Október 17-én Szijjártó Péter bejelentette: Magyarország egyetlen EU-tagállamként nem vesz részt az ukránokat segítő kiképző misszióban. (Azóta kiderült, a horvát elnök sem támogatja, hogy ukrán katonákat képezzenek ki Horvátországban.)
A misszió minden jel szerint nem azt jelenti, hogy a tagállamok belépnének a háborúba, hanem azt, hogy a megtámadott ország segítséget kap, hogy a saját polgáraiból biztosítsa a védekezéshez szükséges haderő utánpótlását. E cél támogatásával a magyar kormánynak még csak azt a korábbi álláspontját sem kellett volna felülbírálnia, hogy nem ad fegyvert Ukrajnának. E program keretében ugyanis nem fegyverrel, hanem elméleti és gyakorlati harcászati oktatással, valamint fegyvernek nem minősülő harctéri eszközökkel (egyenruhával, védőfelszerelésekkel) segítik Ukrajnát az uniós tagállamok.
Mindez eszkalációhoz vezet, vagyis Európa középső vagy nyugati fele bevonódásának veszélyével jár a konfliktusba
– figyelmeztetett Vlagyimir Putyin.
Vagyis, várjunk, ezt nem Putyin mondta. Szijjártó Péter mondta lelkesen, szorgalmasan – mielőtt az orosz elnök egyáltalán szóra nyitotta volna száját a kiképző misszió ügyében.
Jól tudja a jobb kéz, mit csinál a bal
Október 11-én Novák Katalin köztársasági elnök aláírta a Bukaresti Kilencek államfőinek nyilatkozatát, amely szerint az orosz vezetés háborús bűnös, és felelősségre kell vonni embertelen cselekedeteiért. Ugyanazon a napon Orbán Viktor azt nyilatkozta Berlinben, hogy az amerikai elnök túl messzire megy, amikor népirtással és háborús bűnökkel vádolja Putyint.
Szeptember 21-én az ENSZ közgyűlésén előadott beszédében a magyar államfő határozottan és köntörfalazás nélkül nevezte nevén az orosz inváziót, kijelentve, hogy Magyarország elítéli az orosz agressziót és háborús bűnöket. Mivel ez egyúttal az Európai Unió hivatalos álláspontja is, rendre ezekkel a szavakkal jellemzik uniós vezetők az oroszok tevékenységét. Ezért is egyeztek meg arról a tagállamok vezetői, hogy a közgyűlésen nem tárgyalnak Szergej Lavrov orosz külügyminiszterrel.
Erre az EU-államok vezetői közül egyedül a magyar külügyminiszter hányt fittyet, amikor leült kvaterkázni Lavrovval, széles mosolyok és lelkes kézrázás kíséretében. Itt jegyezzük meg, hogy a diplomácia gesztusrendszerében a testbeszédnek is van jelentősége: zajlanak olykor hűvös, sőt kifejezetten hideg tárgyalások is, mikor az üdvözlés aktusa kimerül egy kimért főbiccentésben. A kitörő örömmel való üdvözlés annak demonstrálása, hogy a felek jó barátok, akár szoros szövetségesek. Emlékezzünk csak – mégoly forgó gyomorral – a komcsi „béketábor” elvtársi csókjaira. (Lavrov nyilván emlékszik is, hiszen a kommunista Szovjetuniónak is diplomatája volt.)
Első látásra úgy tűnik, a magyar kormányoldal egyszerre alkalmaz két, egymást kioltó narratívát. Az egyik szájával felmondja az uniós konszenzus alapvetéseit az agresszorról és az áldozatról, a másikkal meg azt ordítja, hogy az ukrán elnök egy istencsapása, Ukrajna latorállam, Moszkvával nem szabad megbontani a jó kapcsolatot, tehát a humanitárius minimumon túl (vagyis hogy a háború elől menekülőket nem fordítjuk vissza a határon), ha a szívünk szakad meg, akkor sem nyújthatunk segítséget a megtámadott országnak.
