El tudjuk képzelni, hogy Donald Trump azért nyert és nyerhet még újra az amerikai elnökválasztáson, azért léptek ki a britek az Európai Unióból, és általában azért jelentős a támogatottsága az idehaza leginkább Orbán Viktor csatornázta populista indulatnak, mert túl sokszor mondták a baloldali, liberális politikusok, hogy oktatás, oktatás, oktatás? Esetleg mert túl sok figyelmet fordítottak arra, hogy mindenki érdemei szerint részesüljön a javakból?
Noha első blikkre többségünk alighanem nemmel felel a felvetésre, nem kizárt, hogy e válaszunk inkább mutatja politikai képzeletünk beszűkülését, mint a kérdésben rejlő állítás lehetetlenségét. Hogy a politikai fantáziánk mennyire visszafogott méretű keretben mozog, arra Mark Fisher már régen rámutatott: ronggyá idézett fordulata szerint
Michael J. Sandel nem is akar ilyen messzire menni, éppen csak megérteni, mi áll a tömegek lázadása, a populista, autokrata működési modelleket kínáló politika sikere mögött. Ez az új hullám Ausztriától Németországon át Spanyolországig brutális ütéseket mérhet a korábbi fősodratú politikára, a centrum környékén helyezkedő, mérsékelt bal- és jobboldali egykori tömegpártokra.
Régen volt akkora hatással rám kötet, mint az MCC Press gondozásában megjelent, Az érdem zsarnoksága című könyv, amely intellektuálisan hallatlanul izgalmas, ugyanakkor evidenciaként és a megértés korlátjaként fontos megjegyezni, hogy elsősorban amerikai olvasata a kortárs politikai folyamatoknak. A szöveg különleges gondolati mélységét, iszonyú intellektuális erejét sajnos nem tudom e cikkben megmutatni, ám néhány példáját felvillantom az érdem zsarnokká emelkedésétől az oktatás fetisizálásán át a diplomás törésvonalig.
Kezdjük is ott, hogy szülők sokasága szánja gyermeke életét arra, hogy felkészüljön a felvételire, s abból érthető lesz, hogyan lehet, hogy a magyar ellenzék lassan elkészül az erejével a pesti külső kerületekben, miközben uralja Budát. Aztán beszéljünk arról, hogyan lehet, hogy egykor a Fidesz szeretett volna előzetes választási regisztrációt bevezetni, ma pedig a kortárs baloldal frusztrált amiatt, hogy alacsony iskolázottságúak, vidékiek miatt veszíti el szerte a világon a választásokat, s hogyan lehet, hogy talán a komplett populista lázadás mögötti dühöt mérsékelni lehetne olyan intézkedésekkel, mint az egyetemi felvételi olyan átalakítása, amelynek nyomán sorsoljuk azt, kit veszünk fel. Igen, lehet, hogy a véletlen is igazságosabb, mint a rendszer, amely újratermeli elitjét.
Miért csalják be a szülők a gyerekeiket az iskolába?
Elképesztő botránytól volt hangos az Egyesült Államok 2019-ben: harminchárom tehetős szülőt vádoltak meg azzal, hogy fizetett azért, hogy az utódok elit egyetemekre nyerjenek felvételt. A William Singer nevű svihák összesen 25 millió dollárt kaszált azzal, hogy gazdagok gyermekeinek intézte el a bejutást. A módszer meglehetősen szimplifikált volt: megvette azokat, akiknek a segítségére szüksége volt ahhoz, hogy elérje a célt.
Nehéz elképzelni olyasmit, ami ennél egyértelműbben üzenné meg mindahányunknak: a gazdagoknak, az elitnek mindent lehet. Akár a világ legnagyobb igazságtalanságát is elkövethetik, mert pénzük, azaz hatalmuk van.
Sandel már a kötet elején felhívja a figyelmet súlyos etikai dilemmákra. Az igazság egyik ismert, amerikai filozófusa ugyanis kitér arra a kérdésre: mennyire igazságos egyáltalán az egyetem ajtajáig vezető út? Rámutat, hogy valójában több ajtón is be lehet menni a kiválasztott felsőoktatási intézménybe. Singer „oldalajtósnak” nevezte a saját eljárását. Ezt etikátlannak, erkölcstelennek ítéli mindenki, sőt egyenesen illegális. Csakhogy emellett legálisan nyílik és záródik az úgynevezett „hátsó ajtó”. Ez az a megoldás, amikor az amerikai gazdagok millió dollárt adományoznak az egyetemnek, esetleg építenek valamit a kampuszra, és aztán végül gyermekük felvételt nyer a szponzorált intézménybe. Persze az erkölcsi érvelés szerint ilyenkor a befizetett pénz a hallgatók összességéhez, nem pedig harmadik félhez, a csalóhoz kerül, így ez más erkölcsi keretbe kell, hogy beférjen. Innen nézve azonban fölöttébb karcsúnak tűnik ez a morális érvelés.
Nem baj, hiszen legalább ott van a bejárati ajtó! – kiálthatunk fel a felvételi eljárások védelmében, elvégre ennek köszönhetően mindenkinek van esélye érdemei szerint bejutni az álmok kapuján.
De valójában mennyi tőke kell ahhoz, hogy valaki odaérjen az ajtóhoz? Mennyi idő, kapcsolat, pénz, tudás?
