Sokan voltunk és mindenki rosszul érezte magát a játszótéren. Nem a kellemetlen hőség miatt. Bár csorgott rólam a víz, a napot mégsem láttuk, szürke volt az ég. „Dunszt, drágám, dunszt!” – mondogatta sokszor a szigorú, vékony, ráncos vénkisasszony a körfolyosón, teátrálisan legyezve magát. Dunszt, sóhajtottam és löktem egyet a hintán.
A festett szőke csaj miatt éreztük kínosan magunkat. Csontos, magas alkat, aki fogy az idegtől és hiába kér jégszőkét a fodrásztól, két hét múlva kukoricasárga a haja. Mindene hegyes, szúr, a szája penge, kicsit hadar, ami nála a szigorú racionalitás jele. A kisfia három, legfeljebb négy hónappal lehet idősebb, mint az én kisasszonykám. Inas, beszédes gyerek. Vesztére.
“Jó, hogy nem kitalálod, hogy megint hintázni akarsz! Elegem van mára belőled, Bendi, nagyon elegem van. Gyere ide! Beraklak a hintába, ha felállsz, ráverek a seggedre és megyünk haza, megértetted? Na! Mit mondtam?! Üljél le! Üljél le, mert megráncigállak, hogy lökjelek így? Mit forgolódsz? Nem igaz, hogy nem tudsz nyugodtan ülni, ha kiesel, még el is verlek, megértetted? Ott a kutya, látom. Miért lenne már szomorú az a kurva kutya? Melege van neki is, biztos az a baja. Nem mondom többször, hogy ülj le, megértetted?!”
Akkor már több mint fél órája hallgattuk. A szemem sarkából látom a nagymamát, aki két unokáját terelgeti, összeszorított szájjal hallgat, de olyan mozdulatokkal szitálja a homokot, mintha a sárga hajú anyuka haja lenne a kezében. Ducianyu, aki pont úgy néz ki, mintha a kislánya bátyja lenne, veszettül forgatja a szemeit, igyekszem nem rá nézni, nézem a kislányom, abbahagyja a hinta-palintát és némán nézi a kisfiút, akivel pörölnek.
A gyerekek is elhallgatnak, már csak egy vékonyka hangot hallani csak: Aja, méjszomojú a kutyus?
Persze nem emiatt szakad a cérna, csak idő kérdése volt.
“Na tudod mit? Én most leülök a francba a padra és nem érdekel, hogy mit csinálsz! Ilyen hülyeséget, hogy szomorú a kutya! Nem érdekel a kutya! Te se érdekelsz! Egész délelőtt az idegeimet téped, elegem van már ebből, alig várom hogy apád hazajöjjön, kínlódjon veled ő, nekem elég volt már! És beszéljél rendesen, más gyerekek tudnak rendesen beszélni, te miért nem?”
Ducianyu szájáról olvasok: “Jéézusom, ez hülye!” Szőkeanyu ül a padon, mindene keresztben, néz, valahova, ki tudja, hova, ki tudja, milyen elmúlt nyarat lát a betonkockák mögött, ki tudja, kire haragszik most.
Kisasszonykám lekéredzkedik a hintából, menjünk? Akkor visszavisszük a labdát és megköszönjük, jó? “Minek az ilyennek gyerek” – sziszegi a nagymama, nem szólok, megköszönöm a labdát, becsukom a kaput. Ég az arcom, lehajtom a fejem. A kellemetlen, kaparó érzés estig nem múlik.
Milyen olcsó ez így, csapom oda az újságot az asztalra, milyen rohadt olcsó! Ítélkezni. Más nyomorán pillanatra felragyogó glóriát vásárolni. Bírálni. Megbélyegezni. Nemcsak olcsó, egyszerű és könnyű. Már észre sem veszem, fel sem tűnik. Csoda, hogy most észrevettem. Szégyellem magam.
Ha legközelebb látom, odamegyek, és megkérdezem, iszunk-e egy kávét. Vagy mittomén. Odamegyek és megmondom neki, hogy nyugi, én is szoktam idegbajos lenni és óbégatni és én is szoktam mondani, hogy még egy Ánáá és világgá megyek. Vagy odamegyek, leülök mellé és nem szólok egy szót se.
Mert ha odamennék és megölelném, még azt hinné, nem vagyok normális.
