Elkeseredett és kétségbeesett, talán ez a két legpontosabb szó rá
– mondta L. Ritók Nóra pedagógus, az Igazgyöngy Alapítvány alapítója és szakmai vezetője és az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskola igazgatója arra a kérdésünkre, hogyan érzi magát a státusztörvény elfogadását követően.
A kétségbeesés alapját a sokasodó iskolai álláshirdetések adják. „Látom, ahogy bármely szakos pedagógusokat keresnek számos helyen, fogalmam sincs, szeptemberben hogyan fog felállni ez a rendszer, hogyan lehet az iskolát elindítani úgy, hogy a gyerekek mégiscsak kapjanak valamilyen, 21. századihoz hasonló tudásra esélyt.”
Az elkeseredését pedig az okozza, hogy bárhogyan is próbáltak a civil hálózatokkal az elmúlt hónapokban szakmai szempontokat beemelni a döntéshozókkal folytatott párbeszédbe, nem jártak sikerrel. Nem találták meg azokat az utakat, amelyek érdemleges változást hozhatnának. Még az sem sikerült, hogy megpróbálják megérteni a másik szempontjait is.
Borúlátó vagyok, mert olyan, mintha két világ létezne. Amit a döntéshozók látni akarnak és kommunikálnak, és az, amit mi a gyakorlatban átélünk. Olyan, mintha a szempontok, a fogalmak is mások lennének
– magyarázza. Szerinte az utóbbi időben háttérbe szorultak a pedagóguspályát meghatározó alapvető célok, így a szabad, kritikai gondolkodásra nevelés meg a gyermekközpontúság is.
Mint mondja, az iskolák régen nem csupán munkahelyek voltak, hanem terepei egy csapat közös gondolkodásának. Mára a folyamatok oda vezettek, hogy sokan már csak egy örömtelen munkahelynek tekintik az iskolát, ahol „letudják” a feladatot. „Végrehajtó, központi irányítású egyenszereppé silányul az oktatás, eltűnik az az egyediség belőle, ami a lényege. Hiszen a pedagógusok ismerik legjobban azokat gyerekeket, akikért és akikkel együtt dolgoznak, ők tudják a szükségleteiket, érdeklődésüket, problémáikat.”
A mélyszegénységben végzett munkája során azt értette meg leghamarabb, hogy nem az egyéni felelősség oldaláról kellene mindezt megközelíteni. „Sokan hangoztatják, hogy a szegénység egyéni felelősség és döntés kérdése. Aki akar, az képes kitörni belőle. Mintha csak rajtuk múlna, miközben azt látjuk, hogy az akarás képességét ásta alá nemcsak a szegénységük, hanem az az intézményrendszer is, ami nem képes valós hatással bíró struktúrát létrehozni. Sőt, most például az oktatási szegregációval még tovább nehezíti a helyzetüket. Fontos, hogy megértsük: itt a működtetett rendszerekben van a megoldás kulcsa, nem pedig az egyéni hibáztatás, felelősség-hangsúlyozás területén.”
Épp ezért az oktatás esetében sem a pedagógusok egyéni felelősségét firtatná. Hiszen egyénileg mindenkinek megvan a maga oka arra, miért nem lép, miért nem áll oda azok mellé, akik bátran ki merik mondani, amit gondolnak.
Még ki akarja húzni nyugdíjig, beteg az anyukája, fontosabb a család, sorolhatnánk. Szerintem rendszerszintű okai vannak annak, hogy ilyenné vált a pedagógustársadalom jelentős része. A folyamatos megnyirbálása azoknak az értékeknek, amit a pedagóguspályát hivatássá teszik.
A pénz is fontos része a pedagógusok elégedetlenségének, de szerinte nem ez a kulcskérdés. „Nem lehet úgy tanítani, hogy nem vagy szabad, hogy minden elemében megmondják neked, mit kell csinálni, és semmilyen mozgástered nincs, sőt, véleményt sem nyilváníthatsz. Változnak a gyerekek, változik a világ, új kihívások vannak iskolánként is a pedagógusok előtt. Ezeket a kihívásokat egymást támogató kollégák között, egy tantestületi kollektívában kell megvitatni, és együtt megkeresni a legjobb megoldásokat. Csapatként, hasonló értékrend mellett elkötelezve dolgozva a rájuk bízott gyerekekért. De hol vagyunk már ettől?”
