A témával foglalkozó szakemberek körében egyre elfogadottabb nézet, hogy az „egyszemélyes õstörténészkedésnek” leáldozott. Ma újabb eredményeket csak az érintett tudományágak – mint régészet, genetika, történettudomány és nyelvészet – közös munkája hozhat, és az is egyre inkább nyilvánvaló, hogy ezekhez az új eredményekhez a korábban egyeduralkodóként jelen lévõ nyelvtudomány teheti hozzá a legkevesebbet. A különbözõ forrásokat jellemzõ problémákról Hunok, avarok, magyarok – és finnek
Krónikáink alapján sok száz éve él a hun–magyar leszármazás nemcsak a köztudatban, de a tudományban is. A XV. század végén az Attila népétõl Árpád magyarjaiig tartó láncolatba beépítették az avarokat is, de a lényeg nem változott. Ehhez képest „villámcsapásként” érzékelhetjük a finnugor elmélet megszületését és gyakorlatilag egyetlen hivatalos tétellé válását a XIX. század végén. Sõt, felmerül az a kérdés is, hogy miért kezdtek el egyesek rokonokat keresni, és miért épp északkeleten? Hirtelenségrõl és véletlenrõl persze nincs szó, mint minden tudományos tézisnek, ennek is megvolt a maga elõélete – fogalmaz az fn.hu-nak Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos fõmunkatársa.
Sajnovits János, jezsuita tudós az 1700-as évek második felében járt Skandináviában, Hell Miksa csillagász kísérõjeként. Útja során észrevette, hogy a finnek és lappok nyelve nagyon hasonlít a magyarhoz. 1771-ben kiadott könyve azonban csak annyit kíván bizonyítani, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz. A „finnugor” rendszerbe foglalás jóval Sajnovics halála után következett be, tehát az újabb keletû családfaelmélet nem vezethetõ vissza a magyar–lapp–finn nyelvhasonlítás kezdetéig.
Pray György, ugyancsak jezsuita szerzetes, a kritikai történetírás hazai atyja 1774-ben kiadott munkájában az északi nyelvi hasonlóságot beépítette a hun–avar–magyar származásrendbe az alábbi okfejtéssel. „Hiszen ha mindegyik törzs szülõhelyét tekintjük, szerintem a finnek, a hunok, az avarok, s a magyarok egyazon nemzetbõl, egyazon népbõl erednek; hanem késõbb, amint az rendszerint elõfordul, ágakra bomolva, eltérõ elnevezéssel, így nyelvi változások révén is különválnak.” Ennek taglalásába most nem megyünk bele. Lényeg az, hogy Praynál a régi és az új ismeretek még békésen megfértek egymás mellett – hívja fel a figyelmet a történész.
Német modellt használtak
Hunfalvy Pál
Ezen elõzménynek csak nehezen nevezhetõ „események” után két német anyanyelvû magyar tudós, Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozta ki, kizárólag nyelvi bizonyítékokra alapozva a finnugor rokonság elméletét. Gyakorlatilag egy modellt alkottak meg, német mintára: az indogermán gyûjtõnév a nyelvcsaládba tartozó két „szélsõ ágából” áll össze, a legkeletibb, indiai, és a legnyugatibb germán összevonásaként. Ugyanígy a nyugati finn és a keletei ugor összevonása a finnugor terminológia. Ez még önmagában nem probléma, hiszen a nyelv folyamatosan alkot olyan szavakat, amelyek egy-egy régóta létezõ fogalom modern, összefoglaló megnevezései. Gondoljunk például az államra: ezen újkori szó születése elõtt már évezredekkel létezett az a közösségi létforma, amit ma államnak nevezünk, csak éppen idõben és térben más és más módon nevezték.
A finnugor terminológiával viszont az a gond, hogy sem történetileg, sem régészetileg nem bizonyítható olyan nép vagy közösség létezése, amely az idõk során a finnugor nyelvcsalád egy-egy ágára vált volna szét. Ha létezne egy õsnyelv, amit a finnugor nyelvek gyökerének tekinthetnénk, azt rekonstruálni is képesek lennénk, ám ezt nem tudjuk megtenni. Magyarul nincs egy „finnugor közös nevezõ”: a jelenkori egyezések vitathatatlanok, de lehetetlen megállapítani, hogy a történelem során ezek hogyan és mikor alakultak ki. Nem lehet nyomon követni, hogy a nyelv milyen szinteken (pl. a hangzókészlet vagy a szókészlet szintjén), milyen sebességgel változott, a régi korokból hiányoznak az összehasonlítható nyelvemlékek.
