Az ÉS szerkesztősége
nyilatkozatot tett közzé az üggyel kapcsolatban. Mint írják, „a rendszerváltoztatás után hozott ügynöktörvény igazságtalan, mert az inkább védi az egykori titkosszolgálati apparátus tagjait, mint az áldozatot.”
Korábbi leleplezések
Az ÉS legutóbb Paul Lendvai írását közölte. Az Ausztriában élő újságíró saját kutatásai alapján közölte: több neves magyar kollégája, többek között Szepesi György is jelentéseket készített róla az állambiztonságnak. Szepesi nem kívánta kommentálni a hírt. A lap nevéhez fűződik az első nagy leleplezés is: akkor Tarr Sándor íróról derítették ki, hogy a magyar irodalmi élet jelentős személyiségeiről – sokszor barátairól – készített jelentéseket a III/III-as ügyosztály számára. Az író akkor mindezt beismerte és elnézést kért: több érintett (például Kenedi János) megbocsátott neki, mások viszont (pl. Eörsi István) soha.
„Képesi” akkor 19 éves volt, a Színház- és Filmművészeti Főiskola hallgatója, s feladata az volt, hogy beszámoljon a főiskola életéről, a „gyanús, ellenséges megnyilvánulásokról, kijelentésekről”, különösen a Máriássy Félix vezette osztály magatartásáról. Az ÉS pénteki számában facsimilében közli „Kékesi” hatos kartonját, ám a beszervezési (B) dossziéról a Levéltárban a szerzőnek azt mondták: az elveszett. „Képesit” a dokumentumok tanúsága szerint „terhelő adatok” alapján szervezték be, ugyanakkor „a népi demokráciához lojális” volt. Az iratokból nem derül ki, mivel tudták rávenni a fiatal kommunista főiskolást az együttműködésre.
Szabó István elsősorban saját osztálytársairól jelentett, főiskolai tanulmányaikról, KISZ-munkájukról, képességeikről éppúgy, mint esetleges politikai megjegyzéseikről vagy éppen „passzivitásukról”. Az ÉS-ben közétett jelentésrészletek jó része teljesen veszélytelennek tűnik, „az irományok tartalmukat tekintve többnyire semmitmondók” – írja a szerző.
Gervai szerint a megfigyeltek között olyan nevek is vannak, mint Bárdy György, Básti Lajos, Gábor Pál, Gyöngyössy Imre, Jancsó Miklós, Kardos Ferenc, Kézdi-Kovács Zsolt, Mécs Károly, Törőcsik Mari. Az írásból kiderül az is, hogy Szabó – nyilván konspirációs célból – önmagáról is jelentett.
A hatalom és a művész viszonya
Szabó István az első és mindeddig egyetlen Oscar-díjas játékfilm-rendezőnk. (Animációsfilm kategóriában Rofusz Ferenc, A légy című munkájáért 1980-ban már átvette a szobrocskát.) Az 1981-es Oscar-díjas Mephisto című filmje és a néhány éve készült Szembesítés a diktatúrában tevékenykedő művész alakja köré épül. E filmekben az az alapkérdés, hogy milyen mértékben tudja megőrizni függetlenségét a művész, és tevékenysége mennyiben hitelesíti, igazolja a hatalom politikáját?
Dan Fainaru amerikai filmesztéta szerint Szabó jelenléte hősei alakjában könnyen tetten érhető „Néha befejezetlenül hagyja a mondatot, és a hallgatóra bízza a folytatást, miközben annak alapján, ami korábban elhangzott, a mondatnak csak egyetlen befejezése lehet. Vegyük például a színészt, aki a Faustot akarja színre vinni, és nem látja, miért veszélyes játék, hogy a művészi érvényesülése érdekében kompromisszumot köt a megváltozott politikai rendszerrel (Mephisto). Vagy nézzük a katonatisztet, aki magas rangról álmodik, és ennek érdekében szövevényes összeesküvésekbe keveredik, s a végén arra döbben rá, hogy ő maga vált a fő áldozattá (Redl ezredes). Vagy a jövendőmondó, aki egészen addig élvezi a magas rangú támogatók kegyét, míg számukra kedvező színben láttatja a jövőt, de azonnal eltaszíttatik, amikor a jövendölések felbőszítik őket (Hanussen).”
Bár mindhárom alak Klaus Maria Brandauer arcával lép elénk, a problémák, amelyekkel szembesülnek, fájdalmasan ismerősek a kommunista rend évei alatt erkölcsi válságba taszított kelet-európai értelmiség egésze számára. Szabó tagja volt ennek az értelmiségnek: tudta, hogy nap mint nap szembesülnie kell hasonló kérdésekkel, és gyakran olyan kompromisszumokat kell kötnie, amilyeneket igazából nem akarna – írja.
E filmeken kívül érintőlegesen majd minden Szabó-film a hatalom és az egyén viszonyát boncolgatja. A Napfény íze című filmből az is kitűnik, hogy az emberi drámák lényegében változatlanok, a történelem önmagát ismétli a jelszavakkal, szlogenekkel, ígéretekkel. S mindeközben kirajzolódik a keserű felismerés, hogy az ember saját biztonsága érdekében képes lemondani szabadságáról, és képes elfogadni egy erőszakkal fenntartott politikai rendszert. E film végkicsengése mégis az, hogy bizonyos elvek semmilyen körülmények között, semmilyen politikai rendszerben nem avulnak el, amennyiben az ember nem hagyja, hogy mások döntsenek élete felett. Szabó a tudatos döntéshozatalt, a tettekért vállalt felelősséget, a totalitárius rendszer struktúráival való szemtől szemben fellépést méltatja.
Szabó Istvánt kerestük az ügyben, ám jelenleg nem elérhető, az Intercom sajtósa szerint legújabb filmje, a Rokonok legutolsó simításain dolgozik. Móricz 1927-ben játszódó korrupcióról, összefonódásról szóló regénye akár játszódhatna ma is, vagy éppen az ötvenes évek végén.
