Az utóbbi évtizedekben, főleg a rendszerváltás után erőteljesebbé váltak Magyarországon a vallási ünnepek, így a november 1-jei mindenszentek és az azt követő halottak napja is. Ilyenkor emlékezünk, megtisztítjuk szeretteink sírját, virágot viszünk a temetőbe és mécsest gyújtunk. Mai szokásaink azonban viszonylag fiatalok, a XX. század elején terjedtek el, és német eredetűek. A gyökerek azonban az ókorig nyúlnak vissza, és a magyar népszokások igencsak eltértek a maitól.
Az ókori Rómában a Pantheon az összes isten kultuszhelyének épült. Később a kereszténység arra törekedett, hogy a pogány ünnepek és hitvilág betiltása helyett keresztény ünnepeket igazítsanak ezekhez, így vált a Pantheon a VII. században minden vértanú templomává. Október 31. pedig „Szent Szűznek, minden apostolnak, vértanúnak, hitvallónak és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes, igaz embernek” emléknapjává.
Egyetemes keresztény ünneppé a X. században vált, amikor IV. Gergely pápa november 1-jére helyezte mindenszentek vagy üdvözült lelkek napját. Ekkor azokra a lelkekre emlékezik a kereszténység, akik nem kanonizált szentek, nincs „napjuk” bejegyezve a naptárba, de az evangéliumhoz hű életükkel példaként állhatnak a hívők előtt.
Egységes szokások a Kárpát-medencében
A mindenszentekre mintegy „válaszként” terjedt el a közönséges emberek halottainak emléket állító, november 2-ai halottak napja. Először a franciaországi Cluny bencés szerzetesei saját elhunyt rendtársaikra emlékeztek ezen a napon, az egyház által támogatott és elfogadott ünneppé a középkor végén, a XIV. században vált. Bár eredetileg vallási ünnepről van szó, a halottak napja megjelenik a népszokásokban is.
Az egész Kárpát-medencében, Dunántúltól Székelyföldig, Szepességtől Újvidékig ismert népszokás a szegények étetése halottak napján. Ilyenkor ételadománnyal látták el a falu szegényeit, gyakran meg is vendégelték őket a templomban, vagy behívták őket a házba. Szegeden például a temető kapujában osztottak számukra édes tésztát, kóduskalácsot vagy mindenszentök kalácsát. Palócföldön a családok kendőbe gyűjtötték az élelmiszert, majd a templom előtt leterített vászonra szórták, innen vihették el a szegények.
isten báránya
A Néprajzi Múzeum Agnus Dei címmel kamarakiállításon mutatja be a népi vallásosság tárgyi emlékeit: a Szakrális Művészetek Hete programsorozat keretében jelenleg a keresztény ikonográfiai hagyomány egyik egyetemes jelképét mutatják be paraszti tárgyakon.
Baranya apró falvaiban a férfiak csoportosan járták a községet és ennivalót gyűjtöttek, amit a templom – ahol nem volt, ott a harangláb mellett – gyújtott máglya mellett elárvereztek. A bevétel az eklézsiát illette. Székelyföldön ezen a napon egy egész kemencényi cipót sütöttek a házakban, amit gyapjútarisznyában adtak át a község koldusainak. Nagyon gyakran azonban behívták a házba, és a családi asztalnál vendégelték meg a rászorulót.
Tizenkét koldus, a tizenkét apostol
Mindez azonban nem volt teljesen önzetlen. Hitték ugyanis, hogy halottak napján a holt lélek hazajár, ezért neki is megterítettek, őt is vendégül látták, miáltal a lelke békében nyugodhatott – az asztalnál pedig a koldus személyesítette meg az elhunytat. Volt némi félelem az emberekben a halottaktól, rituális cselekedetek sorával – például a tükör letakarásával a halottas szobában – próbálták megakadályozni a bolyongó lélek visszatérését.
Ezt szolgálta az is, hogy a megvendégelt szegényemberrel az adomány fejében imát mondattak a család halottaiért, biztosítva helyzetüket a mennyekben. Köztudott volt ugyanis, hogy a koldus mindenki másnál kedvesebb isten előtt, az ő imája „hatékonyabb”.
(MTI)
Mezőkövesden egészen a XX. század elejéig élt a szegények étetése, és nem csupán halottak napján. A temetést követő vasárnapon a család tort rendezett, ahova a szomszédokon, rokonokon, ismerősökön kívül meghívtak 13 koldust. Tizenkettőt és egy szószólójukat, akárcsak Jézus és a 12 apostol az utolsó vacsorán. Itt derül fény a közismert Miska-kancsó szerepére is: borral töltötték meg és körbeadogatták az asztalnál. A tor zárásaként a koldusok elénekelték Szent Erzsébet legendáját, kiénekelték a gyászoló család halottainak neveit.
„Lezárták” a sírt
A legszorosabb kapcsolatot elhunytaikkal az ortodox szerbek ápolták mind Magyarországon, mind a Balkánon. A temetés utáni napon a rokonság asszonyai parázzsal, tömjénnel és gyertyával körbejárják a sírt, amivel rituálisan bekerítették, megakadályozva a halott visszatérését. A hatodik héten búzából készült édes ételt, koljivót sütöttek – a tészta szertartásosan egy hétig készül –, amit megszenteltettek és elfogyasztottak. Húsvét utáni héten ételt vittek a temetőbe, húst, piros tojást, pálinkát, és vagy beásták a sírba, vagy vendégül látva az ott tartózkodókat és a szegényeket maguk fogyasztottak el.
A népi szokások vidéken a XX. század elejéig tartották magukat, a városok gyorsabban „változtak”. A XIX. századi polgári halottkultusz eleme, hogy gyöngyből készült művirágkoszorút helyeznek halottak napján a sírra, amit ezen a napon felváltva őriznek a család tagjai. A mára jellemző sírtisztítás, virágdíszbe öltöztetés és mécses gyújtás feltehetően német mintákat követ, bár a gyertya, a tűz a kezdetektől összefüggésbe hozható az elhunytakkal.
