Élet-Stílus

A perui Ópusztaszer

admin
admin

2006. 08. 14. 12:50

Úgy tíz kommandós rohanja le a buszt, kipakoltatják az összes bőröndöt, szakadt dobozt, fél disznót, 100 kiló káposztát meg a váltósofőrt, aki a csomagtérben aludt, a kipufogótól nem messze. Kirándulás a perui Andokban.

Az Andok…

A Föld leghosszabb hegysége Dél-Amerika nyugati partja mentén. Hét országon húzódik keresztül: Argentína, Bolívia, Chile, Kolumbia, Ecuador, Peru, Venezuela.
Hossza: 7000 km

Ezt a hajtűkanyart is megúsztuk élve – nyelek egy hatalmasat, és összecsukom a minden eshetőségre felkészülve kezemben tartott zacskót. A tengerszintről indulva, 4 óra leforgása alatt itt kanyargok már közel 5000 méter magasságban a perui Andokban, ahol 50 métert sem haladunk egyenesen. És mindezt egy olyan buszon, ami egyfolytában hörög és nálunk valószínűleg súlyos kenőpénzes ráhatással sem menne át egy műszaki vizsgán.

Tájékozódjunk, mint a denevérek

A kiflihold halvány fényénél időnként látni vélem, hogy hatalmas sziklák és beláthatatlanul mély szakadékok között rodeózunk imbolyogva, így azt a kívánságot, hogy bárcsak világos lenne és bambulhatnám a feltehetőleg gyönyörűséges tájat, gyorsan kiűzöm a fejemből – jobb, ha nem látom, merre járunk.

Pechemre a busz elején, a sofőr mögött ülök, ahol a viszonylagos nyugalmat elég sűrűn szakítja meg kopácsolás, ugyanis a helyközi buszokon a vezető mögött ajtóval van lezárva az utastér, hogy senki se szökhessen meg fizetés nélkül. Amikor valaki úgy érzi, hogy megérkezett – fogalmam sincs, a töksötétben honnan tudják, merre járunk a nagy kacskaringózásban, azt kell hinnem, hogy a kecsuák biztosan úgy tájékozódnak, mint a denevérek vagy a postagalambok – elkezdi verni az ajtót, hogy engedjék ki, a busz megáll, utas fizet és távozik.

Megérkezés a „halottak helyére”

A 2800 méter magasan fekvő völgyben megpillantott város, Ayacucho kicsit kárpótol a 8 órás, mozdulatlan helyzetben eltöltött szellemvasutazásért. A koloniális belvárost a spanyolok a 16. században építették a letűnt Huari birodalom fővárosának helyén, erődítményként az inkák támadásai ellen. A város neve kecsuául annyit jelent – az idián törzsek között dúlt viszályok sok áldozatára utalva –, hogy a halottak helye.

Szálláskeresés és lepakolás után egyből nyakamba veszem a várost, ahol reggel 6-kor már olyan élet van, mint egy nyári szombat este az Oktogonon. Népviseletes, fonott copfos, kalapos nénik cipelik haza a piacon szerzett mindenfélét (tátott szájjal nézem az elképesztő mennyiségű, sosem látott gyógynövényt), időközben betérnek egy gyors imára a 37 templom egyikébe; hófehér galléros, egyenruhás gyerekek igyekeznek az iskolába, minden és mindenki sürög-forog. Valami belső kényszer azonban visszatart attól, hogy fotók tucatjait készítsem, kicsit úgy érzem, mintha ezzel ellopnám az életüket – valószínűleg én sem díjaznám, ha engem fényképezgetne egy kecsua, amint a szupermarketben a bevásárlókocsit tologatom.

Huari birodalom

I.sz. 600 és 1000 között Peru területén politikai és kulturális fordulat következett be. Az addigi kicsiny „királyságok” („államok”) kénytelenek voltak alávetni magukat két, az egységet szorgalmazó birodalomnak, amelyek központja délen (a mai La Paz környékén) Tiahuanaco, az ország középső részén és északon pedig Huari (a mai Ayacucho mellett) volt.. Ebben a korszakban jelentek meg Peruban az igazi városok, amelyeket már nem a szertartási központok köré építettek véletlenszerűen, hanem egyfajta szektorokra osztott rácsszerkezetre; föld alatti csatornarendszerrel és hatalmas, erődített védőfalakkal körülvéve.

Csökevényes síkvidéki tüdővel

Eleinte kicsit nehezen indulnak be a lábaim. Pláne, mert botor fejjel egyből hegynek felfelé indulok el, hogy a hegytetőről is megnézhessem a várost. Most végre a saját káromon értem meg, milyen a magaslatokon hegyet mászni, ahol egyre kevesebb az oxigén. Állítólag az ittenieknek 25 százalékkal több vörösvértestjük van, a miénknél nagyobb a tüdejük és a szívük is.

Szerencsére azért nem produkálom már annyira súlyosan a csökevényes síkvidéki tüdőre és szervezetre jellemző tüneteket, ez esetenként akár eszméletvesztésig fajuló rosszullét, fejfájás és légszomj is lehetne. Bele sem gondoltam, mi történne velem egyedül, ugyanis olyankor egyetlen dolog segít, ha azonnal alacsonyabbra viszik az embert.

