A különleges jogrend nálunk attól még különlegesebb, hogy a Fidesz-kormány annak a szabályait is felrúgja. Köztudott, hogy az emberierőforrás-miniszter, Kásler Miklós utasításainak végrehajtása azzal járt, hogy mintegy 36 ezer kórházi ágyat kellett rövid idő alatt kiüríteni. Ennek az az ára, hogy sok olyan kórházi ápolásra, rehabilitációra szoruló beteget kellett hazaküldeni, akiknek ez az intézkedés, ha nem az életükbe, akkor állapotuk rosszabbodásába, esetenként helyrehozhatatlan egészségkárosodásukba kerülhet.
Birtokunkba jutottak azok az Emmi által titkolt levelek, amelyek az ágykiürítésekhez vezettek.
Március 21-ei levelében Kásler utalt arra, hogy korábban már elrendelte összesen 34 kórháznak, hogy 15-15, az orvosegyetemeknek pedig 25-25 lélegeztetésre alkalmas ágyat kell kialakítaniuk. Ezen felül – intézkedett – minden intézménynek március 30-áig intenzív kapacitásuk felét a fertőzött betegek ellátására kell előkészíteni. Továbbá április 7-éig a megyei és fővárosi intézmények további 15 ágyas egységeket, a Debreceni és Pécsi Egyetem még 25-25, a Semmelweis és a Szegedi Egyetem további 100-100 ágyas lélegeztetési egységet hozzon létre.
Két napra rá, március 23-án a miniszter újabb levelet írt, amelyben a korábban megjelölt határidőt április 1-jére rövidítette le, majd azt írta, hogy „április 10-éig a műtöket lélegeztetésre alkalmassá kell tenni, és április 15-éig a lélegeztetési kapacitást legalább háromszorosára kell felemelni, mert addigra a lélegeztetésre szoruló betegek száma 3000 fölöttire várható.”
Április 7-én Kásler az egészségügyi törvényben írt irányítási jogkörére hivatkozva utasításban elrendelte, hogy a teljes ágykapacitás minimum 60 százalékát a koronavírus-fertőzött betegek ellátására alkalmassá szükséges tenni április 15-éig. „Minden olyan beteg esetében gondoskodni kell más intézménybe történő áthelyezéséről, ahol a beteg ellátási szükséglete szerint ez az intézkedés indokolt” – írta.
Április 10-étől 13-áig négynapos munkaszünet volt. Az utasítás végrehajtására tehát mindössze négy munkanap állt rendelkezésre. Emellett „a más intézménybe történő áthelyezés” meglehetősen illuzórikus, ha minden kórházban 60 százalékkal csökkenteni kell az ágykapacitást, miközben az egészségügyi és szociális otthonokban a vírus miatt zárlat van.
Április 19-én Kásler ismét levélben a következőket írta az intézmények vezetőinek: „Elrendelésre került a kórházak intenzív és lélegeztetési kapacitásának több lépcsőben történt megemelése, melynek eredményeként április 19-re 7000, május 1-re 10 000 lélegeztetési kapacitást szükséges kialakítani. A kiürített összes, 60 százaléknyi ágyból 20 százaléknak (3 ágyból 1-nek) gépi lélegeztetésre alkalmas ágynak kell lennie.”
Persze lehet, hogy több levél is született, hozzám ezek jutottak el. Nem orvosszakmai szempontból kívánom minősíteni ezeket a leveleket, azt megtették azok, akik értenek is hozzá.
Az viszont azért laikusként is elgondolkoztató, hogy honnan szedte az egyébként orvos miniszter, hogy május 1-jére tízezer embert kell lélegeztetni. E sorok írásakor, két nappal május 1-je előtt ötvenen vannak lélegeztető gépen. De ezt a kérdést fejtsék meg az infektológus szakemberek, vagy azok, akik tudják, mire készül a kormány május 3-a után.
Olyan esetek kerültek nyilvánosságra, hogy a hirtelen hazaküldöttek között mindkét lábán amputált férfi, végstádiumú tumoros betegek, 85 éves, stroke utáni állapotban lévő, 72 éves, Alzheimer-kórban szenvedő, agyi infarktust kapott beteg is volt, és közülük a beszámolók szerint többen hazakerülésük után kevéssel elhaláloztak.
Ehhez képest Müller Cecilia országos tiszti főorvos szerint „újabb összefogásra van szükség ahhoz, hogy a családtagok megértsék és segítsék a kórházak kiürítését, és otthon lássák el beteg rokonaikat, akik nem szorulnak kórházi ellátásra ezekben a nehéz napokban. Senkit nem küldhetnek úgy haza, hogy később bármilyen egészségkárosodással néz szembe emiatt”.
