Nagy visszhangot keltett, amikor a tavalyi Volt fesztiválon 7-8 percenként a fiatal Orbán Viktor 1989-es, Nagy Imre újratemetésén elhangzott szavai hasítottak bele a levegőbe, a kormány megbízásából eljáró Terror Háza ugyanis ekképpen hirdette a Hősök terére szervezett jubileumi „szabadságkoncertet”.
Bár a nagyszínpad óriáskivetőjéről harsogó miniszterelnök hatása igencsak visszatetsző volt, vitán felül áll, hogy Orbán Viktor fontos alakja volt a rendszerváltásnak. Ezért a korszakkal foglalkozó sorozatunk sem lenne teljes, ha nem emlékeznénk meg szerepéről, mely az azóta történetek fényében még inkább felértékelődött, hiszen Orbán ebben az időben alapozta meg az ország következő évtizedeit meghatározó pályáját. Hogyan emelkedett ki az ismeretlenségből, majd lett két év alatt az ország legnépszerűbb pártja a Fidesz, miként szedné ízekre az illiberális államot építő önmagát a rendszerváltó Orbán Viktor, és miről gondolkodott már harminc évvel ezelőtt is éppen ugyanúgy, mint manapság?
A három legfőbb közjogi méltóság csirkeszagtól bűzlött a metrón
Noha az ország 1989-90-ben ismerte meg Orbánt, nem volt előzmény nélküli, hogy a fiatal demokraták – akkor még csak egyik – vezetője tulajdonképpen már kész és profi politikusként tört be a nyilvánosságba. Elmondása szerint politikai eszmélése 1983-ban kezdődött, amikor társaival az egyetemtől független intézményként megalakította a Bibó István szakkollégiumot, amit eleinte csak jogász szakkollégiumnak hívtak. A következő három-négy évben alakította ki – akkor még liberális – világlátását, illetve sajátította el a politizáláshoz szükséges gyakorlati képességeket, úgymint „vitakultúra, érvek összeállítása, az ellenfél gyengéinek megismerése, logika szerint gondolkozás, taktika kidolgozása” – sorolta a BBC a magyar adásában sugárzott interjúban 1989 novemberében.
Orbán nem győzte hangsúlyozni a szakkollégium és a klubmozgalmak jelentőségét, mint mondta, az ő története cseppet sem egyedülálló, a Fidesz vezéralakjai és más szervezetekből is jó néhányan ezekből a körökből kerültek ki, ő is „itt csinálta meg magát”, ahogy fogalmaz:
Egy sajátos mikroközösség-fejlődésnek a végső produktuma vagyok.
Évekkel később, az első Orbán-kormány idején már gyakori téma volt a kormánykritikus sajtóban, hogy a közösségi összetartozás és a mindenek felett álló lojalitás mennyire fontos motívuma a Fidesz történetének, minek folyományaként „egykori kollégiumi szobatársak” uralják az országot. Ebből a legbelső körből ugyan kívül lehetett kerülni – lásd Fodor Gábor vagy később Simicska Lajos történetét –, az ország három közjogi méltóságát azonban ma is az egykori Ménesi úti szakkollégisták adják Orbán, Kövér László és Áder János személyében, míg Szájer József és Deutsch Tamás Brüsszelben képviselik a Fideszt.
„A párt vezetői fiatal életkorukhoz képest jelentős időt töltöttek el zárt, maszkulin közösségekben (katonaság, szakkollégium, focicsapatok), ahol a legfőbb érték az együvé tartozásból fakadó betyárbecsület volt” – nyilatkozta Bozóki András politológus tavaly a Magyar Narancsnak. Az 1990-ben a párt szóvivőjeként dolgozó egykori fideszes szerint a szakkollégiumokkal kialakított mítosszal szemben ezek korántsem sem a liberális demokrácia intézményei voltak, viszont „megvan bennük mindaz – például összezártság, élcsapattudat és a kollégiumon kívüli világgal szemben definiált erős kollektív identitás –, ami ellentétes az egyénre alapozott polgári létforma kellékeivel”. Mindez beépült a politikai elit kultúrájába is, és a pártidentitás részeként a később belépők számára is az előre jutás feltétele lett – írta Bozóki 1998-ban a HVG-ben.
