képekkel, személyes tárgyaival körbevett kórházi ágyán. Egy kis levegőzésre készül vagy inkább készítette fel anyja, Kata. A 19 éves fiú egy hónapja segítségre szorul.
Az egész család vele van elfoglalva. Anyja kérésére lassan, az ágykeretbe kapaszkodva fordul, apja rögtön segítene, de Kata megállítja:
„Küzdjön! Megy az. Tudod, Isten a legnehezebb csatákat a legjobb harcosainak adja.”
„Gyerünk Töki, meg tudod csinálni” – biztatja öccse, Máté.
Zsoca azt mondja, nem fáj ez a mozgás, csak a bal oldalát nem tudja megmozdítani, a lábát érzékeli, de még nem képes irányítani. Máté nyomban magyarázza, hogy olyan ez, mintha zsibbadna. Onnan tudja, hogy az elmúlt egy hónapban mindent elolvasott, amit az agyvérzésről tudni lehet. Észreveszi, hogy bátyja a fején lévő sebet vakarja és fenyíti is viccelődve:
„Piszkálod a fejed? Eltöröm a kezed!”
Egy félreérthetetlen ujjmozdulattal és fél mosollyal jelzi Zsoca, hogy nem veszi komolyan tesóját.
Anyja szelíden emlékezteti, hogy most tényleg uralkodnia kell magán:
„Tudod, Mátén kívül két testvéred van, a nyugalom és a türelem!”
A szabadba nem mehet bukósisak nélkül, mert átmenetileg hiányzik a fejéből egy kis darab. Apja magyarázza, miért:
„Védeni kell a fejét, mert egy részen nincs koponyacsontja, néha látni is ahogy lüktet az agy.”
“Vagyis van neki!” – veti oda pimaszul Máté.
Zsocát apja, Zsolt segítségével kerekesszékbe ültetik, be is szíjazzák, mert nem tudja megtartani a törzsét. A lábtartó hiányzik, de ez most segít, hogy erősödjön.
„Töki, emeld a lábad! Tartsd a fejed! Húzd ki magad!” – záporoznak az utasítások, de a fiú nem ellenkezik, igyekszik, mindent végrehajtani, ahogy kérik, mint egykor az edzéseken.
Hét éve kezdett taekwondozni. Épp készült volna a fekete övet megszerezni. A családot is megfertőzte, ma már mind a négyen űzik ezt a sportot. Apja szerint fia tökéletes harcos.
„A hegyet elviszi, ha kell, csak legyen mellette ember, aki ért a nyelvén. Én ugyan tudom, hogyan kell biztatni, csak apai pozícióm miatt nem biztos, hogy én vagyok a leghitelesebb számára.”
Jól sejtette Zsolt. Fia a saját korosztályától érkező üzenetekre a legfogékonyabb, konkrétan a barátnője szavaira. Gondolkodás nélkül vágja a kérdésre a választ, hogy most Nikolett tudja őt leginkább motiválni.
Mintha hallotta volna, hogy emlegetik, befut Niki is. Meglepi a látvány, mert vidéki munka miatt egy hétig nem látogathatta a fiút és legutóbb az intenzíven látta, szinte eszméletlen állapotban.
„Hú, ez aztán gyors volt, micsoda javulás!”
Kiszippantották belőle az erőt
A beszélgetések, csipkelődések hangulata alapján eddig inkább tűnik ez az összejövetel egy vidám kerti partinak, mint egy kórházi látogatásnak, pedig mindannyian életük legnehezebb napjain vannak túl.
Zsoca igen tömören összegzi, mi történt június 18-án.
„Konditeremben voltunk, hazamentünk és leestem a székről. Nem fájt semmi, csak nem tudtam megmozdulni.”
Hogy tudott-e még beszélni, öccsétől kérdezi, mert ő volt akkor mellette. Máté többre emlékszik.
„Amikor hazaértünk, ő bezárkózott a szobába filmet nézni, én meg kint játszottam. Egyszer csak kopogást, tompa dörömbölést hallottam és, hogy Zsoca hívott, hogy segítsek. Mondtam, engedjen be, de azt mondta, nem tud, csak menjek már, mert nagy baj van. Betörtem az ajtót. Hason feküdt és a bal oldalát nem tudta mozgatni, azt mondta, olyan mintha kiszippantották volna belőle az erőt. Könnyezve könyörgött, hogy szüntessem meg a fájdalmait.”