A nagy képet nézve nem célszerű pusztán a magyar vezérkar szavaira támaszkodni, hiszen a NER-gépezet szerves része a vezényszóra és összehangoltan működő kormánymédia is, amelyet – szemben a hivatalos politikával – nem kötnek protokolláris béklyók. A háború kitörése óta az állami média rendre az orosz propagandát veszi át, méltatja és mentegeti Putyint, szurkol az orosz győzelemért, és ott gyalázza Zelenszkijt meg az ukránokat, ahol csak éri.
De vajon Novák Katalin miért mantrázza egyenletesen az orosz felelősséget, és állít olyat, aminek Orbán néhány órával később az ellenkezőjét mondja? Talán nem egyeztetnek? Ez a megoldás nem jöhet szóba, Novákot nem azért rakták az államfői székbe, hogy önállóskodjon. Egyszerűen arról van szó, hogy a darabban minden szereplőnek meg van írva a szövege.
A bonyodalmat fokozza, hogy a miniszterelnök bármilyen témában képes akár minimális időbeli eltéréssel is ellentmondani önmagának. Mást mond Brüsszelben, mint a Kossuth rádióban, mást Tusványoson, mint Bécsben, és – persze – mást Berlinben, mint Moszkvában. Mindig az aktuális közönségnek játszik. Azt a mondatot, hogy „minden csepp vérem az ukránoké”, vagy hogy „engem nem érdekel Putyin”, nem a Facebookra írja ki a fideszes kemény magnak, és nem az ő szemükben állítja be a hazáját védő hősként, az ukrán Nagy Imreként Zelenszkijt, hanem a német közönség előtt. (Hozzáteszem, amikor a magyar elnöknek az ukrán néppel vagy Ukrajnával rokonszenvező mondatai vannak, azon sem érdemes túlzottan meghatódni. Ilyeneket maga Putyin is mond: féltő aggodalommal emlegeti Ukrajnát és az ukrán népet, ő csak „nácitlanítani” akar, amikor gyerekkórházakat, pályaudvarokat meg játszótereket bombáz, csak haza akarja ölelni Ukrajnát Oroszország Anyácska kebelére.)
A proxyháború-történet
De azért meg kell engedni: ordító ellentmondásai és lélegzetelállító elvtelensége dacára annyira azért nem széttartó a kormány retorikája, hogy működésképtenné váljon. Az abroncs, ami összetartja, a proxyháború története, vagyis hogy ez a háború két atavisztikusan szemben álló nagyhatalom, az Egyesült Államok és Oroszország küzdelme, amelyet történetesen Ukrajnában vívnak, Európa kárára. Ezért mondta Berlinben Orbán, hogy valójában Washington és a Kreml közötti tárgyalásokra van szükség a békéhez. A miniszterelnök valószínűleg azzal kalkulál, és számos célzást tett már rá, hogy az uniós állampolgároknak elegük van az energia- és élelmiszerválságból meg a „háborús inflációból.” Szerinte intő jel, hogy „sorra buknak meg a háborút pártoló európai kormányok.”
Ne feledjük, Orbán a nemzeti populizmus fenegyereke, akinek a hangja jól hallatszik az uniós országokban, igen sok (egyeseknek botrányos, másoknak rokonszenves) megnyilvánulása beszédtéma. Az Európa kárára vívott proxyháborút láthatólag olyan narratívának szánja, amit teret nyithat számára, hogy végigvigye a szívének oly kedves váteszszerepet, és missziót töltsön be annak érdekében, hogy Európa „nemzetállamai” ismerjék fel és kövessék a saját érdeküket, például ne támogassák az Oroszország elleni szankciókat. Orbánra persze ez ügyben egyelőre nem sokan hallgatnak, de ki tudja, mit hoz a jövő, konkrétan az energiaszegény tél. A miniszterelnök láthatóan azon dolgozik, hogy éket verjen a NATO erőcentrumai, Európa és Amerika közé. És bár ennek sikere pillanatnyilag nem látszik valószínűnek, maga az erőfeszítés nyilván kedves Moszkva szemében.