A csoport összetartó erejét a nyolcvanas években közösen végzett fizikai munka is táplálta: Orbánék alkalmi jelleggel csirkéket szállítottak, amivel 1982-ben két-három éjszaka alatt többet meg lehetett keresni, amint amennyi egy tanársegéd fizetése volt. „Ki kellett bírni a port, a bűzt, a fagyot vagy a meleget, a mocskot, amivel a vágócsirkék teherautókra rakodása járt” – mesélte Németh Szilárd 2002-ben, Pünkösti Árpád Szeplőtelen fogantatás című, a Népszabadságban megjelent sorozatában. „Az istállókban két-három lány szedte a ketrecekből a jószágokat, és ugyanennyien rakodtak, és számolták, hogy egy pótkocsis kamionra négyezret rakjanak. (…) Egy éjszaka húsz ember általában negyvenezer csirkét rakott fel az autókra. (…) A munkában részt vett Áder János és felesége, Orbán Viktor, Lévai Anikó, Kövér, Honecz Ági, Kovács Margit, egyszer-kétszer Handó Tünde is. (…) Összeszorított foggal kellett dolgozni, mert egy-két ember lazsálása már megérződött a teljesítményen. Ha nem tudtak busszal hazahozni bennünket, a hármas metró utasainak az orrát csavarta a belőlünk áradó bűz. Orbán Viktor még 1988-ban, a Fidesz megalakulása után is részt vett a csirkézésben. Viktorban erős bizonyítási vágy munkált. A fizikai munkában is meg akarta mutatni, hogy helytáll. Bár válogatott teherbírású csapatban dolgozott, éjszaka fél háromkor kijelentette: na fiúk, akkor nyomjuk meg, és szaladt, a többiek meg csak nézték.”
A közös szakkollégiumi időkből Fodor Gábor így emlékezett Orbánra 2002-ben, Kende Péter A Viktor című könyvében:
Hajlamos volt kizárólagosan gondolkodni, agresszív volt. Rendkívül vehemensen képviselte saját álláspontját, viszont nem volt benne érzékenység másik lehetséges álláspont iránt. Kétségkívül benne volt már akkor az, amit ma diktatórikus hajlamnak neveznek. De hozzá kell tennem: különösen, amíg együtt laktunk, közben azért volt benne egy természetes nyitottság a dolgok iránt, és ha nem is rögtön, de egy idő elkezdte közelebb engedni magához azokat a dolgokat, amik nem illettek az addigi világképébe (…) Tudatosan akart elérni sok mindent, és ehhez jött azután Kövér ideológiája a fideszesekről mint hátrányos helyzetű első generációs vidékiekről.
Hazamegyek, és kitörlöm a fenekemet az Alkotmánnyal
Miután az Orbán-kormánnyal szembeni legfőbb kritikák közé tartozik a jogállam lebontása és a túlzott állami kontroll, az elmúlt években pedig a kormány hadjáratot indított a szerinte politikai tevékenységet folytató civil szervezetek ellen, figyelemre méltó, hogy a Fidesz megalakítása idején Orbán a fő célt a civil társadalom építésében és függetlenné tételében (erről a témáról szólt a szakdolgozata is, melynek címe: Társadalmi önszerveződés és mozgalom a politikai rendszerben [A lengyel példa]), az eszközt pedig a jog erejében látta.
