Élet-Stílus

Mi az, hogy finnugor?

admin
admin

2011. 10. 02. 11:51

A finnugor elmélet jelenkori állapotok alapján, matematikai modellekkel határoz meg több ezer éves viszonyokat. Emberekrõl, népekrõl, folyton változó körülményekrõl lévén szó, ez nem mûködik. Olyan, mintha néhány levél vizsgálata alapján kijelentenénk, hogyan nézett ki egy fa törzse, merre nõttek ágai. Folytatjuk az fn.hu eredetünk kérdését feszegetõ sorozatát.

A témával foglalkozó szakemberek körében egyre elfogadottabb nézet, hogy az „egyszemélyes õstörténészkedésnek” leáldozott. Ma újabb eredményeket csak az érintett tudományágak – mint régészet, genetika, történettudomány és nyelvészet – közös munkája hozhat, és az is egyre inkább nyilvánvaló, hogy ezekhez az új eredményekhez a korábban egyeduralkodóként jelen lévõ nyelvtudomány teheti hozzá a legkevesebbet. A különbözõ forrásokat jellemzõ problémákról Hunok, avarok, magyarok – és finnek

Krónikáink alapján sok száz éve él a hun–magyar leszármazás nemcsak a köztudatban, de a tudományban is. A XV. század végén az Attila népétõl Árpád magyarjaiig tartó láncolatba beépítették az avarokat is, de a lényeg nem változott. Ehhez képest „villámcsapásként” érzékelhetjük a finnugor elmélet megszületését és gyakorlatilag egyetlen hivatalos tétellé válását a XIX. század végén. Sõt, felmerül az a kérdés is, hogy miért kezdtek el egyesek rokonokat keresni, és miért épp északkeleten? Hirtelenségrõl és véletlenrõl persze nincs szó, mint minden tudományos tézisnek, ennek is megvolt a maga elõélete – fogalmaz az fn.hu-nak Szabados György történész, az MTA–SZTE–MOL Magyar Medievisztikai Kutatócsoport tudományos fõmunkatársa.
Sajnovits János, jezsuita tudós az 1700-as évek második felében járt Skandináviában, Hell Miksa csillagász kísérõjeként. Útja során észrevette, hogy a finnek és lappok nyelve nagyon hasonlít a magyarhoz. 1771-ben kiadott könyve azonban csak annyit kíván bizonyítani, hogy a magyarok és a lappok nyelve ugyanaz. A „finnugor” rendszerbe foglalás jóval Sajnovics halála után következett be, tehát az újabb keletû családfaelmélet nem vezethetõ vissza a magyar–lapp–finn nyelvhasonlítás kezdetéig.

Pray György, ugyancsak jezsuita szerzetes, a kritikai történetírás hazai atyja 1774-ben kiadott munkájában az északi nyelvi hasonlóságot beépítette a hun–avar–magyar származásrendbe az alábbi okfejtéssel. „Hiszen ha mindegyik törzs szülõhelyét tekintjük, szerintem a finnek, a hunok, az avarok, s a magyarok egyazon nemzetbõl, egyazon népbõl erednek; hanem késõbb, amint az rendszerint elõfordul, ágakra bomolva, eltérõ elnevezéssel, így nyelvi változások révén is különválnak.” Ennek taglalásába most nem megyünk bele. Lényeg az, hogy Praynál a régi és az új ismeretek még békésen megfértek egymás mellett – hívja fel a figyelmet a történész.

Német modellt használtak

HunfalvyPál

Hunfalvy Pál

Ezen elõzménynek csak nehezen nevezhetõ „események” után két német anyanyelvû magyar tudós, Hunfalvy Pál és Budenz József dolgozta ki, kizárólag nyelvi bizonyítékokra alapozva a finnugor rokonság elméletét. Gyakorlatilag egy modellt alkottak meg, német mintára: az indogermán gyûjtõnév a nyelvcsaládba tartozó két „szélsõ ágából” áll össze, a legkeletibb, indiai, és a legnyugatibb germán összevonásaként. Ugyanígy a nyugati finn és a keletei ugor összevonása a finnugor terminológia. Ez még önmagában nem probléma, hiszen a nyelv folyamatosan alkot olyan szavakat, amelyek egy-egy régóta létezõ fogalom modern, összefoglaló megnevezései. Gondoljunk például az államra: ezen újkori szó születése elõtt már évezredekkel létezett az a közösségi létforma, amit ma államnak nevezünk, csak éppen idõben és térben más és más módon nevezték.

