Említettem a karanténnapló indító részében, hogy újságíróként végigcsináltam a 2008-2009-es világválságot. Ott két-három hónapon át naponta jöttek arról hírek, hogy mely cég hány tucat vagy száz dolgozóját rakja utcára, milyen nehéz helyzetbe kerülnek az elesettek, hogyan húzzák ki a történések családok tíz- vagy százezreinek lába alól a talajt. Lehetett volna akár óriási pánik is akkor, de nem volt.
Aztán újságíróként jól emlékszem 2012 első napjaira is. 2011 végén csörte volt az akkori jegybankkal, az EU-val, az IMF-fel, mindenkivel, aki nem a kormány kénye-kedve szerint létezett. Hirtelen elkezdett vészesen gyengülni a forint, 2012 első napjaiban lett is ebből nagy gubanc, az emberek elkezdték tömegével kivenni pénzüket a bankból. Két okból nem lett ebből az egész országot térdre kényszerítő bankpánik. Egyrészt a kormányfő és a gazdasági miniszter bevállalta az arcvesztést, találkozóra hívták az általuk kiutált, akkori jegybankelnököt, (ott készült a híres kép), hogy a már dőlő dominósor közé reteszt tegyenek, szakítsák meg a vészes folyamatot. Talán az utolsó pillanatot kapták el, bár úgy voltak vele, hogy azt gondolták, talán már el is késtek – erről egy 2012 tavaszán távozott miniszter is beszélt sok újságírónak a búcsúfogadásán, ő maga is jól emlékezhet erre.
Aztán kisebb részben talán azért is sikerült a bankpánikot elkerülni, mert azok az újságírók, akik azokban a napokban igenis tudták, tudtuk, milyen ütemben veszik ki az emberek a pénzüket sok bankból, ezek az újságírók mértéktartóak voltak.
Ezzel a két példával csak annyit akartam mondani, hogy van elképzelésem arról, mikor van vészhelyzet, közelről láttam. Most is az van.
Ebben a helyzetedben pedig azzal teheted a legtöbbet, ha korlátozod magad. Ítéld saját magad szobafogságra!
Érzékelem itt a 20 ezres kisvárosban Budapest mellett, hogy napról napra nagyobb a para.
- Egyre tovább tart bejutni a gyógyszertárba, egyre hamarabb elfogynak a szerek,
- egyre hosszabb a sor a hentesnél,
- egyre korábban fosztják le a szupermarket polcait.
Persze nem csak nálunk történik ez, az országban jellemző. Pedig lesz étel-ital, gyógyszer, minden, ami kell holnap meg holnapután is. Csak nyugalom is kellene.
Kedden – mivel hétfőn nulla centimétert haladtam kétszer húsz perc sorban állás alatt – újra megpróbáltam gyógyszertárba menni. Lesz, ami lesz, kiállom a sort, gondoltam, és szerencsém volt, egy óra alatt bejutottam. Muszáj volt a gyerekeknek C- és D-vitamint még hozni, mert fogytán volt, és a házi karanténra kért apósom és anyósom receptjeit is kiváltottam.
Meg egy másik boltban is, permetszert vettem, lesz mit tenni idehaza.
Eközben itthonról is dolgoztam, de muszáj volt egy forrással találkoznom egy másik településen. Maszkot vittünk mindketten, kint ültünk le egymástól másfél méteres távolságba. Előtte-utána kézfertőtlenítő, pedig nem is értünk egymáshoz.
A gyerekek csütörtökön hazakerülnek, három nap elég nekik a nagyszülőknél. A tegnap vett gyógyszert maszkban vittem át apósomékhoz, kihívtam őket a teraszra, ott megálltunk egymástól két méter távolságra, beszéltünk pár percet, meg a náluk levő egyik fiammal is. A másikkal Messengeren.
Sok ember még mindig nem fogadja el, milyen fontos lenne pár hétig, egy-két-három hónapig visszahúzódni az otthonába, jár-kel, veszélyérzet nélkül.
Itt, Gyömrőn – megelőzve két nappal a fővárost – elrendelték a játszóterek bezárását, de van egy-két önsúlyos kondipark, mászókával. Ott gyűlnek a gyerekek, és sokan bandáznak, közösen sétáltatják a kutyákat. De vannak jó példák is: önkéntesek jelentkeztek tucatnyian, akik bevásárolnak az idősek helyett.
Még egyszer mondom, maradj otthon, amint csak teheted, ne menj közösségbe!
Kiemelt kép: Farkas Norbert/24.hu
