Van kétszáznegyvenhatmillió-százharmincegyezer forintjuk?
Momentán nincs. De az állam ennél sokkal többel tartozik nekünk. Ezzel együtt nem kívánjuk, hogy a mi munkavállalóinkat is úgy kezeljék, mint az évi ötszázmillió forintig járulékmentességet élvező focistákat. Mint mindig, most is ki akarjuk fizetni a NAV-hátralékunkat. Kezdettől példamutatóan működtünk, 2010-ig egyetlen fillér köztartozásunk sem volt, de amint ez a mostani társaság kormányra került, jogsértően elorozta az egyházi státuszunkat, elzárt a személyi jövedelemadók egy százalékától, az egyházi pályázatoktól, a kiegészítő támogatásoktól. Folyamatosan perelünk, mi mást tehetnénk. Legutóbb 2017-ben ítélt meg hárommillió eurót, akkori árfolyamon 935 millió forintot az Emberi Jogok Európai Bírósága, első dolgunk volt lenullázni az adóhatóság felé fennálló mínuszunkat. Sanyargattatásban telnek az évek, belekeseredik az ember. Nyilván ez is a cél: elvenni a kedvünket attól, hogy létezzünk, tegyünk az emberekért. Ugyanis mi nem magunkra költjük a pénzt, hanem az állam által el nem végzett feladatokat átvállalva szegényeken segítünk.
Mennyi az éves kiadásuk?
Úgy ötmilliárd forint, amiből kettőt a magyar állam elvesz, illetve nem ad oda.
A különbözetet mivel hidalják át?
Hadigazdálkodással.
Mindig ott fizetünk, ahol a leginkább szorít a kapca.
Úgy vagyunk, mint a ma már a lakosság negyven százalékát kitevő szegény háztartások: vagy a számlákat rendezzük, vagy eszünk. Nálunk a kórházunk az első az alapvető gyógyszerekkel és kötszerekkel, valamint az iskoláink, ahol, ha törik, ha szakad, előteremtjük a napi háromszori étkeztetés fedezetét. Állandó alkudozásban állunk: adóhatósággal, gázművekkel, közművekkel, mindenkivel. Néha szép szóval csikarunk ki engedményt, néha pedig erővel, mint tavaly, amikor kivonultunk gázórákat védeni, és idén áprilisig tartó moratóriumot harcoltunk ki.
Miből tesznek szert bevételre?
Az alapnormatívát, a fejkvótát megkapjuk az államtól, ami a költségeink felét fedezi, a másik felét összekalapozzuk magánadományokból, pályázatokból.
Ez a mostani 246 millió forint hátralék az egyházuk intézményeiben dolgozók bére után be nem fizetett járulékokból gyűlt össze. Ön azt írta hétfői közleményében, hogy: „Amennyiben a NAV nem ad haladékot, akkor márciusban nem tudunk bért fizetni. Mintegy ezer munkavállaló és nagyjából ennyi család veszítheti el a munkalehetőségét, megélhetését, az ellátottainkról, intézményeinkről nem is beszélve.” Miért adna haladékot a NAV?
Józan belátásból. Kinek fűződik érdeke ahhoz, hogy földönfutóvá tegyen ezer családot és még sok ezret azok közül, akiken segítünk?!
Törvény írja elő, hogy az adótartozást be kell hajtani.
És a törvény lehetőséget ad méltányosságra, halasztásra. Megjegyzem, a 246 millióból 90 millió a büntetés, ha legalább az utóbbit elengednék, a maradék százötvenhatot valahogy összekoldulnám, részletekben kinyögném.
Ez most egy ajánlat a NAV felé?
Úgy is felfoghatjuk.
S ha nincs haladék?
Akkor tényleg nem tudunk bért fizetni.
Az alkalmazottjaik zöme nyilván tizedikétől tizedikéig él, s ha nincs fizetés, felmond, rohan más munkát keresni, amitől bedőlnek az egyház intézményei a kórháztól az iskolákig.
E tragédia erkölcsi ódiuma a miniszterelnöké. Ma Magyarországon mindenben ő dönt, ebben is. Persze mélyen hívőként, meggyőződésem, hogy nem akkor ér véget a küldetésünk, amikor a kormányfő határoz róla, hanem akkor, amikor az Örökkévaló dönt úgy, hogy már nem tart igényt erre a munkára; legföljebb az Úr döntése abban realizálódik majd, hogy a miniszterelnök lehúzza a redőnyt az intézményeinkben. Az én dolgom az, hogy elmenjek a falig, és szilárdan bízzam a Jóisten bölcsességében, irgalmasságában, hiszen ő még a NAV-nál és a kormányfőnél is följebb van egy szinttel.
Nagyon utálják egymást.
Valóban nem kedvelem őt.
Szomorú mesét írtak együtt. Élt a rendszerváltás idején két liberális harcostárs, egy lelkész és a báránya. Olyannyira összebarátkoztak, hogy a bárány a lelkésszel kereszteltette meg első két gyermekét. Amikor a bárány távolodott a liberalizmustól, a lelkész beszólt neki, erre a bárány kiíratta a családját az egyházból. Azóta a lelkész folyamatosan beszól, a bárány pedig, immár hatalomból, igyekszik ellehetetleníteni a lelkészt.
Véresen komoly mese.
