Élet-Stílus

A Sziget legjobb koncertjét láttuk

admin
admin

2009. 08. 16. 10:06

Mivel mindig csak az számít, ami eddig történt, elmondhatjuk, hogy ott voltunk a Sziget legjobb koncertjén, arról azonban megoszlanak a vélemények, hogy ez Péterfy Boriéké, vagy a Woven Hand és a Muzsikás közös produkciója volt-e.

A szombati szigetelés tradicionális japán tánc megtekintésével és taiko dobok apró dobbanásaival kezdődött a csónakház előtti kis tisztáson két gyrossütő között. Kifejezetten jól esett látni a fesztiválon némi rendet, amely az egész előadást átjárta. A japán résztvevők mind az öltözködését, mind a mozdulataikat szigorú szabályok irányították, amelyek így is kecsesek és kifejezőek maradtak. Egészen meglepő volt, hogyan lehet előadni egy bambuszrudacskákból font tányérelőtéttel.

KÉPGALÉRIA

KÉPGALÉRIA

Tudomásunk szerint a japán nagykövetség azért támogatta a japán művészek bemutatkozását a fesztiválon, hogy ezáltal is jelezze, hogy milyen fontosnak tartják azt az évfordulót, amikor is a második világháború után 40 éve Magyarországgal újjáéledtek a diplomáciai kapcsolataink. Az azonban igen furcsa volt, hogy a Sziget Fesztiválra csak angol nyelvű nyomtatott ismertetőt készítettek. A hölgy szerint, aki osztogatta, azért mert szerintük úgyis zömmel külföldiek vannak a Szigeten. A diplomáciában igen fontosak a gesztusok, és ezt mi akár egy pofonként is értékelhetnénk. Ez azonban csak egy újabb jel, amely azt üzeni nekünk, hogy ez már rég nem egy magyar fesztivál, hanem csak egy fesztivál, amely véletlenségből éppen Magyarországon van.

Egy gyönyörű barátság kezdete

Ezzel azonban nem foglalkoztunk sokáig, mert közben megérkeztünk a Sziget egyik (ha nem a) legjobb koncertjére: Woven Hand és a Muzsikás közös előadása negyed hétkor a Világzenei Nagyszínpadon. Először úgy tűnt, hogy a 16 Horsepowe utódzenekara és a magyar tradicionális zene zászlóshajójának számító együttes egy színpadon, de két koncertet ad. Egyszer az amerikai hagyományokra épülő sötét tónusú és feszültségtől majd szétrobbanó David Eugene Edwars és csapata játszott egy számot, majd a Muzsikás, amely a feszültséget inkább a ritmusvilágában és a rezgő, zengő hangokkal jelenítették meg. Míg a Muzsikás játszott, Edwards kortyolt párat a borából. A Woven Hand előadása közben pedig a magyar zenészek ültek maguk elé meredve (egyedül a fehér inges Sipos Mihályon látszott, hogy hatással van rá az amerikai muzsika).

KÉPGALÉRIA

KÉPGALÉRIA

Aztán a fizikailag is két részre oszló színpad mindkét felén beszálltak a másik fél játékába. Ettől nem ütött el nagyon a zene, csak egy kis fűszert kapott. Végül pedig közösen, azonos ritmusra felváltva énekeltek, a Woven angolul, a Muzsikás magyarul. Itt volt a nagy találkozási pont, amikor a zene nyelvén kezet fogtak. Megható is volt látni, ahogy a koncert végén őszinte mosollyal összeölelkeznek. Egy gyönyörű barátság kezdetének lehettünk tanúi. Nem mellesleg hallhattuk az egyik legkeményebb ősi gengszterrap szöveget is: „Azt kérdezik mi a nevem / Hol az utazólevelem / Kettőt mindjárt agyonlőttem / Ez az utazólevelem.”