A finnugor terminológiával viszont az a gond, hogy sem történetileg, sem régészetileg nem bizonyítható olyan nép vagy közösség létezése, amely az idõk során a finnugor nyelvcsalád egy-egy ágára vált volna szét. Ha létezne egy õsnyelv, amit a finnugor nyelvek gyökerének tekinthetnénk, azt rekonstruálni is képesek lennénk, ám ezt nem tudjuk megtenni. Magyarul nincs egy „finnugor közös nevezõ”: a jelenkori egyezések vitathatatlanok, de lehetetlen megállapítani, hogy a történelem során ezek hogyan és mikor alakultak ki. Nem lehet nyomon követni, hogy a nyelv milyen szinteken (pl. a hangzókészlet vagy a szókészlet szintjén), milyen sebességgel változott, a régi korokból hiányoznak az összehasonlítható nyelvemlékek.

Vegyünk egy példát. Az 1055-ben kiadott tihanyi alapítólevél latin szövegébe több magyar kifejezés is beékelõdött: leghíresebb a „feheru varu rea meneh hodu utu rea (Fehérvárra menõ hadi útra)” összefüggõ szövegemlék, amelyen nemcsak hangtani, szókészletbeli, hanem alaktani jelenségeket is lehet tanulmányozni. Mindezt persze csak óvatosan, hiszen a leírt latin betûk mellékjelek nélkül nagyon döcögõsen adják vissza a kimondott magyar szavakat. Igen ám, csakhogy a XI. század közepérõl nem rendelkezünk finn, lapp, vogul, osztják, mordvin, udmurt, stb. nyelvemlékekkel, így fogalmunk sincs, milyen állapotukat élték akkor az említett nyelvek. Nyelvemlékek híján pedig határtalan tér nyílik a találgatásra, a nyelvtörténeti (re)konstrukcióra! (És akkor még csak a nyelvekrõl beszéltünk, nem a nyelveket beszélõ emberközösségekrõl.)

A nyelvcsaládfa levelei – „A finnugor nem volt, hanem lett” I.

Ha ez kicsit sok volt, vágjuk át a gubancot egy szemléletes példával. A finnugor elmélet a mai állapotokból kiindulva, matematikai modellekkel próbálja visszavezetni évezredek történelmét. Ez olyan, mintha a kezünkbe kapnánk fél tucat falevelet, amelyekbõl meg kellene állapítanunk, hogy adott fának merre hajlottak az ágai és hogyan nézett ki a törzs, egészen a gyökerekig. Egész egyszerûen lehetetlen – emeli ki Szabados György, aki László Gyula egy gondolatát idézi fel. A jeles régész azt vallotta, hogy a finnugor rokonság nem volt, hanem lett. Nyelvészek alkották tényszerû, de szinte csak a jelen idõbõl dokumentálható egyezések alapján, de történetileg semmilyen más tudományág nem tudja alátámasztani.

Ugyancsak László Gyula volt az, aki a nyelv mögé elképzelte az embert is, így igyekezett választ találni a nyelvi egyezõség eredetére. Idézzük László Gyulát: „A nyelvészek egy része által mind a mai napig vallott feltevés a sûrûn egymásba ékelten élõ õsnéprõl, amely késõbb vándorútra kelt volna és szétszakadozott. A természeti népeket figyelõ néprajztudomány egyértelmûen tanítja, hogy sûrû népesség kis területre zsúfolva a halász-vadász életforma idején lehetetlenség. Egy nyolc-tíztagú család életben maradásához száz négyzetkilométernyi terület szükséges. Tegyük ehhez hozzá, hogy nem a térképre vetített 100 négyzetkilométerrõl van szó, mert ezek életfeltételeiket csak a folyók mentén és az azt kísérõ erdõsávban tudják megteremteni…”

Ismétlésként legtöbbünk tankönyveibõl: a finnugor elmélet szerint az Ural nyugati lejtõjén élt egy közösség, amelyet urali nyelvcsaládnak nevezünk. Ebbõl a Krisztus elõtti IV. évezredben levált a finnugor nyelvcsaládba tartozó közösség, ami legkésõbb Kr.e. 2000-ig ismét több ágra bomlott, majd egy szép, egyenes vonalon eljutunk a Kárpát-medencébe. Hangsúlyozzuk: sem az „õshazát”, sem a vándorlást, sem a szétválást nem bizonyítja semmi a jelenkori állapotból visszavezetett nyelvészeti „modellszámításokon” kívül. Túl azon, hogy a nyelvtörténet és a néptörténet fogalma összecsúszik, a régészet, a genetika, a történettudomány vagy nem lát rá erre a korszakra, vagy eredményeibõl nem vonható le történeti, ethnogenetikai következtetés.

Közvetítõ nyelv volt? – „A finnugor nem volt, hanem lett” II.