„A Fidesz éppen azon van, hogy az államot megpróbálja kiűzni ezekből a szférákból. Most már egy színház megszerzése (megszervezése?) lassan nem lesz politikai jelentőségű lépés, egy könyv kiadása sem lesz az” – mondta a ’89-es BBC-interjúban, amelyben arról is beszélt, hogy a diktatórikus berendezkedésben elsősorban beható jogi ismereteiknek köszönhetően tudtak ellenállni a hatalom támadásainak. „A Fidesz megalakulása után az életben maradásunk nagyrészt azon múlott, hogy abban a három-négy hónapban, amikor a szigorú repressziók voltak, tudjuk-e – és hittünk-e abban, hogy tudjuk – alkotmányjogi érveléssel védeni magunkat. És tudtuk. Ekkor kezdett elharapózni az, hogy az ember a jogaira kezdett hivatkozni, a leírt jogszabályokra, jogelvekre, tehát jogi érvelések jöttek elő. Ez egész addig tartott, amíg teljesen át nem törtük azt a diktatúrát, ami Magyarországon létezett.”
Ilyen jogi csatározás volt például a sajtó-helyreigazítási per, amelyet Orbánék gyakorlatilag a Fidesz legitimálása érdekében indítottak, miután a Magyar Hírlap több vitatott állítás mellett azt írta, hogy a szervezet törvénytelenül jött létre. A bíróság ugyan nem mondta ki, hogy a Fidesz jogellenes lenne, a pert azonban elvesztették, Orbán ítélet utáni szenvedélyes háborgását a Fekete Doboz rögzítette:
A jogi diplomával rendelkező Orbán később is támaszkodott a „jogászkodásra”, olykor kicsit rugalmasabban kezelve a jogszabályi kereteket: „Úgyhogy én is biztatok szombaton és vasárnap a talpon maradt összes kerületben az én hangomon megy a szavazásra való felhívás, amiért majd engem elmarasztal az Országos Választási Bizottság, a jogászok meg megvédenek, oszt jónapot” – mondta például egy nyilvánosságra került hangfelvétel tanúsága szerint a 2006-os választás második fordulója előtt.
Nem az „igazi” beszéd hangzott el Nagy Imre újratemetésén
Orbán túlzás nélkül egy csapásra robbant be a köztudatba és vált országosan ismert emberré, amikor 1989. június 16-án elmondta híres beszédét Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, amelyet a rendszerváltás legfontosabb szimbolikus eseményeként és lélektani fordulópontjaként szokás emlegetni. Az esemény élő közvetítését milliók nézték a tévében, a legnagyobb hatást pedig Orbán szókimondó beszéde keltette.
Bár általában úgy tartják, hogy a beszéd kulcsmomentuma a szovjet csapatok „hazaküldése” volt, ez a követelés már többször elhangzott korábban a nyilvánosságban (március 15-én a Híradóba is bekerült, ahogy Cserhalmi György az MTV lépcsőjén felolvassa az ezt a pontot is tartalmazó ellenzéki kiáltványt, és maga is Orbán is megfogalmazta már az igényt ugyanakkor a Kossuth téren), sőt a csapatkivonás addigra már meg is kezdődött, igaz, a napilapok csupán mínuszos hírben számoltak be róla. A beszédben legalább annyira kardinális volt az az attitűd, amivel Orbán elutasította, hogy az eseményt depolitizálására törekvő, a koporsóknál díszőrséget álló MSZMP-sek „a hamis nemzeti megbékélés” látszatát keltsék. Kijelentette többek között, hogy az ország nem tartozik nekik köszönettel azért, hogy eltemetheti a halottait, nem tekinthető érdemnek, hogy nem ontják a vérüket, és nem szabad beérni semmire sem kötelező ígéreteikkel, garanciákra van szükség, hogy ne alkalmazhassanak újra erőszakot a nép ellen; a pártállam pedig magától sosem fog megváltozni, rá kell szorítani az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak.
A felszabadító erejű, némelyekben megdöbbenést keltő szónoklat másnap a világsajtó címlapjaira, Orbán pedig a támadások kereszttüzébe került, legalábbis az éppen kifújó hatalom részéről. „Radikális”, „forrófejű”, „felelőtlen”, „kegyeltsértő”, „minden politikai érzéktől mentes”, „intoleráns”, „erőszakos”, „nacionalista”, „szovjetellenes”, „a leszámolás, az új politikai perek igényét megfogalmazó”, „antidemokratikus”, „diktatórikus” – gyűjtötte össze a záporozó minősítéseket Debreczeni József Arcmás című portrékönyvében.