Vegyünk egy példát. Az 1055-ben kiadott tihanyi alapítólevél latin szövegébe több magyar kifejezés is beékelõdött: leghíresebb a „feheru varu rea meneh hodu utu rea (Fehérvárra menõ hadi útra)” összefüggõ szövegemlék, amelyen nemcsak hangtani, szókészletbeli, hanem alaktani jelenségeket is lehet tanulmányozni. Mindezt persze csak óvatosan, hiszen a leírt latin betûk mellékjelek nélkül nagyon döcögõsen adják vissza a kimondott magyar szavakat. Igen ám, csakhogy a XI. század közepérõl nem rendelkezünk finn, lapp, vogul, osztják, mordvin, udmurt, stb. nyelvemlékekkel, így fogalmunk sincs, milyen állapotukat élték akkor az említett nyelvek. Nyelvemlékek híján pedig határtalan tér nyílik a találgatásra, a nyelvtörténeti (re)konstrukcióra! (És akkor még csak a nyelvekrõl beszéltünk, nem a nyelveket beszélõ emberközösségekrõl.)
A nyelvcsaládfa levelei – „A finnugor nem volt, hanem lett” I.
Ha ez kicsit sok volt, vágjuk át a gubancot egy szemléletes példával. A finnugor elmélet a mai állapotokból kiindulva, matematikai modellekkel próbálja visszavezetni évezredek történelmét. Ez olyan, mintha a kezünkbe kapnánk fél tucat falevelet, amelyekbõl meg kellene állapítanunk, hogy adott fának merre hajlottak az ágai és hogyan nézett ki a törzs, egészen a gyökerekig. Egész egyszerûen lehetetlen – emeli ki Szabados György, aki László Gyula egy gondolatát idézi fel. A jeles régész azt vallotta, hogy a finnugor rokonság nem volt, hanem lett. Nyelvészek alkották tényszerû, de szinte csak a jelen idõbõl dokumentálható egyezések alapján, de történetileg semmilyen más tudományág nem tudja alátámasztani.
Ugyancsak László Gyula volt az, aki a nyelv mögé elképzelte az embert is, így igyekezett választ találni a nyelvi egyezõség eredetére. Idézzük László Gyulát: „A nyelvészek egy része által mind a mai napig vallott feltevés a sûrûn egymásba ékelten élõ õsnéprõl, amely késõbb vándorútra kelt volna és szétszakadozott. A természeti népeket figyelõ néprajztudomány egyértelmûen tanítja, hogy sûrû népesség kis területre zsúfolva a halász-vadász életforma idején lehetetlenség. Egy nyolc-tíztagú család életben maradásához száz négyzetkilométernyi terület szükséges. Tegyük ehhez hozzá, hogy nem a térképre vetített 100 négyzetkilométerrõl van szó, mert ezek életfeltételeiket csak a folyók mentén és az azt kísérõ erdõsávban tudják megteremteni…”
Ismétlésként legtöbbünk tankönyveibõl: a finnugor elmélet szerint az Ural nyugati lejtõjén élt egy közösség, amelyet urali nyelvcsaládnak nevezünk. Ebbõl a Krisztus elõtti IV. évezredben levált a finnugor nyelvcsaládba tartozó közösség, ami legkésõbb Kr.e. 2000-ig ismét több ágra bomlott, majd egy szép, egyenes vonalon eljutunk a Kárpát-medencébe. Hangsúlyozzuk: sem az „õshazát”, sem a vándorlást, sem a szétválást nem bizonyítja semmi a jelenkori állapotból visszavezetett nyelvészeti „modellszámításokon” kívül. Túl azon, hogy a nyelvtörténet és a néptörténet fogalma összecsúszik, a régészet, a genetika, a történettudomány vagy nem lát rá erre a korszakra, vagy eredményeibõl nem vonható le történeti, ethnogenetikai következtetés.
Közvetítõ nyelv volt? – „A finnugor nem volt, hanem lett” II.
Térjünk vissza az életszerûséghez, és gondolkodjunk László Gyulával. A Krisztus elõtti IV–III. évezredben az uráli nyelvcsalád feltételezett otthonában egyszerûen elképzelhetetlen a túlnépesedés és az ebbõl fakadó „szétrajzás”. A mai Svédország és Norvégia, Szibéria „magasságáról” beszélünk, tundráról, tajgáról: itt öt-hatezer éve életben lehetett maradni, de „túlszaporodni” nem. Abban az idõben ilyesmi csak az ideális környezeti feltételeket nyújtó termékeny félhold, a mai Közel-Kelet területén volt lehetséges, ahol komoly birodalmak születtek, és az akkor ismert világot megrázó népvándorlások indultak ki.