Nem, kedves tiszti főorvos asszony, ezúttal nem „összefogásra” van szükség, hanem arra, hogy a kormány és annak tagjai betartsák saját alaptörvényüket, az egészségügyi törvényt és a rendeleti kormányzás szabályait. Az alaptörvény szerint veszélyhelyzetben sem korlátozhatók bizonyos emberi alapjogok, így az emberi méltóság sérthetetlensége, az ember joga az élethez, továbbá veszélyhelyzetben sem lehet senkit embertelen, megalázó bánásmódnak alávetni.
Az egészségügyről szóló törvény célja „megteremteni annak feltételeit, hogy minden beteg megőrizhesse emberi méltóságát és önazonosságát, önrendelkezési és minden egyéb joga csorbítatlan maradjon”. Még konkrétabban: „a beteg (…) a fekvőbeteg-gyógyintézetből történő tervezett elbocsátásával vagy más egészségügyi szolgáltatóhoz történő beutalásával kapcsolatban kezdeményezheti más orvos által történő vizsgálatát”. Emellett „minden betegnek joga van sürgős szükség esetén az életmentő, illetve a súlyos vagy maradandó egészségkárosodás megelőzését biztosító ellátáshoz, valamint fájdalmának csillapításához és szenvedéseinek csökkentéséhez.”
A beteg emberi méltósághoz való joga válsághelyzetben sem korlátozható.
Mindemellett a különleges jogrend rendeleti kormányzást tesz lehetővé. Az ágyak felszabadításának kötelezettségéről azonban egyetlen rendelet sem született. Egy miniszteri utasítás még csak nem is jogszabály. Egy miniszteri levél pedig jogilag végképp értelmezhetetlen.
Annak, hogy egy rendelkezést érvényes jogszabálynak tekintsük, négy feltétele van.
- A jogszabályt jogalkotási hatáskörrel rendelkező állami szerv alkotta meg.
- Jogszabályban meghatározott eljárás alapján hozták meg.
- Nem lehet ellentétben nála magasabb szintű jogszabállyal.
- A jogszabályt megfelelő módon kihirdették.
Kásler Miklós „intézkedéseit” nemhogy nem hirdették ki, inkább eltitkolták. Azt meg talán indokolni sem kell, hogy ha a miniszteri utasítás sem jogszabály, akkor a miniszter „levelezése” végképp nem lehet az. Ezért tehát Cserháti Péter, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet igazgatója járt el jogszerűen akkor, amikor az intézményében fekvő amputált, gerinc- és agyi sérült betegeket nem akarta hazaküldeni. Igaz, ez az állásába került.
De talán nem végleg. Egy jogállamban óhatatlanul felmerülne a kérdés, vajon nem élt-e vissza a törvénytelen utasításokat kiadó miniszter a hivatali hatalmával akkor, amikor az azokat vitató orvosigazgatót kirúgta. No meg az is, hogy vajon miért hallgat az Alkotmánybíróság akkor, amikor közjogilag érvénytelen rendelkezések irányítanak egy teljes ágazatot.
A Magyar Orvosi Kamara láthatatlan áldozatoknak nevezte a járványkészültség miatt ellátatlanul maradt betegeket. A kamara nyílt levelén a miniszter felháborodott, azt válaszában politikai műfajnak minősítette. Közleményének legpikánsabb része, amikor éppen ő csak nem ártani elvre hivatkozva oktatja ki a logikus kérdéseket feltevő orvosokat.
Miközben szakmai érvek helyett a miniszter politikailag vagdalkozik, vajon hány olyan per indul majd a jövőben, ahol az elhunyt betegek hozzátartozói meg a kezeletlenül maradt és további egészségkárosodást szenvedett betegek kártérítést követelnek az őket elbocsátó kórházaktól? És vajon ki fizeti a révészt? Nyilván a kórház, hiszen ott szegték meg a szakma szabályait. Most már csak az a kérdés marad, vajon a kórházak fordulhatnak-e az Alkotmánybírósághoz azzal, hogy a számukra kötelezővé tett utasítások/levelek közjogilag semmisek voltak. És ha fordulhatnak, vajon milyen eredménnyel?
A Magyar Helsinki Bizottság és Szél Bernadett független országgyűlési képviselő Kozma Ákos ombudsmanhoz fordult a kórházi ágyak ilyen módon történt kiürítése miatt. Érdeklődve várom a vizsgálat elrendelését, de főként annak megállapításait és javaslatait.
Kiemelt kép: Balogh Zoltán /MTI
