Az elmúlt hónapokban az Európai Unió működésének talán legtöbbet emlegetett része a vétó volt. A jórészt a politikai zsarolásokkal összefüggésbe hozott eszköz lényegéről, azaz magáról a vétóról azonban eddig kevés szó esett.
Az Európai Unión belül nincs egy kártya, amelyet felmutatva valamilyen jogszabály vagy döntés egyszerűen elakad.
Az elmúlt időszak megmutatta, hogy pont a döntés hiánya, illetve az ezzel való visszaélés az egyik legnagyobb fenyegetés az unió számára, amely annyira kérdésessé teszi ennek az eszköznek a jövőjét, hogy ismét megkezdődött a vita arról: egyáltalán szükséges-e.
Elég ehhez az elmúlt időszak legnagyobb visszhangot kiváltó vétóit megnézni. Magyarország és Lengyelország az Európai Unió hétéves költségvetésének és a helyreállítási alapnak a vétójával fenyegetett azért, mert ezzel párhuzamosan a jogállami mechanizmusként ismert eszközt is elfogadták. És itt kezdődik az érdekességek sora. A jogállami mechanizmus elfogadásához ugyanis elég volt a minősített többség az Európai Tanácson belül. Ez a tagállamok 55 százalékának szavazatát jelenti úgy, hogy az lefedi az Európai Unió lakosságának 65 százalékát. A költségvetés elfogadásához viszont egyöntetű szavazásra volt szükség, ahol minden egyes tagországnak bele kell egyeznie abba, hogy elfogadja a következő hét év költéseit.
A vétó maga ebből a különbségből ered.
Pont ezért a vétó nem végleges döntés, hanem csak időleges: addig blokkolja ugyanis egy tervezet elfogadását, ameddig az érintett nem bólint rá a megszavazására.
A vétó véglegességét általában valamilyen másik időbeli megkötés okozza. Ha például a tagállamok vezetői az utolsó pillanatban nem tudtak volna kiegyezni Magyarországgal, és az ellenállás visszavonásáért cserébe nem ajánlottak volna bizonyos engedményeket, a költségvetés kifutott volna az időből, és minden évre külön kellett volna meghatározni az unió költségvetését.
Hasonló a helyzet a mostani vétóval is. Magyarország az Európai Tanácsban nem támogatta a globális minimumadó bevezetését. Ebben az esetben azt nevezzük vétónak, hogy Varga Mihály a pénzügyminiszterek tanácsában, az Ecofinben közölte, Magyarország nem fogja megszavazni a minimumadót. Ez nem jelenti azt, hogy később sem szavazhatnánk majd meg – pont ez adja a vétó politikai fenyegetését. A globális minimumadóval kapcsolatban az a probléma, hogy a legtöbb szakértő szerint július végéig van érdemi esély az elfogadására, mert utána egyrészt elfogy a lendület, másrészt félidei választás következik az Egyesült Államokban, ahol a minimumadót támogató demokraták elveszthetik a többségüket. Ha valóban át akarják nyomni ezt a tervezetet, akkor július végéig kell olyan engedményeket tenni Magyarország számára, amelyek miatt mi is hajlandók lennénk támogatni a globális minimumadó ötletét. Feltéve persze, ha valóban a politikai haszonszerzés a cél, ahogy azt a legtöbb elemző tippeli.
Épp azért tippelnek erre sokan, mert Lengyelország korábbi vétója is ezt az értelmezést erősíti. A lengyelek ugyanis eleinte ellenezték a globális minimumadó ötletét, ám amint az Európai Bizottság meg tudott velük egyezni arról, hogy mégis megkapják a helyreállítási alapból nekik járó pénzeket, azonnal visszavonták ezt a vétójukat. A jelenlegi helyzet egyébként Lengyelországnak sem rossz, mert hiába született elvi megállapodás arról, hogy megkapják a helyreállítási alap pénzeit, a gyakorlatban még nagyon sok mindent meg kell tenniük azért, hogy ez meg is történjen. Az Európai Bizottság egy hosszú listát írt a tennivalókról, amelyeket az első fizetési igazolás leadása előtt végre kell hajtaniuk.
A vétó, mint politikai nyomásgyakorló eszköz haszna akkor kezd el gyengülni, ha eltűnik mögüle a bizalom. Mint minden politikai szervezet, az Európai Unió belső működése is nagyrészt a bizalmon alapul. Ezt a bizalmat játszotta el nagyrészt Magyarország a legutóbbi vétójával, amelyben ellenezte az Oroszországra kivetett olajszankciókat. A tárgyalások menete normális esetben úgy néz ki – különösen Magyarország esetében –, hogy a várhatóan konfliktus a szavazásokat alacsonyabb szinteken készítik elő. Ez alapesetben a COREPER II nevű bizottság, amelyben az Európai Unióba delegált nagykövetek készítik elő az Európai Unió tanácsának, vagyis a miniszterelnökök csúcsértekezletének a témáit. Itt jelzik a nagykövetek, hogy melyek azok a pontok, amelyekkel problémáik vannak, és amelyeket meg kell oldani, mielőtt a csúcsvezetők összeülnek. Ha pedig csak politikai megoldás létezik a problémára, akkor előkészítik a terepet a politikusok számára.
Az olajszankciókkal kapcsolatban is nagyjából ez történt, hiszen végül politikai megoldás született a csúcsértekezleten. Ennek az eredményét tette kétségessé Magyarország azzal, hogy a politikai megállapodást követően felhozott egy újabb, kifejezetten politikai jellegű ügyet, amelyet előzetesen már a nagyköveteknek meg kellett volna oldaniuk. Ez volt Kirill pátriárka ügye. Az Európai Unió diplomatáit ez a korábbi vétóknál is jobban kiakasztotta, ebben az esetben jóval erősebben érződött a bizalom hiánya.