Ezt célozhatja az önmagában megmagyarázhatatlan szankciós nemzeti konzultáció is. Most ne is vesztegessünk szót a kérdésekbe rejtett ordító hazugságokra és a gyomorforgatóan ízléstelen bombás plakátkampányra; elvileg is abszurd, hogy a magyar lakossággal „szavaztatják meg”, mit tegyen az unió egy nemzetközi konfliktusban. De a konzultáció eredményére hivatkozva Orbán megvétózhatja az Oroszországot sújtó további szankciókat, mondván, a „magyar emberek akarata egyértelmű, a kormány nem tehet mást. ”
Íme, a cinikus demagógia újabb szikrázó hegycsúcsa.
Az orbáni „erkölcs” lényege
Bár sokan vélekednek másként, Orbán nem bolond és nem következetlen. Nem hülye, legfeljebb gonosz. Hideg és dörzsölt politikus, akinek nem pusztán „a pillanat uralása” a célja – ő hosszú távra tervez. De most súlyosan téved.
Minden jel szerint csakugyan hiszi ugyanis, hogy Oroszország még mindig hatalmas és erős, kimeríthetetlen tartalékokkal, és ha kell, szintén hatalmas keleti szövetségesekkel. Európa ugyanakkor széteső, tétova és züllött, az Egyesült Államok is addig volt valamirevaló, amíg Trump vezette. Orbán számára a világpolitika értelmezési kerete a Kelet és Nyugat, e két világ illetve „két civilizáció” összecsapásáról szóló, egyébként közismert metanarratíva. Úgy gondolja, a magyarság földrajzi és történeti adottságai révén épp e háború ütközőpontjain helyezkedik el. Most pedig a nagy filmeposzokhoz hasonlóan a végső összecsapás megrendítő jelenetei következnek a forgatókönyvben, tehát bölcs dolog odaoldalazni a várható győztes mellé, és közben az utolsó nyugatról érkező eurócentet is zsebre vágni, amíg lehet.
Orbán számára mindez nem morális kérdés. Pontosabban: az orbáni morál nem más, mint hogy minden helyzetből lehető legnagyobb haszonnal kell kijönni. Az összes további kérdés másodlagos, és ennek a következményalapú etikának a sajátossága, hogy ami a várható haszonhoz képest másodlagos, az valójában nem is igazán számít. Ezért nem igazán számít egy szuverén ország területeinek és erőforrásainak elzabrálása, atomerőművek bombázása és a nukleáris támadással való fenyegetőzés, ha valamiképp előnyt lehet mindebből kovácsolni.
Nem számít, hogy miközben Orbán túlzásnak nevezi a „háborús bűnös” megfogalmazást, a háta mögött ártatlan civilekkel telelőtt tömegsírok vannak, bombák csonkította házak és emberek, megerőszakolt asszonyok, az őszi sárban károgó halál.
De túl a moralizáláson: több, mint valószínű, hogy Orbán ráadásul rossz lóra tesz. Ott, ahol ő keresi, nincs haszon. A júdástallérokat sem kapjuk meg az árulásért. Nemcsak arról beszélek, hogy fikarcnyit sem kapunk több vagy olcsóbb gázt az oroszoktól amiatt, hogy Magyarország sorra szegi meg a szövetségi etikettet és szabályokat. Hanem arról, hogy az elmúlt hónapokban Oroszország lelepleződött.
Ma már világosan látszik: mítosz volt csupán, hogy Putyin országa katonai és gazdasági értelemben vezető hatalom a világban. Ez egy Patyomkin-világ, sodródó, hatalmas hajóroncs. Azért támadja az orosz katonaság a fegyvertelen lakosságot és az infrastruktúrát, mert tudja, hogy a hadereje egy valamirevaló sereggel szemben összeomlik.
És hiába volt Oroszország a világ tizenegyedik legnagyobb gazdasága, hiszen egyrészt nem a méret a lényeg, hanem az alkalmazkodóképesség és hatékonyság, másrészt ez a gazdaság jórészt a nyugati tőkebeáramlásnak köszönhetően működött, és a következő évek alatt valószínűleg évtizedeket esik majd vissza. Igen, a szankciók rettenetesen fájnak Oroszországnak.
Tehát ha az a hosszú távú terv, hogy a majdani győzelem jó helyen találja Magyarországot, akkor ez durván félremegy, mint már annyiszor. Még hosszabb, történelmi távon pedig velünk maradhat a lemoshatatlan szégyen.