Sokat gondolkozik azon, hogyan lehetne a szülőket rávenni arra, hogy fontosnak tekintsék ezt a kérdést. A hátrányos helyzetű gyerekek szüleivel nagyon nehéz megértetni, mennyire meghatározza a gyerekek jövőjét például az oktatási szegregáció. Az ok pedig az, hogy nekik sem adott az iskola eleget ahhoz, hogy értsék az oktatás jelentőségét. Nincs megtapasztalásuk másról, csak amit gyerekként átéltek. Persze látja azt is, hogy akinek lehetősége van arra, hogy plusz szolgáltatások igénybevételével kiküszöbölje az oktatásban jelentkező hibákat, azok a szülők megkeresik ezeket. De nagyon sokan nem képesek erre.
Közben rémülten nézi a tanári korfa változását is. Nem lehet arra építeni, hogy majd a nyugdíjasok visszamennek tanítani, szögezi le, amikor láthatóan mindenki, aki negyven évet lehúzott, iszonyúan fáradt.
És abba fáradnak bele, hogy igazából nem tudnak azzal és úgy foglalkozni, amivel kellene, hanem helyette az adminisztrációs terhek, helyettesítések, túlórák, rossz fókuszú tudásátadások töltik ki a napjaikat.
Nyugdíjba vonuló és pályaelhagyó pedagógust sokat ismer a környékén, pályakezdő fiatal tanárról vagy tanítóról viszont a közelmúltban nem is hallott.
Vannak viszont, akiket más szempontok is a pályán tartanak. „Egy kis településen, ahol egyetlen iskola van, milyen lehetőségei vannak egy pedagógusnak, akinek ott a háza, a szülei, a családja? Ha azt mondja, hogy nem csinálja tovább, hova menjen helyette? A gazdaságilag leszakadó térségben nincs sok lehetősége egy értelmiséginek, pláne, ha túl van az ötvenen. Beszűkültek a lehetőségek, ez pedig arra ösztönzi őket, hogy fogadjanak el mindent, bírják ki azt a kis időt, ami még van a nyugdíjig.
„Kicsit irigykedve néztem” – mondja a romániai tanárok sikeres sztrájkjáról. Sokszor figyelte a Civil Közoktatási Platform térképét, amelyen pontokkal jelölték azokat a magyarországi iskolákat, ahol az utóbbi másfél évben bármiféle nyilvános intézményi megmozdulás volt. „Itt a környéken csak az Igazgyöngyben történt szolidaritási demonstráció. Egyébként csend volt minden iskolában.”
Azzal kapcsolatban, ki(k)nek a felelőssége, hogy nálunk nem tudott a romániaihoz hasonló szolidaritás létrejönni, L. Ritók Nóra úgy vélekedik: mindig könnyű azt mondani, hogy a tanárok tehetnek mindenről, de ő káros megközelítésnek tartja, hogy a bűnbakot keressük.
„A választások idején hibásak a szegények meg a cigányok, hogy miért szavaztak úgy, ahogy. Most hibásak a pedagógusok, miért nem mozgolódnak. A pedagógusok azt mondják, melléjük kellene állni a szülőknek, tömegesen, de nem teszik, tehát hibáztatják őket. Mindig tovább dobjuk a labdát, ahelyett, hogy megnéznénk, mitől válunk ilyenné? Én azt gondolom, a rendszer működése teszi ilyenné az embereket. Persze egyénileg mindenki dönthetne másképp, de ha nem tudnak az emberek összefogni, a tantestületek csapatként működni, mert a rendszer ez ellen dolgozik, akkor magára marad az is, aki egyébként akarna tenni valamit. Ha olyan vezetősége van, ami csírájában elfojt bármilyen hangot, fenyeget, akkor egyedül marad. Elmúlik a bátorsága, belefásul, közönybe burkolódzik.”