A szervezet legyengülését megelőző legfontosabb szabályt, a sok folyadék elfogyasztását nem nehéz betartani, minden utcában narancsléárusok vannak, akiket onnan lehet megismerni, hogy kis, biciklire szerelt kocsijaikon a narancsról vékony csíkban lehántott zöldessárga héjak kacskaringóznak szerpentinszerűen. Gyakorlatilag mindegyiknél „pit stop”-ot tartok, a nap végére minimum 3 litert magamba döntve, és nem nagyon tud visszatartani az sem, hogy a poharat láthatólag nem feltétlenül az ÁNTSZ előírásainak megfelelően mossák el a kétes színű vízben.

Stoppoljunk úthengert

Másnap reggel egy „collectivo”-ra szállok – az itteni kisbuszok, amik akkor indulnak, ha tele vannak, ami azt jelenti, hogy a 12 férőhelyen legalább 20 ember ül –, a többiek a bizalom maximális jeleként az ölembe ültetnek valahonnan egy kislányt és útközben vidáman kommunikálunk, bár fogalmam sincs, hogy miről, mert ők kecsuául beszélnek, én meg kézzel-lábbal, de mosolygunk kollektíve és nagyon jól megértjük egymást.

Megcélzom a várostól 30 km-re található Quinua nevű kis falut, hogy lerójam tiszteletemet a peruiak Ópusztaszerén. Ugyanis a falu melletti fennsíkon, az Ayacuchoi csatában vívták ki a peruiak 1824. december 9-én függetlenségüket a három évszázados spanyol uralom alól. A gyarmatosítók a falu főterén írták alá a kapitulációt, és ezzel megalakult az egyesített, szabad állam. A fennsík körül hatalmas, kopár hegyek, közepén egy 44 m magas obeliszk, mellette egy viharvert lovasszobor, viva el Peru!

Innen toronyiránt elindulok lefelé a huari kultúra romvárosához, Warihoz; egy saját jelölésű kék túraútvonalon gyalogolok a tűző napon, hegyen-völgyön, árkon-bokron, akarom mondani hatalmas méretű és a hőségtől kókadozó kaktuszokon keresztül. Ha időnként embert látok, megkérdezem, hogy jó felé megyek-e, a helyiek bólogatnak, de nem is rejtik nagyon véka alá, hogy kicsit hülyének néznek, és lehet, hogy igazuk van. Amikor már az éppen jelenleg épített műúton haladok, ahol boldog-boldogtalan megáll mellettem, hogy elvigyen, és egyszer tényleg majdnem beadom a derekam: felbukkan egy úthenger, és a pasi vidáman integet, hogy üljek fel, elvisz egy darabon. Nagy buli lenne úthengerezni, de főpróbát tartunk és kiderül, hogy lassabban halad, mint én gyalog, így hősiesen baktatok tovább.

Huari kultúra

A Huari kultúra valósággal magába szívta a korábbi Nazca, Moche és Cajamarca kultúrák népeinek műveltségét. Legfőbb jellemzői a monumentális szobrászat, a színes agyagedények és az ügyes szövésmunkák. A finom anyagokon és sokszínű kerámiákon felbukkanó szimbólumok egyrészt a meghódoló népek ősi kultúrájának emlékeit idézik, másrészt pedig egy új, sajátos istenség, Viracocha megjelenését bizonyítják. Ő volt a titokzatos, teremtő isten, akinek kultusza minden korábbi isten tiszteletét háttérbe szorította.

Nem ismerni csavarhúzó

Úgy 20 km gyaloglás után hullafáradtan érkezem vissza a hotelbe, de annyi erő még sajnos marad bennem, hogy íziben beletörjem a szobám kulcsát a zárba. A recepciós az egész hotelt összecsődíti röhögcsélve a válsághelyzetről konzíliumot tartani.

Húsz perc után úgy döntök, ennek fele sem tréfa, így lerajzolom nekik, hogy egy csavarhúzót szeretnék, de ők csak vigyorognak változatlanul a bicepszemre mutogatva, így a kis hátizsákomból előhalászom a zseblámpámat, bicskámat és körömcsipeszemet, és magam látok neki a kulcsdarab kipiszkálásának. Ez végre sérteni látszik férfiúi hiúságukat, és kerítenek lentről valami lakatosfélét, aki újabb 20 perc elteltével diadalittasan mutatja fel a „szerszámaim” segítségével kioperált, renitens fémdarabot.

Villámgyors zuhany és pakolás, közben trombitásokra leszek figyelmes az ablakom alatt – kinézve döbbenten állapítom meg, hogy a menet és a végén a rezesbanda egy hófehér koporsót követ, itt tehát vidám nótázással kísérik az embert utolsó útjára. De nem érek rá ezen mélázni, rohanás a buszmegállóhoz.

Kommandósok és fél disznó

Mindjárt Ayacucho után egy akciófilmben találom magam, úgy tíz kommandós rohanja le a buszt, alul kipakoltatva az összes bőröndöt, szakadt dobozt, fél disznót, 100 kiló káposztát (vagy valami olyan kinézetűt), meg a váltósofőrt, aki a csomagtérben aludt, a kipufogótól nem messze. Nem tudom, neki síkvidéki vagy magashegyi tüdeje van-e.

Fent is végigjárják a buszt, én akkor döbbenek rá, hogy ez most nemcsak gyakorlatozás, hanem élesben megy, és ijedtemben azonmód eldugnék vagy lenyelnék mindent, ami nálam van, mert fogalmam sincs, mit keresnek. A mellettem ülő kislánytól próbálom megtudni szótár segítségével spanyolul és nemzetközi, felvont szemöldökös jelzésekkel, mi is ez, mire közli, hogy drogokat keresnek. Most már tudom, hogy a drog kecsuául is drog.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Closeup portrait of a beautiful redhead woman using smartphone
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.