Csütörtökön szigeti időszámítás szerint reggel kezdtük a bevetést. Ez hivatalos káeurópai idő szerint olyan délután kettőt jelent. A szigetlakók ekkor ébredeznek, ki mosakodási lehetőséget keres, ki az előző nap élménymozaikjait próbálja összerendezgetni, ki a macskajaj ellen indul harcba ilyentájt. Mi egy nagyon fontos dolognak jártunk utána, nevezetesen annak, hogy megfelelő minőségű-e az a sör, amit fogyasztunk.
Legenda: megcáfolva
A Szigeten egyfajta csapolt sört árul minden kimérés, egy honi gyár szállítja a hordókat minden kocsmának. E nedűből csak korsónyi kiszerelés kapható 450 forintért. Mint az a videónkból kiderül, a gyár tanult minőségellenőre tudományosan bebizonyítja, hogy a termék kiváló minőségű, mindennemű találgatás arra nézve, hogy esetleg vizezik, megsavanyodik vagy egyéb hibával rendelkezik a kedvelt nedű, csak a városi legendák körébe sorolható. Ezt a szigetlakók empirikusan megerősítették nekünk, és a szőrösszívű FN-kommandó tagjai közt is találtunk olyat, aki egész jónak mondta a tárgyalt üdítő jellegű komlólét. Erről ennyit, mindenkit arra ösztökélünk, hogy bízzon a tudományban, és igyon, amit akar.
Képgaléria a nagyszínpados fellépőkről (Gáti András-FN)
Tudományos tevékenységünk még a szigeti időszámítás szerinti délelőtti órákban (káeurópai idő szerint fél 4 körül) véget ért, amikor még nem indultak be a színpadok. A legjobb ötletnek az tűnt, hogy megnézzük a civil falut. Az ötletet cselekvés követte, és azt tapasztaltuk, hogy rengetegen gondolkodnak hasonlóképp: tömeg volt a sátrak között. Az egyik legnépszerűbb helyszín egy Trabant-típusú gépjármű körül alakult ki. Itt az érdeklődők a vasfüggöny lebontásának 20. évfordulója alkalmából néhányperces festéssel emlékezhettek a történelmi időkre. Konkrétan összepingálhatták a legendás gépjárművet. Valamilyen homályos gondolati ívvel állítólag ezzel a drogok ellen is felléptek az önjelölt művészek. De ezt a fonalat nem értettük.
Viszont a vasfüggönysztori arrébb újból előkerült, amikor is a Szabó Ervin Könyvtár sátrában e témában töltöttünk ki kérdőívet. Jutalmul egy Kertész Imre-könyvet kaptunk. Az egyébként gyönyörű (de nagy alakú) kötettel azonban rögtön a Sziget legéletszerűtlenebb figurájává váltunk. Egyik kezünkben a tudományos érdeklődésünk csillapítását hivatott sör, a másikban egy Kertész-kötet. Mindez egy fesztiválon. Rögtön átértékeltük az addigi szórakozásunkat, ami abból állt, hogy megszavaztuk, kié a leghülyébb fej aznap. (Erre esélyes volt egy óvszerkalapos fiú és egy bohócorros punk.)
Nem maradtunk szégyenben
Így értünk el a Világzenei Színpadhoz. Itt a barcelónai 08001 nevű formáció vállalta azt a hálátlan feladatot, hogy megkezdi a programot. A legtöbben ülve maradtak, amikor a csapat rákezdett az észak-afrikai elektrotípusú zenéjére. Hogy később beindult-e a közönség, azt már nem tudhattuk meg, mert tovább sodortak az események. (No, és a tudományos érdeklődés, miszerint tudásszomj.)
Bár a német Toten Hosen nem tartozik a kedvenceink közé, de kifürkészhetetlen okokból, utunk épp a nagyszínpad felé vezetett. Így épp tanúja voltunk, amint a frontember lehetőséget ad valakinek, hogy egy slágerét elénekelje. Rengeteg – több ezer – német honfitárs jelentkezett a feladatra, de Campino épp egy magyar srácot választott. És ő kiválóan el is énekelte a dalt, óriási nemzetközi sikert érve el hazánknak.
Erre egyébként rá is szorul az a néhány magyar szigetjáró, mert eléggé idegennek érzik magukat a Szigeten. Mindenhol franciák, németek, angolok, hollandok. (Amikor a tudományos vizsgálódásunknak arra a pontjára értünk például, hogy megkérdezzük a sörivókat, hogyan ízlik nekik a kutatásunk tárgya, nem találtunk magyart a környéken. Persze kedvesek voltak a megszólított írek, belgák, németek is, de majdnem honvágyunk támadt, komolyan.)
Honvágy ellen Budapest Bár
El is indultunk egy igazi magyar produkció felé: az A38-WAN2 gigasátrában a Budapest Bárt ígérte a műsorfüzet fél nyolcra. Ilyenkorra már nagyjából összeér a kinti és benti időszámítás. Vagy mégsem? Ekkor még a portugál Blasted Mechanism bohóckodott űrruhában a színpadon dögös partizenét nyomva. Több mint egy óra csúszással kezdődött a Budapest Bár, de szörnyű, botrányos hangosítással. A hagyományos cigányzenei kísérettel elővezetett békebeli számokat a technika szétverte. Sem Kiss Tibi (akinek sürgősen le kellett nyomni a számait, mert „határidős munkája szólította”: a Quimby-koncert), sem Németh Juci, sem Lovasi András sem a többiek nem tudták hozni a formájukat. A produkció darabjaira hullt, a közönség erős elszállingózásba kezdett. És mi nemkülönben, pláne, hogy nem akartuk lekésni a Quimbyt.