Mégis, ha elvetjük a ma finnugornak nevezett népekkel való rokonságot, mi magyarázza a nyelvi megfeleléseket? Csak úgy, hogy létezhetett egy déli „õsnyelv” – csak történetünk szempontjából nevezhetõ délinek –, amelynek elemei kisugározhattak a népvándorlások vonalán. Lehetett ez egyfajta „közlekedõ nyelv” is, amit egy közösség számarányának vagy kulturális színvonalának köszönhetõen elterjedt, mint az európai katolikus középkorban a latin, vagy a mai globalizált jelenünkben az angol.
Ezek lenyomatai lehetnek a ma urálinak nevezett nyelvekben, de olyan alapvetõ dolgokat nem tudunk eldönteni, hogy vajon az „õsnyelvet” beszélõ közösség költözött szét, vagy maga a nyelv hódította meg a népeket. Egyikre sincs bizonyíték, de az utóbbi feltevés életszerûbb, mert legalább számol azzal, hogy a nyelveket hús-vér emberek beszélték, akiknek élelem és ruha kellett az életben maradáshoz. Fentiek persze nem írják felül a nyelvi egyezéseket, de arra mindenképpen rávilágítanak, hogy a belõlük levont néptörténeti következtetések mennyire gyenge lábakon állnak. És ha megismételjük, hogy a nyelvészeten kívül egyetlen más, a magyar õstörténettel foglalkozó tudományág nem támasztja alá ezt az elméletet, lassan eljutunk addig a pontig, hogy alapjaiban kérdõjelezzük meg helyességét. Ma már a felelõsen gondolkodó nyelvészek sem tesznek egyenlõségjelet a nyelvtörténet és az õstörténet közé.
Kritikus hangok a tudományon belül…
A finnugor eredetelmélet másfél évszázados dominanciája alatt természetesen kritikus hangok is hallatszottak, amelyek e nyelvi alapú eredetelmélet egy-egy részletét, illetve történeti, õstörténeti következtetéseit érintik. A nyelvészi õstörténészkedés kizárólagossága ellen már 1921-ben felemelte szavát Hóman Bálint: „abba nem nyugodhatunk bele, hogy történeti kérdések megoldásában a történeti források, s maga a történettudomány is egy más tudomány segédeszközének, segédtudományának alárendelt szerepét töltsék be… A történet- és nyelvtudomány egyenrangú tudományok, de kölcsönösen egymás segédtudományául is felhasználhatók. Az eredményes együttmûködés legfontosabb elõfeltétele azonban az, hogy a történeti kérdésekben a nyelvtudomány, a nyelviekben a történettudomány játssza a segédtudomány szerepét. Hunfalvyék ezt az irányító szempontot hagyták figyelmen kívül, midõn az õstörténet és honfoglalástörténet problémáit nyelvtudományi kérdésekként kezelték s a történettudományt a segédtudomány szerepére kárhoztatták.” Hómant, ezt a jelentõs tudóst és kultúrpolitikust azonban 1945 és 1990 között csak halkan lehetett emlegetni Rendszerváltásunk „dicsõsége”, hogy tudományos és politikai rehabilitációja máig nem következett be, ilyenformán nézetei sem hatottak.
… és azon kívül
1945 és 1990 között Magyarország szovjet megszállás alatt élt. Ez idõ alatt az eredetkutatás inkább tûrt, mint támogatott kutatási irányt jelentett: ennek ellenére születtek komoly tudományos eredmények. És hogy miért maradt uralkodó szerepben a nyelvészeti alapú õstörténészkedés, s vele a finnugor eredetelmélet? Kézenfekvõ rávágni erre, hogy ezt még a Habsburgok találták ki, s a szovjetek erõltették tovább, ám ez nem helytálló. Egyrészt azért, mert a Habsburgok nem foglalkoztak magyar eredetkutatással (más kérdés, hogy Hunfalvy Pál szorosabb kapcsolatot ápolt az osztrák titkosrendõrséggel, mint az egy tudóstól elvárható lenne…), másrészt azért, mert a Habsburgok bukásától számítva mintegy negyed évszázadon keresztül Magyarország független állam volt, harmadrészt azért, mert a Szovjetunió az uráli népeket is elnyomta.