Máté azonnal mentőt hívott és telefonált a szülőknek. Apja lezsibbadt, de remélte, ez csak egy rossz vicc.
„Sokkot kaptam, de bevillant egy pillanatra, hogy hátha csak bohóckodik Máté, mert elég érdekes humora van. De a hangján hallottam, hogy most komoly.”
Zsolt nem nagyon emlékszik, hogyan ért haza a munkahelyéről majdnem fél óra alatt, de még akkor sem volt ott a mentő.
Máténak egy örökkévalóságnak tűnt, amíg egyedül próbálta tartani a lelket bátyjában:
„Tudtam, ha nem beszélek hozzá, elalszik, és akkor nincs testvérem többé. Beszéltem, de a válaszai egyre erőtlenebbek voltak. Tudtam, hogy atom gáz van! Én már arra gondoltam, hogy a testvérem itt fog meghalni. Egyszercsak nem reagált többet rám, megállt a légzése is, üvöltöttem, hogy lélegezz, nem érted? És hirtelen, mint aki sokáig visszatartja a levegőt, újra lélegezni kezdett.”
Mire a motoros mentő kijött 40 perc múlva, már Zsolt is otthon volt, még fél óra volt, mire mentőautó is jött.
A kórházban derült ki, hogy a fiúnak agyvérzése van. Az orvos felvázolta, mi várható a legjobb és a legrosszabb esetben, és azt is mondta: reménykedni akkor lehet, ha nem kell műteni. De nem sokkal később kiderült, kell. Máté erre így emlékszik:
„6 órásra tervezett műtét következett, amit a jó sebészek – Isten dicsértesse őket – 2 óra alatt elvégeztek. Azt mondták, az egész agyában vér volt, mindenütt, de már egy csepp sincs ott, ahol nem kellene.”
Zsolt megírta a Facebookon, mi történt a fiával. Amikor látta, mennyien érdeklődnek, úgy döntött, minden nap részletesen beszámol Zsocáról. Rájött, neki ez szinte terápia, hogy kiírja magából a fájdalmat, ráadásul nagyon sokan bátorítják, biztatják és ez egyszerre ad erőt neki és fiának is. Időközben rengeteg idegen is elkezdte olvasni a napi beszámolókat. Van, akiknél nincs internet, ezért a gyermekét kéri meg, hívja minden nap telefonon és olvassa fel neki, milyen napja volt a fiúnak, hogy alakul az állapota.
Újra a halál torkában
A műtét után két napig mélyaltatásban, szinte eszméletlen volt Zsoca. A harmadik napon már reagált kézszorítással, és amikor öccse azzal húzta, hogy megy edzeni, ő vajon mikor csatlakozik, akkor a beszédre képtelen fiú csak diszkréten bemutatott. Ezzel biztosítva mindenkit, hogy teljesen magánál van.
Zsoca napról napra több erőt mutatott, mígnem a hatodik napon belázasodott és vissza kellett altatni. Másnap egy újabb rémálom következett a család életében. Tüdőgyulladás és agyhártyagyulladás miatt nőtt az agyi nyomás, ezért életmentő műtétre volt szükség. Apja azzal biztatta magát és a többieket, hogy Zsoca eddig is küzdött, most sem fogja feladni.
„Versenyeken is olyan helyzetekből hozta vissza magát, amiben már képtelenségnek tűnt fordítani. Könyörögtem, maradjon velünk. Akit ennyi ember szeret, akiért ennyi ember aggódik, annak meg kell mutatnia, hogy ő egy igazi harcos.”
Anyja a legmegrázóbb és egyben legszebb pillanatot idézi:
„A második műtét után lebegett, nem tudta a kis lelke, mit akar. Azt mondtam neki, hogy neked kell meghozni a döntést, hogy itt maradsz-e közöttünk, csak hozd meg! Ahogy fogtam a kezét, szinte éreztem, ahogy a rossz energiákat elengedte rajtam keresztül. Olyan erő volt, hogy ki kellett mennem. És azóta minden jól alakul, onnan kezdve kezdtünk építkezni.”