Míg ugyanis a nagyszínpadon az est sztárja, Fatboy Slim tekergette a lemezeit (vagy mit csinált), az MR2-Petőfi színpadra száműzött magyar zenekarok közül épp Kiss Tibiék csaptak a húrok közé. De nagyon. Kiválóan szólt (na jó, az említett szőrösszívű ítészek egyike szerint szólhatott volna hangosabban is), semmi fennakadás nem volt. Ahogy Varga Líviusz mondta, elérték, hogy „semmi gigázás ne legyen, de legalább nem sátoros, hanem szabad téri színpadot” kaphattak. Mindezt tulajdonképpen vidáman mondta, és minden oka meglehetett a vidámságra, mert a zenekar talán élete legjobb koncertjét nyomta le az összegyűlt hatalmas, lelkes tömeg előtt. Másfél óra tömény Quimby: minden, amit szeretünk bennük, a lírai számoktól a punkos beindulásokig, a sanzonoktól az elszállt jazzig. Háromnegyed tizenegykor jöttek vissza ráadást adni, tizenegykor fejezték be pontban a bulit. Ekkor egy kalapos, kissé illuminált fiú ugrott fel a színpadra, elkérte Kiss Tibi gitárját. A rárepült két őrző-védő ellenére meg is kapta: sőt maga a frontember segített neki beállítani a hangszert. Volt tehát nagy büszkesége a srácnak, és nagy öröme a közönségnek. „Nemcsak kiváló énekes-gitáros-zeneszerző ez a mi Tibink, de még nagylelkű is” –gondolhattuk.
És bebizonyosodott: lehet, hogy ez már nem a mi Szigetünk, hanem a külföldieké, de vannak saját kiváló zenekaraink. És nem sárgák és nem savanyúk.
Jutalomjáték a világzenei színpadon
Mivel a világhírű kubai Buena Vista Social Club tagjai egyre fogyatkoznak, nem lehetett hagyni elmúlni ezt a Szigetet az együttes maradéka, az Orquesta Buena Vista Social Club nélkül. Nem is bántuk meg, hogy a sziget végébe kellett elvándorolnunk értük. Az idős urak és egy fiatalabb hölgy teljesíti azt, amire idén is számítottunk: elvarázsolt minket (mint mindig).
Elegáns idős énekes fehér öltönyben piros inggel. Mintha a Castro előtti Kuba laza arisztokratikus úriembereit nézhetnénk, hallgathatnánk, mellettünk még valaki egy szivarra is rágyújt. Teljes az illúzió. A Guantanamera után meghalljuk az ismert refrén: Ay Mamá, Qué Pasó. Majd az öreg muzsikusok a szólók felvezetésekor kicsit bohóckodnak is. Egy tamburára vagy balalajkára hasonlító hangszeren a hát mögött előadott brillírozás, egy sárga kendővel ellejtett magántánc. Teljes a jutalomjáték, de miután a Dos Gardenias Paradis-t is elővezetik, akkor már akár vége is lehetne a Szigetnek.
Mellesleg kérdés, hogy nem ért-e el a fesztivál rekordot, mert a magyar nagyszínpadon és a világzenein is szinte csordulásig telt a nézőtér. Ha mindeközben a húzónév Fatboy Slimen is sokan voltak, akkor biztosan megközelítettük a befogadóképesség küszöbét.
A sámánkirály magunkra hagyott
Egy szómenésben szenvedő kereskedőnek és a belénk nevelt illemnek köszönhetően (hogy miért nem küldtük-hagytuk egyszerűen faképnél?), a világzenéről átsietve nem sok marad az egyik nagy kedvencre, akit már régóta vágytunk élőben látni. Hiába reménykedtünk a csúszásban, Trickyből csak az utolsó fél óra maradt. Amit láttunk, az alapján úgy gondoljuk, hogy korai volt a Buenánál azt mondanunk, hogy akár vége is lehetett volna a fesztiválnak, és igazán kár, hogy csak ennyi maradt nekünk, mert így igazán érezzük, hogy mit vesztettünk.
Bristol trip hop fenegyereke ugyanis olyan átütő erejű volt, hogy még mindig keresgetjük az állunkat. Az élő zenészekkel előadott show-n kiderült, hogy ami a lemezein átüt, az csak a fele annak a sötét mágiának, amit egy koncerten vezet elő a mester. A magunk között innentől csak sámánkirálynak nevezett előadó szoborszerű zsírtalanra kidolgozott testét tudatosan használva egyféle fekete bőrű bálványként áll a közönség elé, akikről szinte tudomást sem vesz. Bár néha kimutat ránk, igazából mintha saját démonaival lenne elfoglalva, akik ott köröznek körülötte, néha megrázza a fejét, és a mikrofon kígyójával bírkózik, mint Laokoón. Közben pedig jól ismert suttogó hangján ráolvasást végez. Nem is tudunk szabadulni.
Mikor percre pontosan, minden ráadás nélkül befejeződik a koncert, csak nézünk magunk elé, hogy feldolgozzuk a hatásokat. Hiába minden fütyülés, taps, a bálvány nem mutatkozik, üres marad a színpad. Magunkra maradtunk.