Térjünk vissza az életszerûséghez, és gondolkodjunk László Gyulával. A Krisztus elõtti IV–III. évezredben az uráli nyelvcsalád feltételezett otthonában egyszerûen elképzelhetetlen a túlnépesedés és az ebbõl fakadó „szétrajzás”. A mai Svédország és Norvégia, Szibéria „magasságáról” beszélünk, tundráról, tajgáról: itt öt-hatezer éve életben lehetett maradni, de „túlszaporodni” nem. Abban az idõben ilyesmi csak az ideális környezeti feltételeket nyújtó termékeny félhold, a mai Közel-Kelet területén volt lehetséges, ahol komoly birodalmak születtek, és az akkor ismert világot megrázó népvándorlások indultak ki.

Mégis, ha elvetjük a ma finnugornak nevezett népekkel való rokonságot, mi magyarázza a nyelvi megfeleléseket? Csak úgy, hogy létezhetett egy déli „õsnyelv” – csak történetünk szempontjából nevezhetõ délinek –, amelynek elemei kisugározhattak a népvándorlások vonalán. Lehetett ez egyfajta „közlekedõ nyelv” is, amit egy közösség számarányának vagy kulturális színvonalának köszönhetõen elterjedt, mint az európai katolikus középkorban a latin, vagy a mai globalizált jelenünkben az angol.

Ezek lenyomatai lehetnek a ma urálinak nevezett nyelvekben, de olyan alapvetõ dolgokat nem tudunk eldönteni, hogy vajon az „õsnyelvet” beszélõ közösség költözött szét, vagy maga a nyelv hódította meg a népeket. Egyikre sincs bizonyíték, de az utóbbi feltevés életszerûbb, mert legalább számol azzal, hogy a nyelveket hús-vér emberek beszélték, akiknek élelem és ruha kellett az életben maradáshoz. Fentiek persze nem írják felül a nyelvi egyezéseket, de arra mindenképpen rávilágítanak, hogy a belõlük levont néptörténeti következtetések mennyire gyenge lábakon állnak. És ha megismételjük, hogy a nyelvészeten kívül egyetlen más, a magyar õstörténettel foglalkozó tudományág nem támasztja alá ezt az elméletet, lassan eljutunk addig a pontig, hogy alapjaiban kérdõjelezzük meg helyességét. Ma már a felelõsen gondolkodó nyelvészek sem tesznek egyenlõségjelet a nyelvtörténet és az õstörténet közé.

Kritikus hangok a tudományon belül…

A finnugor eredetelmélet másfél évszázados dominanciája alatt természetesen kritikus hangok is hallatszottak, amelyek e nyelvi alapú eredetelmélet egy-egy részletét, illetve történeti, õstörténeti következtetéseit érintik. A nyelvészi õstörténészkedés kizárólagossága ellen már 1921-ben felemelte szavát Hóman Bálint: „abba nem nyugodhatunk bele, hogy történeti kérdések megoldásában a történeti források, s maga a történettudomány is egy más tudomány segédeszközének, segédtudományának alárendelt szerepét töltsék be… A történet- és nyelvtudomány egyenrangú tudományok, de kölcsönösen egymás segédtudományául is felhasználhatók. Az eredményes együttmûködés legfontosabb elõfeltétele azonban az, hogy a történeti kérdésekben a nyelvtudomány, a nyelviekben a történettudomány játssza a segédtudomány szerepét. Hunfalvyék ezt az irányító szempontot hagyták figyelmen kívül, midõn az õstörténet és honfoglalástörténet problémáit nyelvtudományi kérdésekként kezelték s a történettudományt a segédtudomány szerepére kárhoztatták.” Hómant, ezt a jelentõs tudóst és kultúrpolitikust azonban 1945 és 1990 között csak halkan lehetett emlegetni Rendszerváltásunk „dicsõsége”, hogy tudományos és politikai rehabilitációja máig nem következett be, ilyenformán nézetei sem hatottak.

… és azon kívül

1945 és 1990 között Magyarország szovjet megszállás alatt élt. Ez idõ alatt az eredetkutatás inkább tûrt, mint támogatott kutatási irányt jelentett: ennek ellenére születtek komoly tudományos eredmények. És hogy miért maradt uralkodó szerepben a nyelvészeti alapú õstörténészkedés, s vele a finnugor eredetelmélet? Kézenfekvõ rávágni erre, hogy ezt még a Habsburgok találták ki, s a szovjetek erõltették tovább, ám ez nem helytálló. Egyrészt azért, mert a Habsburgok nem foglalkoztak magyar eredetkutatással (más kérdés, hogy Hunfalvy Pál szorosabb kapcsolatot ápolt az osztrák titkosrendõrséggel, mint az egy tudóstól elvárható lenne…), másrészt azért, mert a Habsburgok bukásától számítva mintegy negyed évszázadon keresztül Magyarország független állam volt, harmadrészt azért, mert a Szovjetunió az uráli népeket is elnyomta.

