Bár még ma, közel 20 évvel az ember alkotta vegyi anyagok korlátozását és betiltását elrendelő nemzetközi szerződés, a Montreáli Egyezmény életbelépése után is hatalmas ózonlyukról számolnak be a jelentések a déli sarkkör felett, a bolygó többi részén a veszélyes UV-sugarak elleni védelmünk, úgy tűnik, javuló tendenciát mutat. Az elmúlt 9 évben az ózonmennyiség nagyjából változatlan maradt, megállítva az először az 1980-as években észlelt csökkenést, azzal együtt is, hogy a kritikus, Antarktisz feletti ózonlyuk 2005-ben nagyobb volt mint valaha, közel 24 millió négyzetkilométert tett ki, ami nem sokkal kisebb, mint Észak-Amerika. Sokan felteszik a kérdést, vajon mindez a megszorító intézkedések hatása-e, vagy valami más is közrejátszott a folyamatban?
A NASA kutatói szerint egyáltalán nem egyszerű a válasz. A CFC nem az egyetlen dolog, ami hatással lehet az ózonrétegre. Ide kell sorolni a természetes tényezőket is, mint a napfoltokat, melyek az UV-sugárzásért felelnek, a vulkánokat, melyek kénes gázaikkal gyengítik az ózonréteget, de ugyanígy szerepet játszik az időjárás is: a sztratoszféra hideg levegője egyaránt képes erősíteni és gyengíteni az ózonpajzsot. A témában Elizabeth Westhead és Signe Andersen publikált a Nature most megjelent számában.
Az ok és az okozat kiválogatása nem könnyű feladat, a NASA azonban több egyetemmel összefogva kieszközölt némi előrehaladást. Tanulmányuk végkövetkeztetése szerint a jelenlegi tendencia körülbelül 50 százalékban köszönhető a CFC betiltásának.
A kutatók különböző magasságokban mérték az ózon koncentrációját, műholdak, léggömbök és földi műszerek alkalmazásával. Ezután összehasonlították a méréseket az ózon gyógyulásának számítógépes modelljeivel, melyek a CFC valós, mért csökkenése alapján készültek. A számítások során figyelembe vették a napfoltciklus ismert viselkedését is, ami 2001-ben tetőzött, és jelenleg leszálló ágban van. Ezenfelül figyelembe vették az ózonréteg időszakonkénti változásait és a már fentebb említett sztratoszférában tevékenykedő szeleket is. A kapott eredmények egyrészt jó hírnek számítanak, másrészt némi fejtörést is okoztak.
Kezdjük a jó hírrel: a felső sztratoszféra ózonjának gyógyulása nagyjából 18 kilométeres magasság felett szinte teljes egészében a CFC csökkenésének tudható be, ami azt mutatja, hogy van értelme a károsanyag-kibocsátásokat korlátozó egyezményeknek. A fejtörő azonban az az egészben, hogy 10 és 18 kilométer között, az alsó sztratoszférában nagyobb javulás tapasztalható az ózonszintben, mint azt a CFC-kibocsátás csökkenése önmagában indokolná, azaz valami másnak is közre kell játszania az alacsonyabb magasságokban.
A kutatók szerint ez a „valami más” a légköri szeleket takarja. A szelek képesek elszállítani az ózont az egyenlítői területekről, ahol az nagyobb magasságokba jutva megsemmisülne, így feltehetőleg a változó szélsémák hatnak az ózon egyensúlyára, és gyorsítják a pajzs gyógyulását a 18 kilométer alatti légrétegekben, magyarázta Mike Newchurch hidrológiai és éghajlati szakértő. Az elmélet egybevág a számítógépes modellekkel is, azonban ezenfelül is lehetnek olyan természetes vagy emberi tényezők, melyek kisebb-nagyobb mértékben hozzájárulnak az ózonréteg kisebb magasságokban való meglepő erősödéséhez. Elvonatkoztatva a magyarázattól, amennyiben a tendencia folytatódik, a globális ózonréteg 2030 és 2070 között visszaállhat az 1980-as szintre, sőt, ekkorra akár az Antarktisz felett éktelenkedő lyuk is bezárulhat.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