Ez tette különösen nehézzé Stelbaczky Tibor nagykövet dolgát is, akinek a távozásáról a Politico is írt. A lap nagyjából ugyanazt mondja, amit eddig is hallani lehetett. Stelbaczky messze a legnehezebb munkát végezte az Európai Unióban, amikor Magyarország kormányának politikáját próbálta érvényesíteni a többi tagállammal szemben. A magyar miniszterelnök szép lassan, de látványosan elhasználta őt. Pedig a nagykövetek bizottságának pont az a lényege, hogy bármilyen döntés is születik, ők másnap is találkozni fognak, és akkor is meg kell egyezniük különféle dolgokban. Ám, ha elpárolog a bizalom, ha már nem hisznek abban, hogy a másik fél betartja a megállapodásokat, akkor a megegyezésekre is egyre kevesebb lesz az esély.
Ráadásul vannak jelek, amelyek arra mutatnak, hogy a magyar kormányfő esetleg újra eljátszhatja a vétót az eheti uniós csúcson. A téma ezúttal Ukrajna felvétele az Európai Unió tagjelöltjei közé, erről kell dönteniük a miniszterelnököknek. Két ország kaphat tagjelölti státuszt, Ukrajna és Moldova. Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár az előkészületekről szóló Twitter-posztjában viszont azt írja, hogy Orbán Viktor szerint Georgiának és Boszniának is tagjelölti státuszt kellene kapnia.
PM Orbán in EU summit preparation call with @eucopresident : UKR, MLD, GEO, BIH should get EU candidate status. pic.twitter.com/32kPIPbllP
— Zoltan Kovacs (@zoltanspox) June 20, 2022
A vétó kérdése az EU vezetését is felbolydította. Az Európai Parlament elfogadott egy jelentést, amelyben az egyhangú szavazás eltörlését kérik, és az Európai Bizottság elnöke is beszélt arról, hogy az lenne a jó irány, ha nem lenne szükség teljes egyetértésre a szavazásoknál. Ez nem új jelenség, az Európai Bizottság évekkel ezelőtt kiadott egy javaslatot, amelyben az egyhangúság fokozatos eltörlését javasolták, és Mark Rutte holland kormányfő a költségvetési vétó után írt levelében is ugyanezt hozta elő.
Rutte akkor arról írt – ami egyébként jelenleg a valódi problémának is tűnik –, hogy az Európai Unió a működésében a meggyőzésre és a ráhatásra helyezi a hangsúlyt, miközben a valódi reálpolitikára, a kikényszerítésre kellene. Ez alapvetően egy politikai-filozófiai vita, de a vétót ellenzők szerint az Európai Unió hatékonyságát és politikai fellépését csökkenti, ha akár egyetlen tagállam is lassíthatja a döntések megszületését. Ezzel az elképzeléssel azonban akad egy komoly probléma:
Ez tehát azt jelenti: Magyarország minden további nélkül megvétózhatja a döntést, hogy Magyarország a jövőben ne vétózhasson meg döntéseket.
Az Európai Unió természetes fejlődésének részeként folyamatosan egyre több hatalom került az unióhoz a tagállamoktól. A Római Szerződés minden egyes módosítása ebbe az irányba mutatott, és ez valószínűleg a jövőben sem változik. Nem árt azonban megjegyezni, hogy azok az államok, amelyek most a vétó eltörlését javasolják, alapvetően olyan esetekre hivatkoznak, amelyek számukra nem fontosak. A jelenlegi tervek között a külpolitikai döntések vétójának eltörlése szerepel, a gazdasági döntéseké nem. Nyilvánvalóan azért, mert azok a tagállamok, amelyeket zavarnak Magyarország vétói, az eszközt magát saját maguk számára is fontosnak tartják.
A vétó ugyanis egy kifejezetten hasznos tagállami eszköz, és az elbukása – pusztán amiatt, mert korábban visszaélt vele a magyar és lengyel kormány – csökkentené Magyarország befolyását az unióban. Jogos kérdésként merül fel: nem lenne-e antidemokratikusabb az Európai Unió működése, ha a valódi befolyással bíró tanácsban – vétó hiányában – még inkább a nagyobb tagállamok felé tolódna el a hatalom.
Persze ennek az ellenkezőjére is hozhatók érvek, hiszen a vétó elvetése nem jelentené azt, hogy automatikusan bármit el lehet fogadni. A minősített többségnél nagyjából 15 tagország szavazatára van szükség, a szuperminősített többségnél, ami sok javaslatban előkerült, a tagországok 75 százalékáéra. Mindkét esetben blokkoló kisebbséget jelent négy tagország ellenkezése, amellyel a miniszterelnökök elé lehetne terjeszteni a problémát, ahol az esetek nagy részében el is halna minden olyan tervezet, amelyekben nincs egyetértés.
Ráadásul a tanács eddig is törekedett a teljes egyetértésre, még akkor is, ha épp nem volt rá szükség a szabályok szerint. A magyar parlamentben sem fordulhat elő olyan, hogy egyetlen képviselő meg tudna akadályozni egy előterjesztést, még az alkotmányos többséget igénylő döntések vétójához is kell egy kisebb politikai megegyezés, amellyel a képviselők több mint egyharmada megakadályozhat egy döntést.