„Azt hiszem, az egyetlen ember közöttünk, aki teljesen tudatos volt, aki pontosan tudta, hogy mit akar, és hogyan hat az, amit mond, Orbán Viktor volt” – értékelte az eseményt tíz évvel később Göncz Árpád a Beszélőben. „Orbán Viktor nem élte át ’56-ot, így őt nem érintette érzelmileg olyan mélyen a dolog. Ő volt akkor közöttünk a politikus, mi a megrendült résztvevők.”
Bár utólag úgy tűnhet, hogy a Fidesz felemelkedése egy tudatosan véghezvitt terv eredménye, Orbán pár évvel később azt mondta, hogy a történet sokkal inkább számos apró esetlegességből és véletlenből állt össze, és ugyanez igaz erre a beszédre is. A Fidesz meghívása eleve „kompromisszum volt egy alkuban”, a rendezők eredeti koncepciója szerint ugyanis sem aktív politikai szervezet, sem a „mai fiatalok” nem kaptak volna szót, és csak a kritikák kivédésére kérték fel végül a fiatal demokratákat, akik körében aztán nagy vita alakult ki arról, hogy ki mondja el a beszédet, melynek tartalmáról szintén nem Orbán döntött.
„A választmány gyakorlatilag összerakta, hogy minek kell a beszédben szerepelnie (…) Mindenről szavaztunk, például arról, hogy az oroszok hazaküldése szerepeljen-e vagy sem. (…) Komoly vita volt, s gyakorlatilag ott dőlt el, hogy miről kell beszélnem, Utána pedig a politikai kockázatokat mérlegeltük” – idézte fel Kéri Lászlónak, a Századvég Politikusportrék sorozatában, 1994-ben megjelent interjúban.
A konkrét megfogalmazás aztán már Orbánra maradt, aki Kövér Lászlóval együtt a Trió sörözőben rakta össze a szöveget, ám végül mégsem az hangzott el a Hősök terén. „Van egy másik – igazi – beszédem is. Annak is meg kell lennie valahol. Az elhangzott beszéd csak két oldal, az pedig hét. (…) Nem rajtam múlott, hogy nem azt mondtam el” – mesélte. A beszédekért felelős szervező, Litván György ugyanis a temetés előtti napon figyelmeztette Orbánt, hogy minden szónok öt percet beszélhet. Orbán ezután felhívta Kövért, hogy baj lesz, ő azonban azt válaszolta „csináljak, amit akarok, ő többet nem korrepetál”. Orbán hazament Agárdra – ez idő tájt szülei ottani családi hazában laktak –, megvacsorázott, ivott egy felest és nekiült. Némi gyötrődés után rájött, hogy képtelenség hét oldalnyi szöveget kétoldalasra húzni, ezért inkább újraírta az egészet, hajnali háromra végzett a szöveggel, amelyen másnap Gyurgyák János, a Századvég akkori főszerkesztője végezte el az utolsó simításokat. Kövér kéznyoma azért így is rajta maradt a beszéden, „az üres koporsóban a mi jövőnk fekszik” passzus például az ő ötlete volt.
