Belföld

Karanténnapló koronavírus-járvány idején – az első nap

Szinte biztos, hogy a koronavírus meg fog fertőzni engem. Ezt nemcsak nekem, a feleségemnek és a fiainknak kell átvészelnünk, hanem a szüleinknek is. De hogyan? Baksa Roland karanténnaplójának első fejezete.

Elég valószínű, hogy a koronavírus meg fog fertőzni. A német kancellár kertelés nélkül azt mondja, ott az emberek 60–70 százaléka fertőzött lehet, aztán Barabási Albert-László világhírű magyar hálózatkutató is világossá teszi, sok tudós már februárban tisztában volt azzal, hogy március közepén le fog állni a világ, ő 50 százalékra teszi az egy éven belül megfertőződők arányát. Budapest agglomerációjában élek, a munkahelyem Budapesten van, a feleségem is ott dolgozik. Ha a magyar lakosság legalább felét eléri a koronavírus egy év alatt, és én a nagyobb népsűrűségű részben lakom, ahol ráadásul sok külföldi fordult meg, 50 százaléknál jóval nagyobb az esélye, hogy engem is megfertőz ez a nyavalya.

Szóval így számolok.

Ezt nemcsak nekem, feleségemnek és két iskolás korú gyerekemnek kellene átvészelnie, de a szüleinknek is. Ők itt élnek a közelünkben, ugyanabban a városban, mint mi, Gyömrőn (nekem az édesanyám él, feleségemnek mindkét szülője). Ketten már nyugdíjasok, 65 évesek, a harmadik nyáron tölti be a korhatárt. Az is világos, hogy őket még inkább óvnunk kell, korukból adódóan is, meg némi betegségük is van (anyámnak és anyósomnak is gyógyszert kell szednie a magas vérnyomására, apósom listája hosszabb: gyógyszerrel, nem inzulinnal kezelt cukorbetegség, magas vérnyomás, ráadásul szívkoszorúér miatt fél éve műtötték), márpedig az orvosok mindenhol azt mondják, hogy az idősebbeknél, de inkább a 70 év felettieknél, különösen a komolyabb betegséggel terhelteknél súlyosabb következményeket, kezelés nélkül akár halált is okozhat a koronavírus.

Azt kértük a szüleinktől, hogy vitaminokkal erősítsék az immunrendszerüket, ne legyenek kimerültek. Most, hogy igazán terjedni kezdett a koronavírus idehaza, feleségemmel szombaton arra kértük a szüleinket, vonuljanak házi karanténba, mi pedig elintézünk mindent helyettük: bevásárolunk, gyógyszertárba megyünk, ha nagyon muszáj, postára, beugrunk kenyérért a pékségbe. Ők maradjanak ki a közösségbe járásból, ne kelljen zárt térben sok emberrel együtt lenniük – ha lehet, maradjanak ki a koronavírus-járványból.

Hisszük, hogy ezzel nem csak őket óvjuk. Ha minél többen a társadalomból a lehető legminimálisabbra csökkentik a társas érintkezéseiket, otthon maradnak, akkor ezzel a vírus terjedését sikerül lelassítani, ezzel pedig növelni tudjuk annak az esélyét, hogy aki majd annyira megbetegszik, hogy kórházi ápolásra szorul, legyen is helye a kórházban, legyen mivel lélegeztetni, életben tartani. Hiszünk a kiváló orvosoknak és járványügyi szakembereknek.

Az is világos, hogy a járvány leküzdésében sokat segít, ha az embereket tájékoztatják. A bizonytalanság, az ismeretlentől való félelem káros, hisztérikus reakciókat szül. Újságíróként 15 év alatt láttam sok mindent, végigcsináltam a 2008-2009-es nagy válságot, nagyjából van elképzelésem arról, hogy az újdonság milyen csordaszellemet képes kialakítani. De azt is volt szerencsém megtanulni, hogy mennyire képes lecsillapodni a tömeg, ha megismeri, pontosan mivel áll szemben, mi vár rá, van járható út, végig lehet rajta menni.

Ez is vezérli ezt a cikksorozatot. Olyan emberkísérletbe fogtunk a családommal, amely talán arra jó lesz, hogy egy kicsit oszlassa a bizonytalanságot, sokak félelmét, talán néha ötletet is adjon, de ami fontosabb, közös gondolkodásra sarkalljon. Naplót írok, koronavírus idején.

Szüleinkről már volt szó. A kiindulópontról annyit érdemes még tudni, hogy én dolgozhatok távmunkában, nem kell bejárnom Budapestre. Feleségem a tömegközlekedést most mellőzi, autóval jár be a munkahelyére, ahol a főnökeivel való egyeztetés után a heti öt napra szétszabdalt munkáját négy napba összesűríti, de lehet, hogy hetente egy nap szabadságot is kivesz. De még így is be kell járnia az irodába heti három nap. Abba az irodaházba, ahol rajta kívül pár százan dolgoznak még.

Szóval legnagyobb eséllyel rajta keresztül kapjuk majd el a koronavírust.

Amennyiben persze pár napon belül nem rendel el szinte teljes kijárási tilalmat a kormány. Az orvosi kamara szerint egy hét múlva bő ezer, két hét múlva 50-60 ezer fertőzött ember lesz Magyarországon.

Mi a 40-es éveink elején járunk, nekem a normálisnál kicsit gyengébb az immunrendszerem, mert egy betegség miatt sok-sok évvel ezelőtt kioperálták az immunrendszer részét képező lépem, feleségemnek inzulinrezisztenciája van. Szóval nem makulátlan az egészségünk, immunrendszerünk, de azért nagy gond nincs. Toljuk magunkba a vitaminokat, most különösen nem lenne jó kifulladni, a megelőző hónapokban edzőterembe jártunk, mindezek miatt reméljük, hogy a vírus csak megfertőz minket, de nem dönt le a lábunkról, kórházi ápolásra nem szorulunk majd.

