Ott hagytam abba az olvasást, hogy „nagy krízisre csak az számíthat, aki”. Mert nagy krízis meg kis krízis nincs, ahogy nagy hazugság meg kis hazugság sincs és nagy szerelem meg kis szerelem sincs és nagy árulás meg kis árulás sincs. Csak krízis van. Csak hazugság van. Csak szerelem van. Csak árulás van. Meg papírkutyák vannak. Nekik valók az ilyen cikkek, meg az olyanok, hogy harmincasnak és negyvenesnek lenni miért menő és kiváltságos dolog.
Nem az. Harmincasnak, negyvenesnek lenni egy állapot. Nyugi, el fog múlni. Sem a harmincadik, sem a negyvenedik szülinapunkon nem kapcsolódik be rajtunk egy rejtett ON gomb, ami elindítja bennünk mindazokat a folyamatokat, hogy egy csapásra érett nők, az élet mindentudói és a három Párka leszünk egy személyben. Az életkor nem garancia semmire, negyvenkét évesen is lehet gyermeteg, éretlen valaki, és huszonnégy évesen is lehet tapasztalt, hiteles és bölcs.
Harmincasként, negyvenesként nem jár automatikusan semmi. Még a szánk sem, mert jó esetben ekkorra már megtanultuk befogni. A harmincas és negyvenes éveink valójában igen embert próbáló időszak. Gondolom, ahhoz nem kell brit tudósokat linkelnem, hogy igazoljam az állításom: mi, európai nők egyre későbben szülünk. Harmincasként tehát gyereket nevelünk, ami rohadt kemény meló, még ha erről is divat úgy beszélni és írni, mintha a szülés után nem csak hihetetlen mennyiségű adrenalin szabadulna fel a szervezetünkben, hanem szétáradna a véráramban maga az anyaság is, ami a kisujjunkból csurog a továbbiakban úgy, hogy kirázzuk onnét.
Nem, anyává is válunk, mint ahogy feleséggé is válunk, hiába tologatjuk a pisilős babát kétéves korunktól a babakocsiban, hiába játszottunk papás-mamást a szomszédék Kevinkéjével, a szomszédék Kevinkéje sosem fog odaállni elénk azzal, hogy
te, figyelj, az van, én nem vagyok boldog és eddig azt hittem, hogy majd te azzá teszel, de nem, ilyet nem gyakoroltunk be a homokozóban. Így aztán nem válaszoljuk azt, hogy a hiba nem az én készülékemben van, nekem nem az a dolgom, hogy én téged boldoggá tegyelek, szóval ezt oldd meg valahogy, hanem állunk bambán és értéktelennek érezzük magunkat. Akkor is, mikor hogy én akkor most elmegyek, már összepakoltam és keresek valaki mást, aki boldoggá tesz, és erre a legritkábban ordítjuk azt utána, ami először eszünkbe jut, hogy és ezt most mondod baszki, most, nem hiszem el, és én meg mi az anyámat csináljak most 36 évesen, he, hanem állunk bambán.
A szomszédék Kevinkéje megette a homokpogácsát és azt mondja, jót főztél, jó feleség vagy, menjünk, nézzük a tévében a Friderikuszt.
Szóval, ha nagyjából működik a dolog és még együtt vagyunk, akkor neveljük a kölyköt (kölyköket), frappánsan megfogalmazva otthon járulunk hozzá a GDP jelentős részéhez és közben próbálunk visszakapaszkodni a munkaerőpiac vágtató vonatára, és most egy MÁV személyt képzeljenek el a Vác-Fót-Veresegyház vonalon. Vagy már mókuskerék üzemmódban vagyunk újra, és a gyerekek már éppen akkorák, hogy nincs feltétlenül szükségük ránk, nagyjából megvan minden, amiért eddig gürcöltünk, akár üldögélhetnénk bámészkodva a langyosban, ám lassan jön a klimax és az életközepi válság. A krízis. Vannak már halottaink, vagy osztálytárs, vagy szomszéd, egy-egy barát, közeli családtag, anyánk vagy apánk. Csalódtunk már barátban-szövetségesben, fúrtak ki minket munkahelyről, döftek hátba a baráti társaságban és vettek minket hülyére bárhol máshol. Az állam és a hatóságok rúgtak bele minket az árokba és hagytak ott megdögleni, packázott már velünk a hivatal eleget, és legalább egyszer kapcsolták ki a villanyt is, mire mi vörös fejjel óbégattunk az előző tizenkét havi befizetett csekket lobogtatva. Fogadtuk már meg, hogy soha többet nem veszünk rövid lejáratú kölcsönre semmit.
