Három évünk van még hátra

2012

Hollywoodnak jól fejlett bűn-, vagy legalábbis Bizánc-tudata lehet, mivel nagy rendszerességgel elpusztítja (elpusztíttatná) maga magát – meg a világot. S most megint nekiveselkedik. Vártunk is rá – nem utolsó sorban a jól felépített marketingkampányának köszönhetően –, és íme, itt van: eljött a világvége (ugyebár csütörtöktől látható a hazai mozikban). A nagy bolygó-megsemmisüléshez a kiindulás alapot most a titokzatos maja papok ősi naptára szolgáltatja, ami bonyolult csillagászati ismereteket és kifinomult matematikai számításokat igénylő tökéletes alkotás. Egy baj van vele: 2012-ben véget ér, és sokan úgy gondolják, nem véletlenül – nemde, a világ sem tarthat tovább, mint a misztikus tudást tartalmazó naptár…

No, de ez pusztán a kiindulás, aki a közép-amerikai romok között elfeledett, hihetetlen információkra bukkanó Indiana Jones-szerű tudós kalandorokat vár, csalódni fog. Tudós éppenséggel itt is akad, a világvége-sztori „igazságához” nélkülözhetetlen a tudomány embere. Merthogy néhány, mindenütt elismert tudós – akiknek most az egyszer nem kell jóslatuk valóságtartalmáért különféle döntéshozókkal hadakozniuk – 2009-ben igazolja, hogy tényleg közel a vég, és nem ártana tenni valamit, úgyhogy a segítségükkel a világ leghatalmasabb államainak vezetői el is készítik a „nagy túlélési tervet”, aminek alapján sok ember megmenthető – de még kevesebb nem. Így jutunk el 2012-be.

A nem kiválasztottak közé tartozik például Jackson Curtis alkalmi író és állandó jellegű (és persze: elvált kétgyermekes) limuzin-sofőr (John Cusack alakítja), a nagyjából átlag-amerikai. Amikor kislányával és kisfiával éppen a Yellowstone Nemzeti Parkban kirándul, véletlenül rátalál egy titkos kutatólaboratóriumra és egy eszement, önjelölt, összeesküvés-hívő rádióamatőr (Woody Harrelson) segítségével rájön, hogy a kormány – akinek a feje, azaz az amerikai (aktuálisan: színes bőrű) elnök (Danny Glover) azért ritka jó ember – hallgatott a közelgő apokalipszisről. Kétségbeesett versenyfutásba kezd az idővel, hogy megmentse a családját (ex-neje: Amanda Peet); földrengéseket, vulkánkitöréseket, szökőárakat kell túlélnie (túlélniük) – mindazt, amit a Föld tartogat a halálra ítélt lakóinak.

Szóval – és akit foglalkoztatnak a film fordulatai, innentől ne olvassa tovább – ez egy olyan világvége, ami korántsem hozza el a világnak a végét, mindössze egy jó nagy kataklizma során – ismét, mint a biblikus időkben történt – szökőár lepi el a bolygónkat, amit az arra alkalmasok – hatalmi, szellem, genetikai alapon kiválasztottak, a gazdagok és a szerencsések (akik odatévedtek, ahol a hatalmas bárkák állomásoztak) – Kínában épített, a Himalája gyomrában elrejtett óriási hajókkal vészelnek át, hogy újra kezdjék. Emmerich eme filmje is (mint Holnapután és A függetlenség napja) sokkalta inkább egy katasztrófa utáni újrakezdésről szól, illetőleg arról, hogy túl lehet azt élni, még az átlagembernek is, ha küzd és bízva bízik (az amerikai eszmében), nem a világvégéről.