Ezután arra ugyan már nem számítottunk, hogy lehet még feljebb jutni, de bevártuk a francia N&SK (fonetikusan viccesen NSZK-nak hangzik) fellépését. A Mano Negra köpönyegéből kibújó együttes minden összetevőt beletett a fazékba, a fűszerek is megvannak, de valahogy hiányzik mögüle a zseniális szakács, amit ott Manu Chao személye garantált. Itt is fut a skazakatolás, a mediterrán ritmusok, szólnak a harsonák, a frontember is teszi a dolgát „holland” feliratos melegítőfelsőjében. Valahogy mégsem az igazi. Le is lépünk.

KÉPGALÉRIA

KÉPGALÉRIA

Pont elkapjuk a szerb Marijaci Tamburát a Roma Sátorban. A Kusturica-filmekből ismert cigányvilág a szemünk előtt elevenedik meg, és húz be minket. A Cigányok idejében és az Undergroundban megszólaló nagy slágerek csordultig telnek lélekkel, és kicsobbannak a lelkes, a dalokat az együttessel éneklő fiatalokra, akik maguk is sírva vígadnak. A Mescinán több helyen eltörik a mécses, és ezt senki nem szégyelli, erre tényleg sírni kell. Így némileg kitisztulva lehet folytatni az utat odakint a Sziget dzsungelében.

Bori lángot hozott

Az idei szigeti nagy külföldiember-dömping közepette külön kis szeparét képezett (képez) a magyarországi, meghatározóan magyar nyelvű előadók – és közönségük – számára az mr2-színpad. Persze, hazai fellépők akadtak máshol is, de ahol és igazán megszólított a kesernyés „szittyatudat”, az ez a pódium volt. A szombati húzónevekre erre a helyszínre érkezőket nem különösebben izgatta, hogy másutt – teszem azt – az angol Manic Street Preachers vagy a Placebo zenélt, Péterfy Borit és a Bëlgát látta vágyni.

Péterfy Boritól, némely „slágeres” szám nyilvánvalóan nem csengett ismeretlenül a Petőfi-rádiónak köszönhetően. Azonban mind az olyan klasszikus-feldolgozások, mint az A. E. Bizottság Szerelem című örökbecsűje, mind a saját szerzemények nagy hatást gyakoroltak ránk.

A közönségre is: az mr2-színpad ezen a koncerten történetének eddigi legnagyobb nézőszámával büszkélkedhetett, nemcsak a pódium előtt tolongtak zárt sorokban, hanem egészen a belső gyalogútig álltak a népek, Bori tagadhatatlanul megosztó személyisége-jelensége vonzotta a tekinteteket. Az általunk megkérdezett –fiatalabb korú – hallgatóságot irritálta, a magunkfajta, negyvenbe szédülő harmincas kövületeket ellenben egyértelműen lenyűgözte. Talán a színésznői rutinja révén is olyan előadói tűz áradt belőle, amely lángra tudta lobbantani őrlángon krahácsoló szíveket. (Tegyük hozzá: a színpadnál jócskán akadtak ifjabb népek is.)

Amit olyan sokszor hiányoltunk már a Sziget illetve bárminő koncert kapcsán, itt nem hiányzott: a „feelingérzés”. Más is csinál jó zenét, más is szerez figyelemre méltó szöveget, és más is pörög-forog és ugrabugrál a színpadon, de itt valahogyan – ne akarjuk tudni a hogyan-titkot, így a jó, hogy nem tudjuk, tudja Bori és tudják a társai, ez a lényeg – működött és hatott. Nagyon. S működött a Cseh Tamás-hommage, a néhány mondatos – egy számnyi – megemlékezés, s bár ha csak látens táncparkett-ördögök vagyunk, azért beleállt a bugi.

Toi Toi alufóliában

Egészen másfajta nyomot hagyott a Bëlga. Öt év szigetszünetet követően léptek a színpadra, és látszott, hogy komolyan készültek, show-t fabrikáltak. Látványában mindenképp. Toi Toi (franciául: toá-toá) vécéket bugyoláltak alufóliába, afféle űrillemhely-kabinként, Titusz is egy elfektetett csillogó bódén tologatta a potmétereket.

