Herman János: NATO-jubileumok Putyin és Trump idején
Egyelőre a Nyugat világosabban látja azt, hogy mit nem tehet meg, mint azt, hogy mit kell tennie. A NATO nem vonulhat fel Oroszország ellen. Másrészt nem is hagyhatja cserben Ukrajnát, hiszen annak veresége a nyugati befolyás összeomlását hozhatná magával. Előbb Európa nagy részén, majd sokfelé, szerte a világban. A szakértők, a tervezők már felvázolták egy cselekvési program fő irányait. A legfontosabb a fegyver- és hadianyaggyártás növelése és felgyorsítása.
Több és hatékonyabb fegyvert kellene juttatni Ukrajnának, méghozzá sokkal gyorsabban, mint eddig. A fokozatosság, az orosz válaszlépések miatti óvatoskodás nem vezet semmi jóra. Mielőbb át kell adni Ukrajnának mindent, amire szüksége van. Mindenekelőtt az oroszországi háttérbázisok és logisztikai útvonalak pusztítására alkalmas, nagy hatótávolságú tüzérségi eszközöket. A politikai oldalon a leghasznosabb az lenne, ha a NATO – az Európai Unióhoz hasonlóan – egyértelműen utat nyitna Ukrajna NATO-belépéséhez. Megerősítve, hogy az nem függ a háború kimenetelétől. Körmünkre égett, tovább már nem halasztható az európai NATO-országok hadiiparának gyors fejlesztése. Nem lesz olcsó. De ma már tizennyolc NATO-ország katonai kiadásai érik el vagy haladják meg a GDP két százalékát. Ha az EU egésze eljutna e szintre, akkor katonai kiadásai meghaladnák a 350 milliárd dollárt. Ez az orosz GDP hét százalékát elérő ottani katonai költségvetésnek három-négyszerese.
Böcskei Balázs: Az időuralás mint politikai cselekvés
Tizennégy év okán megállapíthatjuk, hogy a kétségbeesésből megindított „most vagy soha” és a hasonló végletességekbe érkező reagálások nem adják meg a lehetőségét annak, hogy egy politikai cselekvő a figyelmét arra irányítsa, miben nem áll még készen a nagy ütközetre.
Viszont türelmes az tud lenni, aki hisz. Hisz az időben, a lehetségesben és az elérhetőben. A hit lenne az, ami a jövővel való kapcsolatában vakmerővé és bizalommal telivé tesz egy politikust. És akihez ezen az alapon tud a választó tartósan, kitartással, csalódásra és örömre nyitottan kapcsolódni.
Mindezzel természetesen azt sem mondom, hogy nem kell a változásra akár illuzórikusan vágyni; nem kell éhezni a hétköznapi győzelmeket; hogy kellemes lemondással kellene tudomást venni arról, hogy még csak a ciklus felénél vagyunk. Nem is azt állítom, hogy a közel 14 év kevés, hogy ez tulajdonképpen elviselhető volt. Távolról sem. Azt állítom csak, hogy éppen azért is lett tizennégy a 14 év, mert az időről való gondolkodást az azonnaliság, a rögtönzés és a perspektivikusság hiánya jellemezte. Annak hiánya, hogy elgondoljuk, mit várhatunk egy-egy ügytől, eseménytől, milyen reális, milyen elgondolható és milyen elgondolhatatlan szempontjai vannak; hogy milyen mércét adok egy-egy ügynek, milyen elváráshorizonttal állok bele a hétköznapokba.
Az időt veszítjük el, ha a szüntelen azonnaliság jegyében elutasítjuk a várakozás és a türelem, a tervezés és a cselekvés együttes elgondolását.
