Aki kizárólag drámát ígérő történetekbe kezd bele, annak nem ajánlom a Kapás Boglárka visszavonulása alkalmából készült interjút, amelyet Kálnoki Kis Attila készített: ha van szöveg, helyzet, ív, amiből süt a kiegyensúlyozottság, az ez. Kiderül belőle, miért egy gyerekkori versenye a meghatározó élménye mind közül, hogyan lehet olimpiai bronzzal is elégedetten élni egy aranyfetisiszta országban (világbajnoki arany birtokában nyilván nem teljesen megoldhatatlan), és hogy nekünk is jusson belőle remény, az is: nincs olyan, hogy valakiről már a medenceparton eldől, úszóalkat-e. Persze ha valaki húsz év szálkásítás után 52 kiló, és magától siklik, ha vizet ér, úgy könnyebb ilyeneket mondani. (A győzelem receptje röviden azoknak, akik nem szeretnek sokat olvasni: az első felét eléggé meg kell nyomni, aztán a második felét még jobban.)
A liberálisok között kezdte a nemzetközi színtéren, elcsaklizta a szocik szavazótáborát, most jobbközép a festék rajta, de a pártja ideológiája igazából azzal egyenlő, amilyen hangulatban éppen felkel, és a tábora atomjaira esne, ha valami történne vele – ki az? Igen, azok tippeltek helyesen, akik Andrej Babiš, a hatalomba jövőre minden bizonnyal visszatérő csehországi exminiszterelnök nevét kiáltották. Tanulságos Inkei Bence Jiří Pehe elemzővel (Václav Havel amerikai emigrációban, a Columbián kinevelt egykori kabinetfőnökével) készített interjúját olvasni. Például kiderül belőle, hogy alternatív sztorikkal párhuzamosan több látható méretű szélsőjobboldali pártot is meg lehet szervezni egy tízmilliós kelet-európai országban; hogy a cseh politika is vezéralakokra szűkül le (hallatlan); és hogy több remélt garanciája van annak, hogy Csehországot nem hogy orbáni, de kaczynski mértékben sem uralhatja le Babiš.
Az egyik, hogy ő igazából ideológiamentes politikai vállalkozó, akinek nyugati üzleti érdekeltségei is vannak, szóval magával tolna ki, ha minden nyugat-európai ország vezetésére egyesével ráborítaná az asztalt. A másik, hogy a cseh parlament kétkamarás, és a szenátusi választáson alacsonyabb a részvétel, az ott is megjelenő pragmatikus választópolgárok pedig kevésbé hajlamosak populista szerencselovagokra adni a voksaikat, szóval ott sosem lesz kétharmad. Végig elég sok a magyarázatra sem szoruló magyar meg általános kelet-európai párhuzam, ennyi erővel ezt a kétkamarás dolgot is átvehetnénk a következő rendszerváltás után. Üléstermeink és történelmi előképünk pont van hozzá, mindkettő egy sikeresebb korból.
(Plusz egy dolog, amit nem biztos, hogy tudtál: az elemző szerint a magyar szemmel magabiztos mininémetnek tűnő csehekbe is mélyen bele van oltva a „nem fog az menni, ne erőltessük” kultúra. Pehe ezt a Habsburg monarchia összes népének örökségének látja, de nekem az osztrákokról elsőre nem a gátlás ugrik be, szóval ha van ilyen szabály, a birodalomszervező nép kivétel lehet alóla.)
Azoknak, akik még két és fél év elteltével is mérlegelik, jogos biztonsági aggályai, néhány millió köbméter gáz fejében akceptálható nagyhatalmi szorongása miatt volt-e kénytelen Oroszország lerohanni Ukrajnát, a mérlegelés sikeres befejezéséhez ajánlom Jankovics Márton riportját arról, miért érzi az idegenben honvédő haderő feltétlenül szükségesnek, hogy a művelődési házakat az elsők között lőjék szét. Arról, hogy a kultúra hogyan válik hadviselési tereppé, Marci az Első kézből podcastban is érzékletesen beszélt Pető Péter főszerkesztő társaságában – belinkelem újra azoknak, akiknek most jut majd ideje rá, vagy a 24 Extra indulásának első heteiben még nem voltak előfizetőink.
Így kezdődik ma reggel kiküldött heti hírlevelünk, a 24/7, amelyben ezután még elmélyülős és szórakoztató olvasmányokat, videókat és podcastokat ajánlunk hétvégére válogatva, továbbá összegyűjtjük a hét sorozat- és filmkritikáit is a hátradőlős kikapcsolódáshoz. Itt iratkozhatsz fel, ha jövő héten már te is kéred!