Itt igazából a XIX. századra uralkodóvá vált „nyelvében él a nemzet” gondolatot kell „gyanúsítani”. Ebbõl ugyanis az a tévhit eredt, hogy aki egy nyelv történetét vizsgálja, az egyszersmind egy nép történetében is illetékes. Mindehhez hozzájárult még a darwinista családfa-modell mint tudományos paradigma divattá válása. Talán különös, de külsõ tényezõk is konzerválták a finnugor eredetelméletet – véli Szabados. Ezeket a külsõ tényezõket fõként az emigrációs magyarok körében jelentkezõ elképzelések jelentették. Egyes mûkedvelõ nyelvészek nyelvi felvértezettség nélkül nyilvánítottak véleményt nyelvtörténeti és néptörténeti kérdésekben. Például a sumer–magyar rokonítás hívei nem nagyon látogatták az ókortudományi kurzusokat, pedig ezt a világ több egyetemén megtehették volna. Vagyis nem jelentettek tudományos kihívást a finnugor elmélet számára, amely így nem kényszerült arra, hogy jórészt XIX. századi módszereit gyökeresen megújítsa.

Ez a kényelmesség azonban társadalmi szinten bosszulta meg magát. 1990 után, amikor itthon felszabadult a könyvpiac, és ismertté váltak az emigráns szerzõk, a kommunizmussal való radikális szembenállásuk sokak számára vonzóvá tette nézeteiket, anélkül, hogy e nézetek tudományos értékét mérlegelték volna. A hangzatos sumer, egyiptomi, atlantiszi, stb. õselméletek nemcsak a „hivatalos” tudománynál voltak érdekesebbek, hanem az „ellenzéki” tudományosság hazai képviselõinél is, akik közül László Gyula mellett Dümmerth Dezsõ emelendõ ki. Sokakat viszont a harsány „elméletek” elriasztottak az eredettörténeti érdeklõdéstõl, így sokan érzéketlenné váltak saját nemzetük régmúltja iránt, ami nagy baj.

És a jövõ?

Az interjú elején felmerült, hogy az egyszemélyes õstörténészkedés ideje végleg lejárt. Az eredet kutatása egyre inkább a tudományágak közös gondolkodását jelenti, mivel az ismeretek specializációja messze meghaladta az egyén teherbíró képességét. Az a tény, hogy ez a kérdés jó ideje tudományközivé nõtt, ha lehet, még elevenebb állapotban tartja a róla folytatott elmélkedést, vitákat. Mi tartozik ebbõl a finnugor témához? Nem nehéz megjósolni, hogy a nyelvészet, és ennélfogva a finnugrisztika kisebb szerepet fog játszani. Miért is? A válaszhoz egy neves kelet-kutató nyelvész-történészt idéz Szabados György.

A 95. életévében nemrég elhunyt Sinor Dénes eszmefuttatása ezt tartalmazza: „Ideiglenesen tegyük fel, hogy volt egyszer egy finnugor, avagy éppenséggel uráli õsnyelv (Ursprache). Mármost ki beszélte a finnugor, avagy uráli õsnyelvet? A válasz egyszerû, ismeretes és számos mûben olvasható: a finnugor õsnép (Urvolk) beszélte az egyiket, az uráli õsnép a másikat. De ez az Urvolk honnan származott? De facto azért találtuk ki ezeket a nem létezõ népeket, hogy legyen kivel beszéltetni a nem létezõ õsnyelveket… A nyelvészet fontos az írásos emlékek egy részének megfejtésében, és összehasonlító válfajában különbözõ népek kapcsolatát, vagy akár rokonságát is ki tudja mutatni. Gyenge oldala, hogy – írásos emlékek nélkül – nem képes egy nyelvet egy néppel, egy archeológiai lelettel vagy egy kultúrával egyeztetni. Az idõmeghatározás a történelem egyik döntõen fontos feladata és erre – az írásos emlékek elõtti idõkre vonatkozóan – az összehasonlító nyelvészet képtelen. A nyelvi változások gyorsasága kiszámíthatatlan: néha lassan, folyamatosan, néha ugrásszerûen történnek. Például a normann hódítás nyomán az angol nyelv hatalmas átalakuláson ment keresztül. Az õsnyelv egy elmeszülemény, amelyben már egyre kevesebben hisznek. Nemsokára a diákkoromban divatos életföldrajz sorsára fog jutni, de addig is bízvást állíthatjuk, hogy az õstörténetkutatásban nem játszik többé szerepet.”

A következõ részben a hun–magyar rokonság kérdését vizsgáljuk meg.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2013. február 14.
Egy recepciós munkatárs a Microsoft Magyarország Kft. székházában, a főváros II. kerületében, a Graphisoft parkban 2013. február 14-én. A magyar kormány és a Microsoft Magyarország Kft. tavaly decemberben kötött stratégiai együttműködési megállapodást.
MTI Fotó: Bruzák Noémi
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.