A szentimentalizmusba hajló sztorit (és a szövegeket) ellenpontozza a páratlan látvány: korábban valóban nem láttunk ilyen „lenyűgöző-lehengerlő” képeket a világ pusztulásáról. S valamelyest ellenpontoz az „orosz szál”, a főhős limuzin-sofőr–író erős szláv akcentussal beszélő és habitussal viselkedő főnöke (és annak társasága), s tetszetős látni, hogy Emmerichnek – és örökös szerzőtársának, Harald Klosernek – eszébe jutott, hogy a Boeingek mellett hatalmas Antonov-gépek is vannak a világon (amíg le nem zuhannak). De bizony Chiwetel Ejiofor idealista tudósemberének és a hatalom Oliver Platt megformálta cinikus képviselőjének párharca több, mint elkoptatott. Mint ahogyan abba is belefárad a néző, hogy hősei, különösen a film második felében folyton végzetes bajba keverednek – amiből persze (kisebb-nagyobb) veszteségekkel, de kikászálódnak. Ez bizony felőrli a néző együttérzés-faktorát. Ám, hangsúlyozzuk, a látvány mindenért kárpótol. S örömmel konstatáljuk a mozi utáni gyorsbüfében (vagy bárhol), miszerint lám, hát megint nem túléltük a világvégét? Hát de.

Don Quijote szamarancsa

A nemzeti, ez esetben spanyol kultúrkincs „aktualizálására” törekszik Jose Poso rendező – folytatva az El Cid – A legenda című rajzfilmjével megkezdett útját –, valahogy úgy, mintha Fazekas Mihály nagybecsű Lúdas Matyiját meséltetnénk újra a lúd szemszögéből. A közelmúltban sajnálatosan elhalálozott zseniális magyar rajzfilmes, Dargay Attila zseniális (minden idők egyik, hanem „a” legjobb) rajzolt meséjében, az 1979-es Lúdas Matyiban a ugyan fontos szerepet kap a szárnyas társ, de nem szájal, és leginkább: a film rajzos és verbális humora ma is élő, eleven és ható. Tessék megnézni azokat a gyermekeket, akik tátott szájjal követik az opusát. Posoét nem fogják.

A történet a világ első modernek mondható regényklasszikusát, (Miquel de) Cervantes (y Saavedra) Don Quijotéjét veszi alapul. Ezúttal a fantáziát – elvileg – szabadjára engedő animáció köntösében. De a gondolat – és a viccelődés – itt egyáltalán nem szabad, röghöz, konkrétan az amerikai Shrekhez kötődik, és csatlakozik az amerikai animációt nem egészen maradéktalan sikerrel követő (majmoló) olyan európai produkciókhoz, mint az irtózatos címadású PiROSSZka – A jó, rossz, a farkas, MEGAnagyi és a Fedőneve: Pipő, amikkel kapcsolatosan azért akad egy lényeges különbség: azok nézhetőek és viccesek.

Az alapkoncepció ebben az esetben az, hogy a búsképű lovag mit se ért volna tenyeres-talpas segítője, Sancho, pláne a rozzant gebéje, Rocinante és a hasas fegyverhordó csökönyös szamara, Rucio nélkül, ezért hát most újraélhetjük a kalandokat – a malmokkal való harctól Dulcinea kezének megszerzéséig –, csakhogy ezúttal az állatok szemszögéből. Rucio pedig beszél, folyton csak beszél, konkrétan be nem áll a szája – nemde ismerős szamárköhögős betegség ez a Shrek-sorozatból… –, és még hadar is, szóval rendkívül idegesítő – és teljességgel humortalan, márpedig a mai kis mozista nemzedék szívéhez (és szüleinek a pénztárcájához) a lurkók rekeszizmain át vezet az út. A viszonylagos igényességgel kivitelezett megjelenés sem tudja pótolni a nevetés és az ötletesség hiányát, úgyhogy azzal az érzéssel távozunk a moziból, hogy erre a filmre nem volt szükség.