Egy szisztematikus, mindent felőrlő hatásrendszer végeredménye, hogy nálunk nem mozdulnak meg tömegesen a pedagógusok, hiszen
a körülmények, az ötletek visszaszorítása, a lehetőségek hiánya, a sok önbecsülést romboló visszacsatolás, a »mit ugráltok, úgyse lesz belőle semmi«, vagy az »érezd magad fenyegetve, mit fogsz csinálni, ha kirúgnak? meg fogják torolni rajtad vagy a gyerekeiden« attitűd lassan beépül, és úgy működik, mint egy méreg. Belélegzed, egy idő után pedig tüneteket mutatsz. Aztán pedig abszurd azt kérdezni, hogy »de hát minek lélegeztél?«.
Vannak olyanok is, akik az intézményvezetőket hibáztatják, ám az Igazgyöngy vezetője szerint őket is meg kell érteni. Korábban jellemzők voltak a rendszerben az „arculatteremtő” igazgatók, akik egyediséget adtak az iskolájuknak. Ma az egyediség nem érték, központi értékrend van, és ehhez más típusú intézményvezetők kellenek.
Nincs alulról jövő kezdeményezés. Csak felülről jövő működtetés. „Rendkívül bonyolult folyamatok játszódnak le az emberekben, nincs meg az a mentális stabilitás, az a biztonságérzet, amivel olyan döntéseket mernének hozni, amelyek változást hozhatnak.”
Megoldás szerinte a közösségekben van. A szegénység elleni munkában is azt látja, hogy csak akkor tudnak változást elérni, ha képesek közösséget építeni, ha megtalálják a közös pontokat. Persze a szegregátumokban senki sem foglalkozik közösségfejlesztéssel, csak a civilek. Az oktatási rendszer közösségfejlesztése szerinte azért más, mert „itt sem építi, hanem folyamatosan bombázza a rendszer a közösséget megosztottsággal, ellenőrzéssel. Számukra az túl távolinak tűnik, ami a törvényi szabályozás vagy a tankerületek szintjén történik, viszont amikor a közvetlen munkahelyi kapcsolatokban a felettes teremt olyan légkört, amiben nem lehet semmiféle ellenkezés, másfajta gondolkozás, mint amit központilag előírnak, abban nem lehet azzal az attitűddel működni, ami egy pedagógusnak a sajátja.
A Belügyminisztérium attitűdjét, rendszerét, módszereit nem lehet átenni az iskolarendszerre. Ugyanis a pedagógiai lényege vész el ettől.
Arra nehezen tud válaszolni, mi lesz szeptembertől. Csak akkor derül majd ki, hogyan képesek felállni azok a tantestületek, amelyekből most öt–hat tanár hiányzik, illetve hogyan oldják meg a tankerületek az oktatást az utazó tanári rendszerrel. Úgy látja, két lépésben történhet meg mindez: először meg kell látni, egyáltalán a gyerekfelügyelet megoldott lesz-e, és utána következhet az, hogy a szülők mikor ismerik fel, hogy a gyerekeik nem kapnak megfelelő színvonalú képzést.
Őt így nem az érdekli, ki a hibás, hanem sokkal inkább az, hogy létrehozhatók-e olyan változások, amikkel normalizálható a helyzet. Hiszen mindezek ellenére még mindig látja, hogy rengeteg elhivatott pedagógus van a pályán,
ha négyszemközt elbeszélgetsz vele, ott van még benne, amiért ezt a pályát választotta, de lefojtja ezt a végtelen elkeseredés, közöny, ami az egész szakmára rátelepedett.
De továbbra is bízni szeretne abban, hogy döntéshozói szinten egyszer valaki rájön arra, hogy az oktatásban nem lehet erőből átnyomni döntéseket, vezényszavakkal fenyegetve, megtorolva irányítani. Mégsem optimista. „Féltem a pályán maradó pedagógusokat. Féltem a gyerekeket. Olyan összezáró értékrend-átalakítás zajlik, ami bedarálja az oktatást. Több mint negyven éve tanítok, és úgy érzem, haldoklik a magyar közoktatás.”