A túl hosszú terjedelmen kívül az orosz csapatok kivonásának követeléséről is próbálta lebeszélni Orbánt az – újratemetés elérésében oroszlánrészt vállaló –Történelmi Igazságtétel Bizottság teljes alapstábja, arra hivatkozva, hogy a kivonulás már úgyis eldöntött tény, ebben a kérdésben azonban Orbán nem engedett. „Hosszú is volt, és megszegte azt az alapszabályt, hogy nem aktuálpolitizálunk. Ha jól emlékszem (jól!), Litván Gyuri, Kende Péter, de talán még Vásárhelyi is leült vele egy kiskocsmában, Orbán azonban hajthatatlan maradt” – emlékezett 2014-ben az Élet és Irodalomban Kozák Gyula, akit az akkor már „nagyon ingerült” Vásárhelyi Miklós kért meg, hogy tegyen még egy kísérletet Orbánnal: „Meg kellene értetni ezzel a fafejűvel, hogy hagyja ki, nem is elegáns, és ne bosszantsuk az oroszokat, éppen eleget kaptak és kapnak. (…) Orbán velem szemben is ugyanolyan intranzigens volt, mint Kendével és Litvánnal. »NEM! Ezt hagyta jóvá a Fidesz vezetősége, ezt fogom elmondani.«”
Mulattam, mikor hallottam, hogy a július 16-i beszédem után az »okosok« kitalálták rólam, hogy KGB-s vagyok. Abból szűrték le bölcsen, hogy biztos azért mertem ilyen »messzire menni«, meg hogy a beszédekről készített szovjet sajtójelentések engem név szerint is külön emlegettek, kiemeltek…
– mesélte Orbán a 1990-ben 424-nek, milyen legendák kaptak szárnyra később.
A legkomolyabb vita Kövér hajpántjáról folyt
Az újratemetés előtt már elindultak a kerekasztal-tárgyalások az állampárt és az ellenzék között a rendszer átalakításáról. A tárgyalásokon a SZDSZ-szel szoros együttműködésben a Fidesz is részt vett, és mint Orbán Viktor pár évvel később fogalmazott, „ha tudok valamit, ami használható ebben a ami magyar demokráciában és parlamentáris rendszerben, azt tekintélyes részben ott szedtem össze. Másrészt belesodródtam olyan élethelyzetekbe, amikre nem voltam felkészülve.”
Ugyanakkor az is kiderült számára, hogy a nagy öreg ellenzékiek underground időszakban gyűjtött tapasztalati, Antall József történelmi ismeretei ebben a közegben nem, vagy csak korlátozottan érvényesek, ezért fiatal életkoruk ellenére egyáltalán nincsenek hátrányban velük szemben. Ahogy a jegyzőkönyvek alapján Debreczeni felhívja rá a figyelmet, az akkor mindössze 26 éves Orbán „sokkal praktikusabban, nyugodtan mondhatjuk, sokkal inkább politikusként közelítette a témához, mint a résztvevők legtöbbje (…) Minden alkalommal hatásosan és meggyőzően beszélt. Mondandóját mindig logikus, strukturált, összefogott formában adta elő; jól adagolt, világos érvekkel megtámogatva. Nyelvileg is összefogott volt, sokkal inkább, mint résztvevők többsége, beleértve Antallt.” Többször moderátorként lépett fel az ülésvezető elnök helyett is, és nemcsak sokat tanult, de gyakorlatilag leckéket adott politikai kommunikációból a tárgyalások intellektuális tekintélyeinek. „Kifejezetten jó szöveg (…), csak az a baj, hogy ezt nem csak mi fogjuk hallgatni. (…) Nem kell nyolcszor elágaznia.” „Minél rövidebb legyen, minél jobban üssön, minél keményebb legyen, ezért nagyon fontos, hogy ne bonyolódjunk bele olyan mondatokba, amiket magyarázni kell a következő két-három mondatunkban.” „Minél egyenesebben, a régit ismételgetve kell szólni, és akkor az emberek számára világos, hogy miről van szó.”
Kövér Lászlót sem kellett félteni, Orbán szerint párttársa nemcsak a sodrából hozta ki, de nyilvánvalóan le is győzte Pozsgay Imrét a népszavazásról szóló vitában, e sikert pedig a Fidesz történetének legalább annyira fontos részének tartotta, mint a saját június 16-i beszédét.
Úgy emlékszem, hogy a választmányban nagy vita folyt arról, hogy Kövér viselheti-e a hajpántját a tárgyaláson vagy nem. Emlékszem, a többség amellett érvelt, hogy viselni kell. Én például azt az álláspontot képviseltem, hogy csak hajpántban szabad odaülni, de Laci nem fogadta el a döntést. Azt mondta, többségi döntéssel sem lehet belőle bohócot csinálni, ezért nem hajlandó az ország népe előtt megjelenni hajpántban. Akkor még hosszú haja volt. Ezt csak azért mondom, mert ez volt a legkomolyabb vita ebben az ügyben. Egyébként rábíztunk mindent, nem szóltunk bele abba, hogy mit mond
– mondta Kérinek.