Van már némi élettapasztalatunk, így mondjuk. És akkor jön egy megmérettetés, az emberélet útjának felén. Elénk áll az életünk és megkérdezi tőlünk, hogy na, mit szólunk mindehhez? Mert utoljára akkor beszéltünk egymással, mikor gyermekként azt tervezgettük, milyen lesz a menyasszonyi ruhánk és mekkora lesz a kacsalábon forgó vár, ahova a békából lett királyfival beköltözünk és élünk boldogan, míg világ a világ és még két nap.
Erre aztán válaszolhatjuk azt, hogy áhh, kösz, kúl minden, megvalósítottam magam, az életem tökéletes, szép ívű karriert futottam be, csodaszép gyerekeim vannak, a férjem szeret, az otthonunk igazi meleg fészek, idén tizenöt kiló eperből készült a dzsem és hazudunk tovább, miközben beugrunk a drogériába egy újabb macskagyökér kivonatért.
Megrémülhetünk pusztán a kérdéstől, annyira, hogy megbolondulunk, a nyaralásra félretett pénzből szemhéjplasztikát csináltatunk, edzeni kezdünk, fogyunk nyolc kilót, hódipamela felsőben és bugyi nélkül megyünk piacra, aztán lefekszünk a neten összeszedett huszonhat éves pasival, akivel új életet akarunk kezdeni. Erről a férjünknek és a tizenhat éves lányunknak nem szólunk persze, pláne miután a huszonhat éves lelép egy huszonnégy évessel, mi meg rájövünk, hogy ezzel a szőke melírrel valójában úgy nézünk ki, mint akit leszart egy hatalmas griffmadár. De nem ezért bőgünk át éjszakákat, és már nem csak azért, mert rájöttünk, hogy tíz évvel ezelőtt kellett volna elválni és akkor most nem tartanánk itt.
Igen, negyven körül az embert próbáló. Az asszonyt próbáló. Pontosan azért, mert lehet, hogy már nem élünk annyit, mint amennyit már éltünk és ilyenkor már égető lesz az addig csak motoszkáló kérdés: jól csináltuk-e? Jól éltük-e az életet, és azt, ami hátra van belőle, azt ugyanígy akarjuk leélni? És ez a válasz nem egyszerű igen vagy nem, oszt jó napot, az élet megy tovább. Nem. A szó szoros értelmében megmérettetünk és nagyon sok mindenben könnyűnek találtatunk majd.
Hogy valóban akartuk-e a harmadik gyereket. Ezzel a férfivel akarunk-e maradni? Bejárok-e még két évtizedig erre a munkahelyre, ahová már öt éve is utáltam? Van-e bennem elég elszántság és erő az újrakezdéshez? Maradt-e még bennem kíváncsiság, tudásvágy, vagy sosem volt? Voltam-e szabad? Voltam-e igazán szerelmes? Mi hiányzik az életemből? Mit szeretnék még megélni? Szét kell-e feszítenem a kereteimet és milyen áldozatra vagyok hajlandó saját magamért, az életemért?
Olyan lettem-e, mint az anyám? Milyen a szeretet, ami belőlem fakad? Olyan petyhüdt bőrű, fáradt tekintetű, sárgás arcbőrű, divatjamúlt farmerban kóválygó szerencsétlen vagyok, akiket megszólok a villamoson és akiknél én sokkal de sokkal jobb nőnek tartom magam? Hogy viselkedtem a lányom, lányaim előtt, milyen nő vált belőlük? Szeretném, ha olyan férjet választanának maguknak, mint az apjuk? Megtanítottam a fiamnak, hogyan bánjon a lányokkal, meséltem neki az első csókról és arról, hogy mi nők milyen botorságokat képzelünk a szerelemről?