A próféta

Még szinte fiatalkorú, pontosabban az a veszte, hogy éppen már túlvan a korhatáron, amikor Malik El Djebenának (Tahar Rahim) hat évre börtönbe kell vonulnia. A tizenkilenc esztendős, írni és olvasni nem tudó fél-arab srác elesettebb és kiszolgáltatottabb, mint a többi rab. A korzikai elítéltek pártfogásukba veszik, ezért cserében a szigeti maffiózók csoportjának vezetője (aki a börtönt is uralja), César Luciani (Niels Arestrup) azt parancsolja, hogy ölje meg a konkurens – muzulmán – bűnözőtársaság prominensét. Malik, ha nem akarja pokollá tenni a következő, a börtönben töltendő éveit, el kell végeznie ezt a „próbafeladatot”. Elvégzi. Ezek után Luciani kezdetben csicskáztatja, majd kisebb feladatok elvégzésével bízza meg és tanítani kezdi. Malik bátor, gyorsan tanul és elnyeri a korzikaiak bizalmát, ám hamarosan önálló terveket sző. Miközben a korzikaiaknak továbbra is az alázatos lakáj szerepét játsza, titokban saját hálózatot szervez. Rendszeres hazalátogatásai során drogkereskedelmet bonyolít a fegyház és a város között. Odáig jut, hogy kivívja a muzulmánok becsületét és konkurens klánt alakít. Amikor a két rivális banda háborúzni kezd, Malik elhatározza, hogy magához veszi a hatalmat.

A francia Jacques Audiard direktor (és társforgatókönyvíró) idei Cannes-i rendezői nagydíjas filmje – amit a főelismerésre, az Arany Pálmára is jelöltek (teljesen jogosan) – az egyik legjobb börtönfilm, amihez valaha is szerencsénk részeltetett. (Pontosabban: a rácsok mögé helyezett felnövekvés- vagy fejlődésdráma.)

Hibátlanul – és egyáltalán nem zavaró, hogy a filmidő két és fél óra –, kellő felvezetéssel formálja a fő karakterét, ahogy a szerencsétlenül járt (börtönbe kerülő) senkiből valaki válik. A túlélés embere ő, aki könnyen tanulja a szabályokat – könnyen is kell ebben a világban. Mint mindegyikben, tehetjük rögvest hozzá, hiszen a világokban farkastörvények uralkodnak. Malik nem született bűnöző, egyszerűen csak túl akar élni, és olyan jól elsajátítja a szabályokat, hogy végül ő maga írja azokat.

A Halálos szívdobbanás és A számat figyeld! szakavatott rendezője remekbe szabott drámát alkotott, stílszerűen azt mondhatnánk: bűn kihagyni.

Tiszta napfény

Christine Jeffs (Eső, Sylvia) keserédes mozijában Rose, a középiskolai pompon-lányok egykori dicső csapatkapitánya (Amy Adams) egy napon arra ébred, hogy harmincas éveire gyermekét egyedül nevelő anya és takarítónő lett belőle, aki egy házasember szeretője. Húga, Norah (Emily Blunt) otthon lóg apjánál (Alan Arkin), aki botcsinálta üzletemberként még mindig a nagy dobáson gondolkodik. Hogy problémás kisfiát magániskolába írathassa, Rose a gyors pénz reményében sajátos vállalkozásba kezd húgával: bűntények helyszínein vállalnak takarítást. Ugyebár, a pénznek nincsen szaga… Hamarosan „könyékig merülnek” a halálesetekben, öngyilkosságokban és a hasonlóan szaftos ügyekben. Miközben bizarr üzletüket építgetik, a nővérek fokozatosan megnyílnak egymás előtt, s a helyszíntakarítás során (előtt, alatt, után) elkezdik tisztába tenni saját életüket is.

Sajátos női film a Tiszta napfény, Megan Holley forgatókönyvíró, Jeffs rendező és a két főszereplő – Adams és Blunt – filmje. Nem gügyög, nem bájolog és így tovább, egyszerű szavakkal helyez nagyon egyértelmű szimbólumrendszerbe egy női testvérpárost akik a koszból a saját életüket is kell, hogy kivakarják, nemcsak a megtisztítandó helyszínt.

Kvázi szarból kell, hogy várat építsenek, azazhogy a létezés alsó bugyraiból építik fel magukat, a világukat. Az előre látható történetben nem is a klisészerű helyzetek a lényegesek, hanem a valóságábrázolás – nem mellékesen: köszönet a színésznőknek – és az a bátorítás, miszerint igenis, van feljebb. Bárhonnan.