Pénzügyi és élelmiszer-tartalékunk van, az elmúlt másfél-két hétben feltankoltuk a hűtőt, a mélyhűtőt, a kamrát – három-négy hétre elegendő alapanyag van idehaza. Vitaminokat, gyógyszereket is beszereztünk.

A két fiunk közül a nagyobbik, az idén a 12. évét taposó Down-szindrómás, középsúlyos értelmi fogyatékosok általános iskolájába jár Budapestre, semmilyen szervi baja nincs. A kisebbik napokon belül tölti be a kilencet, Gyömrőn másodikos. És makkegészséges. Az év nagy részében vitaminokat szednek (a nyár kivételével), az elmúlt hetekben különösen figyeltünk erre. Nekik is elmeséltük, hogy mi miért történik most körülöttük, és próbáltuk felkészíteni őket, hogy hetekig közvetlenül nem érintkezhetnek a nagyszüleikkel.

Így indulunk neki ennek az egésznek. Hétfőtől nincs iskola, semmi gond, megoldjuk itthon a gyerekekkel. Olvasás, matek, angolozás, és mindazon gyakorlatok elvégzése a kisebbikkel, amelyeket az osztályfőnöke ad majd. Vasárnap délután jött az üzenet, hogy hétfőn találják ki, mi legyen az első ilyen feladat, a tanárok is most ismerkednek a helyzettel. A nagyobbiknak kevesebb az iskola miatti teendője, az értelmi fogyatékosok iskolájában összemérhetetlenül lassabban haladnak, és alapvetően másra is helyezik a hangsúlyt, mint az egészségeseknél, a normál általános iskolában. De vele amúgy is szoktunk idehaza logopédiázni, arcmasszázst adni neki, gyakorolni, hogy erősebben fogja a ceruzát, olvasni a több szótagú szavakat.

Ez dolognak a tanulás része. A szórakozás része pedig: sokat szeretnek a gyerekek társasjátékozni, a kisebbik odavan a legókért, a nagyobbik a labdázásért, szeret segíteni teríteni és leszedni az asztalt, palacsintát sütni. Meg persze filmek – ismeretterjesztők a kisebbnek, rajzfilmek a nagyobbnak. Van egy se nem kicsi, se nem nagy udvarunk, jó idő esetén játszani ott is lehet.

Napközben munka mellett időnként le kell kötnöm a gyerekeket, néha pedig muszáj magukra hagynom őket. Ha késő délután hazaér a feleségem a munkahelyéről, egy kicsit még rá tudok húzni a melóval. Azon a heti egy-két nap, amikor ő is itthon van, kissé könnyebb lesz a munkával törődnöm, illetve kicsit fújhatok.

Az eddigi legfontosabb feladat az volt, hogy elfogadtassuk a szüleinkkel, az ő érdekükben fontosnak tartjuk, hogy maradjanak otthon. Nehéz, mert amúgy igénylik, hogy naponta-kétnaponta elmenjenek a boltba vásárolni, váltsanak ott pár szót az eladókkal, vagy anyósom eljárjon hetente egyszer énekpróbára, apósom meg más hobbijának éljen. És különösen igénylik, hogy gyerekeikkel és unokáikkal találkozzanak. Ennek a felhőtlen világnak – mi úgy számolunk – két-három hónapra vége.

Anyám gyorsan megértette és elfogadta ezt, az anyóst-apóst két hosszabb beszélgetéssel győztük meg.

Az elfogadást segítette pár dolog. Szombaton, illetve vasárnap még érintkeztek velünk és az unokáikkal. Hétfőn én vagyok itthon a két gyerekkel, mellettük dolgozom, anyám jön segíteni. Még az előtt, hogy a feleségem hazaérne a munkából, hazaviszem az anyámat. Vele tart az egyik gyerekünk. Lehet, hogy egy, két, maximum három napra. A másik gyerek pedig – szintén az előtt, mielőtt a feleségem hazaér Budapestről – a másik nagyszülőhöz megy, lehet, hogy másnap már hazatér, de lehet, hogy csak negyednap jön vissza.

Onnan kezdve azonban hetekig-hónapokig nem érintkezhetnek a nagyszüleikkel. Épp az ő érdekükben.

Ez a mostani átmenet segíti a nagyszülőket abban, hogy megemésszék az új helyzetet, nem túl hirtelen szakadnak el egymástól az unokákkal.

Naponta tudnak beszélni velük számítógépen keresztül, és néhány naponta meg lehet azt oldani, hogy kint, szabad levegőn, akár szájmaszkot felvéve meglátogassuk őket. Ott nem simogathatják meg az unokákat. Ahogyan mi is meglátogathatjuk őket, de szintén kint, a teraszon beszélhetünk velük.

Mindkét félnek könnyebbség az is, hogy a főzésbe besegítenek, nekik munkát ad, ez pedig fontos, hogy hasznosnak érezzék magukat, és ezzel a mi vállunkról is levesznek terhet. Feltankoltunk nekik is.

Arra kértük őket, ha valamilyen élelmiszerre vagy gyógyszerre szükségük van, azt írják össze, hetente kétszer bevásárolunk nekik. Kenyérért talán kétnaponta megyünk, de azt egy kis pékségben, nem csúcsidőben szoktuk megvenni.

Indul tehát az emberkísérlet.

Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs/24.hu

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.