Ez az életközepi válság, nem egy furcsa szerda délután, mikor arról révedezünk, hogy mi lett volna, ha abban a buliban mégis lefekszünk a Zsoltival és akkor nem hagy ott minket másnap a kétségtelenül sokkal mutatósabb, de ugyanannyival közönségesebb Helga miatt, aki már első este lefeküdt vele (a ribanc).
És hozzá hervadunk. Igen. Nem a szeretnivaló ráncokról beszélek a szemünk sarkában, hanem a megereszkedett, fáradt bőrről. Nem a nevetőráncokról, hanem a mosogatástól agyonstrapált kezünkről. A klimaxról, ami, ha pusztán csak arra figyelmeztetne bennünket, többé nem eshetünk teherbe, már az elég lenne, de a többi testi-lelki tünete is megvisel, hullámvasútra ültet. Nem kell elhízni ahhoz, hogy lássuk az öregedő test változásait, hajunk fényének kopását, koszorúnk bimbajának elvirítását. Erősnek még erősek vagyunk, mégis, kissé elkoptunk már. Félidőben vagyunk. Nincs ezen mit nevetni, nincs ezen mit sírni.
Nem kell leülni és megvárni, míg elmúlik. Az életünk múlik, nem a napok. Ha mást nem, legalább annyit tudunk már, hogyan ne. Megfordult már körülöttünk egyszer-kétszer a világ, megindult alattunk a föld. Szóltak már értünk a harangok. Nem kell újra a fénykorunkat élni, nem kell tetterősnek lenni, nem kell ragyogni, nem kell csinálni semmit. Úgy mégis: ki nem tojja le rajtunk kívül, hogy harminc/negyven évesek vagyunk? Egyáltalán, azon kívül, hogy a megélt krízis után élünk tovább, nem kell csinálni semmit. Tényleg. Ennyi.
De valami tanulság, valami frappáns mindig kell a végére. Valami útmutató, útravaló. Vagy azért, hogy a cikk olvasói különbnek lássák magukat nálam, vagy azért, hogy én a mennybe menjek. Legyen hát. Hogy én milyen tapasztalatokra tettem szert.
Senkit a világon nem érdekel, mi a szent szar van a Hódos Hajnalkával, a Hódos Hajnalkát és két-három embert kivéve. A leghosszabb út az egyenes, de csak az éri meg. A pénz tényleg nem boldogít: a pénz arra való, hogy megvegyünk rajta dolgokat, szolgáltatásokat, de boldogok nem attól leszünk, hogy ezekre van, vagy nincs pénzünk. Teljesen megfelelő az autós közlekedésre egy egynégyes asztra. Ha nincs pénzünk új ruhákra, menjünk el fodrászhoz, a vizuális hatás szempontjából ez utóbbi többet ér.
Az igen legyen igen. A nem legyen nem. Olyan, hogy „majd” nincs, olyan van, hogy soha. Nem az a gyáva, aki fél, hanem az, aki nem mer cselekedni. Saját jogon lenni a világban annyit jelent, mint hogy megtaláltad a helyed a világban. A szerelem nem old meg semmit, nem segít túl az élet viharain, ha csak szerelem van, az önmagában majdnem semmi.
Amíg nem rendezted le magadban apádat és anyádat, addig a többit rendezgetni időpocsékolás, ám kétségkívül azt a hatást kelti, mintha csinálnánk valamit. A felnőttséghez a kornak nincs köze. Amikor először kimondjuk: én nem leszek olyan, mint az anyám, már olyanok vagyunk. Ahogy kinézel, arról te tehetsz, fiatalon is. A világ nem akkor lenne jobb hely, ha megszűnnének a háborúk és a szegénység, hanem akkor, ha mindenki a saját dolgával lenne elfoglalva. Nem az számít, miket mondasz és gondolsz, hanem az, mit teszel.
Végül, de nem utolsósorban: ne olvassanak el minden hülyeséget, inkább éljenek helyette. Ezt a cikket se.