Az újabb szerzeményeket a miskolci Bëlga zenekar kísérte gitáralapú élőzenével. Ezek a számok kissé fárasztóak voltak, minden esetre azt örömmel vettük észre, hogy mindenki számára végleg egyértelművé tette, a Bëlga lényege a vicc, ennek árnyalatai: az irónia és a közönség idegeivel való játékig hatoló cinizmus. A show-hoz tartozott Petőfi-rádiós specialitásként, hogy előbb az Egy gondolat bánt engemet, majd a Megy a juhász a szamáron című ismert költeményeit prezentálták a fiúk The Cure (Lullaby), illetve Ini Kamoze-zenei alappal (Here Comes the Hotstepper). A közkeletű számaik (Legalizáld, Nemzeti hip-hop stb.) mellett ezek a „kvázi feldolgozások” is jól elfértek, és jobban hatottak – nyilván nem utolsó sorban a slágeres zenék miatt –, mint a gitárnyúzós-visítós és szövegileg nehezen érthető számok. Pláne, hogy e formáció lényege a szöveg, s nem tesz jót – a show-nak sem –, ha a szavak kuszán elúsznak a fülek mellett.

Az mr2-színpadi közeli ücsörgést később több – régebben és az előző napokban – látott jó barát és cimbora érkezése színezte, újra alkalom nyílt meggyőződni arról, hogy az ilyen fesztiválokban a legjobb emberekkel találkozni. Mint például M-mel, akitől azzal a szigetes történettel lettünk gazdagabb, hogy egy ízben sikerült az egyik színpad backstage-ébe bejutnia és ott a zenekari tagokkal iszogatnia és csevegnie, s mikor elfáradt, köszönt, hogy szevasztok – és benyitott a ruhásszekrénybe… Hát mit is lehetne erre mondani? No kommersz – vonná össze szemöldökét egy kisvárosom-béli úri hölgy jelentőségteljesen és kellő intelligenciával felvértezve, valamikor a negyedik és ötödik feles között félúton.

Placebo: megvoltak a slágerek

A szombat este egyik kiemelt fellépője a Nagyszínpadon a brit alternatív rock banda, a Placebo volt, akik immár visszatérő vendégeknek számítanak a Szigeten. A 2001-es és a 2006-os fesztiválon is tiszteletüket tették, mindkét alkalommal nagyszerű koncertet adva.

KÉPGALÉRIA

KÉPGALÉRIA

A zenekart 1996-ban alapította két iskolatárs, Brian Molko (ének/gitár) és Stefan Olsdal (basszus), akik a mai napig az együttes gerincét alkotják, míg a dobok mögött folyamatosan új arc bukkant fel, jelenleg Steve Forrest tölti be a posztot.

Már a legelső, a zenekarral azonos nevű albumuk hatalmas sikert aratott. Stílusukat tekintve váltakoztak rajta a keményebb hangzású gitárzenék és a balladák, általában némi világvége hangulattal átitatva. Ez a vonal azóta is megmaradt, bár legújabb albumuk, a Battle For The Sun kifejezetten feszesre sikeredett.

Kezdetben a dalok jellegzetessége a szexualitás erőteljes hangsúlyozása volt, valamint a sokak szerint erotikus hangzás. Azóta a témák ettől már némileg eltávolodtak, de az image részben azóta is megmaradt, leginkább a két oszlopos tag nemi identitásának (Olsdal homoszexuális, Molko biszexuális) és kicsapongó életmódjának köszönhetően.

A mostani koncertjükön természetesen elsősorban az újabb számaikat játszották, így a keményebb hangzás dominált. Ennek ellenére nem lehetett azt mondani, hogy kifejezett tombolás lett volna a közönség soraiban, úgy tűnt az emberek inkább a balladákat vártak. Ebből kaptak is jó párat, hiszen a nagy slágerek azért elhangzottak, megfelelő lelkesedéssel kisérve. Összességében egy sikerült – és jól szóló – koncertet kaptunk, ami azonban az igazi rajongókat leszámítva kevés embert hozott igazán tűzbe.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.