Melyben a konfliktus gyökere az, hogy a bárány, amikor 1998-ban miniszterelnök lett, el akarta takarítani a múltját, s mindazokat, akik tanúi voltak az ő tündérmeséje kezdeti fejezeteinek.
Megjegyzem, én nemcsak neki szóltam be, hanem bármely miniszterelnöknek, ha szegényellenes törvényt alkotott. Szónokoltam balos kormányfő ellen is Miskolcon, amikor kitalálta, hogy az állam csak munkáért ad pénzt. Eztán is tüntetnék akár apám ellen is, ha visszaélve a hatalmával átgázolna az elesetteken és vétene az irgalmasság parancsa ellen.
Nem vetődött fel önben, hogy az ínséges évek alatt szűkebbre szabja az alapítványi munkát, hogy a földi törvényeket tartva ne csússzon bele a küldetést kockáztató százmilliós tartozásokba?
Tizenegyen vagyunk testvérek, egyszer mondták apámnak, hogy sok ennyi gyerek, mire elővett egy családi fényképet, hogy „mutassanak rá, melyiket adjam állami gondozásba”. Én melyik intézményt zártam volna be? Az összes kezdeményezésünket alkotókedvvel, hivatástudattal indítottuk útjára. Egy se vállalkozás, egy se termel eladható árut, forintosítható profitot, egyik sem olyan, hogy „na, ez veszteséges, felszámolom”. Nálunk nem úgy van, hogy zuhan az alma ára, és markológéppel kirángatjuk a fákat, hogy a helyükön fóliasátrakat húzzunk fel, mert a primőr paradicsom jobban megy a piacon. Azt mondta a minap a közoktatásért felelős államtitkár, Maruzsa, aki még felsőoktatási tótumfaktumként kisemmizte a főiskolánkat, hogy minden nekünk adott forint „nem megtérülő befektetés”. Jelezte, abban az esetben hagy jóvá az előző évihez képest lefelezett állami támogatást, ha tudomásul vesszük, hogy a következő esztendőben egyetlen fillért sem kapunk. Cinikus gazember. 2010 óta többször ösztökélt ez a mostani hatalom, hogy adjam át szépen az intézményeinket, még azt is meghatározhatom, írták nyeglén, hogy pontosan kinek szeretném. Arcátlanok.
Politikai játszmaként élik meg, hogy elveszik tőlünk a pénzt, és nem fogják fel, hogy nem bennünket rövidítenek meg, hanem azokat a gyerekeket, akik hétfő reggel korgó gyomorral érkeznek az iskoláinkba, mert péntek este óta alig jutottak táplálékhoz. Nem jut el az agyukig, a lelkükig pláne nem, hogy nekünk a hitünk gyakorlásának része, hogy szegényekről gondoskodunk, és az állam nem kegyet gyakorol, amikor segít a munkánkban, hanem a feladatát végzi, hiszen az államnál lévő pénz nem az államé, hanem tőlünk, állampolgároktól kapja közösségi felhasználásra.
Én az alapítványnál egyáltalán nem kapok fizetést, rektorként a hivatalos javadalmazásom felét se veszem fel, más meg még fizet is, miközben nálunk dolgozik. De ezek nem értik, hogy itt emberekről van szó, a társadalom alsó néhány százalékáról, akikért kutyakötelességem kockázatot vállalni. Pláne ezzel a mostani hatalommal szemben. Bűn, cinizmus, aljasság, ahogy a szegények ügyét kezelik, ahogy a menekültek ügyét kezelik, ahogy herdálják a közvagyont, ahogy törvényeket gyártanak legalizálni a gazemberségeiket. Irgalmatlanok. Az őrület csúcsán pedig ott trónol a kontrollnélkülivé vált miniszterelnök. Különösen keserűvé teszi a helyzetet, hogy az ámokfutáshoz az unió is asszisztál, remélve, hogy így kisebb a baj. Sajnos nem veszik észre, hogy Magyarország lelkileg már nem az unió tagja, a kormányfő számára Putyin fontosabb, mint az EU. A lelkészi, szegényeket segítő tevékenységemért a hetvenes években felfüggesztett börtönbüntetést kaptam. Ezek a mostani urak pont úgy működnek, mint a régi elvtársak: elveszik mindenünket. Börtönbe ugyan még nem küldenek, egyelőre megelégszenek a karaktergyilkolászással. Tegyék csak, én továbbra is végzem a vállalt munkát. Eddig nem borított fel az ellenszél, és ha most elsodor, azt fogom mondani, hogy Isten áldásával tizenegy évet kibírtunk az orkánban. De ha még egy évig állva maradunk, és a választást elbukva eltakarodik ez a banda, és alkalmasint nem a Parlamentben, hanem más, a tetteikhez, a személyiségükhöz jobban illő helyen ülnek majd, akkor megmenekülhet a küldetésünk.
Hogyan?
Úgy, hogy igyekszem majd elérni a következő kormánynál, hogy fizessék ki mindazt, amit ezek visszatartottak. Lesz miből, ha csak egy töredékét is elkobozzák a fideszesek ebül szerzett javainak. Ha megkapjuk, ami jár nekünk, az első dolgom lesz törleszteni a köztartozásainkat. Addig is szekrény sarkától szekrény sarkáig araszolunk, tudva, hogy bent a macska, de tudva azt is, hogy a macska hatalma nem örökkévaló.