A lélek rezdüléseire a világ nem kíváncsi! – Herczog Mária szociológussal beszélget Kardos Ernő
Be kéne látni, hogy a vasszigorral fenyegetés nem megoldás. A mai jogszabályi környezet alkalmas lenne arra, hogy a legjobb gyermekvédelmi gyakorlatot valósítsuk meg. Az 1997-es törvény, amely a gyermekek védelméről szól, ma is korszerűnek, tisztességesnek és végrehajtandónak tekinthető. Persze az idő múlásával sok módosítást ért meg, de a végrehajtási rendeletek, a módszertani, szakmai útmutató és a kutatási eredmények egyértelműek, követhetőek, ha az erőforrások biztosítottak a végrehajtáshoz. A legfontosabb alapelv a törvény betűje és szelleme szerint is, hogy a gyerekeknek joguk van családban, lehetőség szerint a saját családjukban felnőni, és ehhez az államnak minden lehetséges feltételt és segítséget biztosítania kell. Ennek az elvnek az alkalmazása ma itthon sajnos egyáltalán nem érvényesül. A gyermekvédelmi törvényen kívül az ENSZ gyermekjogi és fogyatékosügyi egyezménye is a magyar belső jog része, ahogyan az Európai Unió alapjogi kartája és számos más szabály meg kellene, hogy határozza a hazai gyakorlatot! Ezek a szabályok azt hangsúlyozzák, hogy minden megszületett gyereknek joga van az optimális fejlődésének megfelelő feltételekre, hogy képességeit kibontakoztathassa, független attól, hogy milyen családba született. Az alacsony születésszám sem jelentett az elmúlt évtizedekben elég indokot arra, hogy ezt a kötelezettséget a kormányok komolyan vegyék.
Váncsa István: Máma már nem süllyed tovább
Inflációs hajlamai vannak a magyar élelmiszeriparnak, ezt nem kisebb tekintély, mint a Magyar Nemzeti Bank állapította meg, arról azonban nem nyilatkozott, hogy ezeket a perverz hajlamokat mikor, milyen módon és miféle eszközökkel gondolná az élelmiszeriparból kiverni, már ha van ilyen szándéka egyáltalán. Evvel együtt szakszerű vizsgálat tárgyává tette a hazai élelmiszerárakat, majd az így kapott eredményt összevetette az uniós átlaggal, és mit tesz isten, arra a megállapításra jutott, hogy az előbbiek utolérték az utóbbit.
A hazai élelmiszerinfláció mögött meghúzódó tényezők című, a neten is elérhető úgynevezett mélyelemzésében a bank rámutat, hogy „az alacsony termelékenység és magas energiaintenzitás következtében a hazai élelmiszerinfláció 2022 közepétől jelentősen elszakadt a régiótól”. Az „energiaintenzitás” szó ebben a kontextusban energiapocsékolást jelent, a szöveg tehát végső soron arról szól, hogy a magyar élelmiszeripar lassan, keveset és drágán termel (továbbá – nem mellékesen – silány minőséget, ám ezt már csak mi tesszük hozzá), és azt uniós árakon sózza ránk, ami nem szép dolog. Mellesleg evvel a ténnyel a mozgékonyabb, értsd legalább a szomszédos országokba át-átruccanó honfitársaink eddig is tisztában voltak, s az ő révükön a lakosság további jelentős hányada is, de mégiscsak más az, amikor a közkeletű vélemény mögöttesében és támaszaként az MNB sötét sziluettjét látjuk felkomorlani.
Mélyi József: Racionalizálás varázsigével
Az új főigazgató a létrejövő Széchényi Ferenc Közgyűjteményi Központot az „együtt erő” kifejezéssel jellemezte, ez képezi szimbolikus ígéretének alapját. A Orbán Viktor által is kiemelt helyeken használt kifejezés, amely eredetileg egy Wass Albert fordításában elterjedt szállóige eleje, ebben az összefüggésben összekapcsolódik a magyar nemzeti kulturális identitás felmutatásával, illetve az elmúlt évtizedekre Demeter szerint jellemző „gettólogika” felszámolásának szándékával. (Figyelemre méltó, hogy az Indexnek adott interjújában a különböző művészeti ágak közötti átjárás „organikusabb” formájára a 70-es és a 80-as éveket hozza fel példaként, illetve a kulturális egység tekintetében elérendő vágyképként.) Az új főigazgató, ígérete szerint nemzetstratégiai célokat követve teremt rendet, olyan intézményt létrehozva, amely hozzásegíthet a magyarság megtartásához, illetve képes ellenállni a nyugati identitáspolitika támadásainak. A múzeumok és könyvtárak ebben az elképzelésben „a nemzeti kulturális identitás őrhelyei, stratégiai pontjai”. Demeter ígéretében nem tesz mást, mint felsorakoztatja azokat a szimbolikus érveket, amelyek az elmúlt évtizedekben a magyar politikában egy varázsige-bokréta részeiként jelentek meg. Ezek az érvek itthon már száz évvel ezelőtt is a legfontosabb varázsszó, Trianon köré csoportosultak.
Ebből kiindulva tulajdonképpen kézenfekvő, hogy a múzeumok összevonásának elképzelése a két világháború közötti átalakítások koncepciójára vezethető vissza.
Szponzorált tartalom
A cikk az Élet és Irodalom támogatásával készült.