Itt igazából a XIX. századra uralkodóvá vált „nyelvében él a nemzet” gondolatot kell „gyanúsítani”. Ebbõl ugyanis az a tévhit eredt, hogy aki egy nyelv történetét vizsgálja, az egyszersmind egy nép történetében is illetékes. Mindehhez hozzájárult még a darwinista családfa-modell mint tudományos paradigma divattá válása. Talán különös, de külsõ tényezõk is konzerválták a finnugor eredetelméletet – véli Szabados. Ezeket a külsõ tényezõket fõként az emigrációs magyarok körében jelentkezõ elképzelések jelentették. Egyes mûkedvelõ nyelvészek nyelvi felvértezettség nélkül nyilvánítottak véleményt nyelvtörténeti és néptörténeti kérdésekben. Például a sumer–magyar rokonítás hívei nem nagyon látogatták az ókortudományi kurzusokat, pedig ezt a világ több egyetemén megtehették volna. Vagyis nem jelentettek tudományos kihívást a finnugor elmélet számára, amely így nem kényszerült arra, hogy jórészt XIX. századi módszereit gyökeresen megújítsa.
Ez a kényelmesség azonban társadalmi szinten bosszulta meg magát. 1990 után, amikor itthon felszabadult a könyvpiac, és ismertté váltak az emigráns szerzõk, a kommunizmussal való radikális szembenállásuk sokak számára vonzóvá tette nézeteiket, anélkül, hogy e nézetek tudományos értékét mérlegelték volna. A hangzatos sumer, egyiptomi, atlantiszi, stb. õselméletek nemcsak a „hivatalos” tudománynál voltak érdekesebbek, hanem az „ellenzéki” tudományosság hazai képviselõinél is, akik közül László Gyula mellett Dümmerth Dezsõ emelendõ ki. Sokakat viszont a harsány „elméletek” elriasztottak az eredettörténeti érdeklõdéstõl, így sokan érzéketlenné váltak saját nemzetük régmúltja iránt, ami nagy baj.
És a jövõ?
Az interjú elején felmerült, hogy az egyszemélyes õstörténészkedés ideje végleg lejárt. Az eredet kutatása egyre inkább a tudományágak közös gondolkodását jelenti, mivel az ismeretek specializációja messze meghaladta az egyén teherbíró képességét. Az a tény, hogy ez a kérdés jó ideje tudományközivé nõtt, ha lehet, még elevenebb állapotban tartja a róla folytatott elmélkedést, vitákat. Mi tartozik ebbõl a finnugor témához? Nem nehéz megjósolni, hogy a nyelvészet, és ennélfogva a finnugrisztika kisebb szerepet fog játszani. Miért is? A válaszhoz egy neves kelet-kutató nyelvész-történészt idéz Szabados György.
A 95. életévében nemrég elhunyt Sinor Dénes eszmefuttatása ezt tartalmazza: „Ideiglenesen tegyük fel, hogy volt egyszer egy finnugor, avagy éppenséggel uráli õsnyelv (Ursprache). Mármost ki beszélte a finnugor, avagy uráli õsnyelvet? A válasz egyszerû, ismeretes és számos mûben olvasható: a finnugor õsnép (Urvolk) beszélte az egyiket, az uráli õsnép a másikat. De ez az Urvolk honnan származott? De facto azért találtuk ki ezeket a nem létezõ népeket, hogy legyen kivel beszéltetni a nem létezõ õsnyelveket… A nyelvészet fontos az írásos emlékek egy részének megfejtésében, és összehasonlító válfajában különbözõ népek kapcsolatát, vagy akár rokonságát is ki tudja mutatni. Gyenge oldala, hogy – írásos emlékek nélkül – nem képes egy nyelvet egy néppel, egy archeológiai lelettel vagy egy kultúrával egyeztetni. Az idõmeghatározás a történelem egyik döntõen fontos feladata és erre – az írásos emlékek elõtti idõkre vonatkozóan – az összehasonlító nyelvészet képtelen. A nyelvi változások gyorsasága kiszámíthatatlan: néha lassan, folyamatosan, néha ugrásszerûen történnek. Például a normann hódítás nyomán az angol nyelv hatalmas átalakuláson ment keresztül. Az õsnyelv egy elmeszülemény, amelyben már egyre kevesebben hisznek. Nemsokára a diákkoromban divatos életföldrajz sorsára fog jutni, de addig is bízvást állíthatjuk, hogy az õstörténetkutatásban nem játszik többé szerepet.”
A következõ részben a hun–magyar rokonság kérdését vizsgáljuk meg.