A második műtét utáni altatásból a vártnál gyorsabban ébredt. A hatodik napon pislogással jelezte, hogy érti, amit mondanak, elmosolyodott és próbálta emelni az ujját is. Apja szerint erre az orvosok azt mondták, hogy ez egy csoda. Másnap, amikor Zsolt azzal akarta biztatni fiát, hogy megmutatta neki az ötdanos taekwondomestertől kapott fekete övet, Zsoca szeme könnybe lábadt.
Közben az ebédlőbe megyünk, ahol Zsoca elfogyaszthatja a kihagyhatatlan napi Túró Rudi- és krémtúróadagját. Önállóan enni sem könnyű most neki, de segítséget csak végső esetben kap, arra biztatják, hogy egyedül birkózzon meg a feladattal. És ez így van minden látogatásnál, nincs lazsálás. Minden nap munka után jön a család és más ismerősök, mindenki biztatja, hogy küzdenie kell. Már nem az életéért, hanem a felépülésért.
„Meg kell erősítenie az izmokat. Akarni kell és nem szabad lemondania a bal kezéről és lábáról!” – magyarázza apja. Zsolt arra is emlékezteti Zsocát, hogy a kerekesszékre csak átmenetileg van szükség.
“Amikor verseny előtt egy héttel lesérültél és zúzódott bokával mankóztál, akkor a mankó az akkori állapotod segédeszköze volt, hogy felépülj és megnyerd a versenyt. A kerekesszék pedig a mai állapotod eszköze, nem végleges.”
„Ez csak átmeneti üzemzavar” – mondja az anya kedvesen.
Szeretni kell a bal oldalt
A tervek szerint szeptemberben pótolják az eltávolított koponyacsontot. Ilyen beavatkozásra keveseknél van szükség, de van rá példa, mégpedig reményt adó. Most ismert meg Zsoca egy 25 éves lányt, aki hasonló műtéten esett át. Ő hat hét alatt megtanult járni az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetben, ahol most Zsoca is erősödik. Megismert olyan beteget is, aki agyvérzés után 3 hónapig volt kómában, de már ő is bot nélkül jár.
Visszatérünk a szobába, amíg Zsoca visszakerül az ágyba, Niki próbálja szavakba önteni, mit érzett, amikor Kata felhívta azzal, mi történt Zsocával:
„Nem akarom soha többet átélni, hogy elveszíthetem.”
Ahogy oldalra fordítják a fekvő fiút, picit jajgat, de ennek a körülötte lévők csak örülnek, mert ha érzi a bal oldalát, az jó jel.
Zsoca száját egyetlen panasz nem hagyja el, nem feszegeti, miért pont ő, nem kesereg azon, ami történt, tökéletesen megtanulta a leckét a családtól,barátoktól, mi kell a felépüléséhez és fújja is, mint az egyszeregyet:
„Akarni kell, hinni kell és szeretni kell a bal oldalam.”
Öccse kikérdezi az agykontrollos feladatokat is. Arra is jön a válasz nyomban:
„Esténként számolni kell, mint a hülye gyerek és a végén azt mondani, akarom, szeretném, elvárom.”
Olyan vidám a család, mintha egy nyaralóban lennének. Még az apa is bírta könnyek nélkül ezt a látogatást, pedig saját bevallása szerint ő szuperérzékeny, de úgy tartja, erőt csak mosolyogva adhat. Kata sem sír, szerinte nincs miért:
„Anya a mélységes nyugalom, a sziklaszilárd, a rendíthetetlen minden körülmények között. Néha szégyelltem, hogy kívülállók nem látják azt a szomorúságot, amit elvárnak. De nincs okom szomorúságra, mert abban a pillanatban, amikor láttam, hogy küzd az életéért, az volt a legtökéletesebb. Szemernyi kétségem nincs, hogy felépül. Már kiderült, hogy hihetetlen csodák vannak benne. És még biztosan fog kellemes meglepetést okozni. Akkor, amikor nem várjuk, akkor fog leginkább bizonyítani. Igaz, Töki?”
Határozott igen a válasz, mert Zsoca eltökélt:
„Megtanulok járni és lesz egy fekete övem.”