Simán megvert a Zacsek
Orbán tehát már nagypolitikai tapasztalatokkal és határozott elképzelésekkel felvértezve készült a választásokra; a tettvágytól fűtve kevesebb mint négy hónap után megszakította kilenc hónaposra tervezett, Soros György által finanszírozott oxfordi tanulmányait (az ösztöndíjat A civil társadalom problémája a liberális politikai gondolkodásban című pályázatával nyerte el), és hazajött.
A róla szóló visszaemlékezések összecsengenek abban, hogy az önbizalommal ekkortájt már nem voltak problémái, erről tanúskodik 1989 őszéről származó önértékelése is: „Itt van ez az óriási állampárt. Nem tudom, hány százezren vannak, fegyverrel, pénzzel, hatalommal. Aztán meg itt vagyok én, Orbán Viktor. Aki jön, és azt mondja, elég volt a kommunistákból, ideje lenne, ha mindenki úgy szavazna, hogy a kommunistáknak nyoma se maradjon a parlamentben. (…) Arról van szó, hogy én tényleg azt mondom, érthető magyar nyelven, amit ebben az országban az emberek beszélnek. Pontosan azt mondom, amit a zöldségüzletben, a fagylaltosnál, a kocsmában az emberek” – idézte Richter Anna az Ellenzéki kerekasztal – Portrévázlatok című munkájában a jól ismert magyar kormány (Orbán Viktor) = magyar emberek narratíva korai változatát.
Orbán a kampányban valóban sokat járt az emberek közé, fórumain mindig legalább négy-ötszázas tömeg gyűlt össze, míg választókerületbeli MDF-es riválisa, Zacsek Gyula mindössze hatvan-nyolcvan érdeklődő előtt tartotta a gyűléseit. A választást mégis utóbbi nyerte a második fordulóan 60,4 – 39,6 százalék arányban a pesterzsébeti körzetben, ahogy Orbán fogalmazott, „simán megvert a Zacsek”, amit elsősorban azzal magyarázott, hogy ellenfele szervezte az MDF-piacokat.
Orbánt meglepte a kampány stílusa és eszközei – s mint utóbb kiderült, sokat tanult belőlük:
Nem gondoltam volna, hogy a fű alatti suttogások, pletykák, hangulatkeltés ilyen hatékonysággal működik. Személyes élményem: elmentem a XI. kerületbe kampányt tartani, s ott azt várták tőlem, hogy megcáfoljam, amit ebben a kerületben katonai helikopterről szórt röplapokon rólam terjesztettek, nevezetesen hogy liliomtipró vagyok, csak a nagy hatalmú kommunista apám mentett ki a bíróság karmai közül. (…) Lehet itt bárki közkedvelt ember, lehet bármilyen népszerű, lehet ünnepelt szónok, de ha nincsenek igazi támogatói, akik éjjel-nappal csirizelnek, plakátot ragasztanak, röplapot szórnak, akkor nem jut semmire.
A következő, ’94-es választáson egyébként Orbán Budapest helyett már Székesfehérváron indult, és csak a harmadik helyre futott be, többé pedig nem is mérette meg magát egyéniben.
Páros lábbal
Az első választás idején még korosztályi alapon szerveződő Fidesz (1993-ig 35 éves korhatár volt a párttagság feltétele) viszont összességében várakozáson felül szerepelt 1990-ben, közel kilenc százalékos listás eredménnyel, a mandátumok 5,44 százalékát elnyerve, 22 képviselővel jutott be a parlamentbe, és Orbán frakcióvezetésével tett róla, hogy ott is sokszor a figyelem középpontjába kerüljön. Orbán rögtön a kormányprogram parlamenti ismertetésén letette a névjegyét, a többiek visszafogott kritikái után leszögezve, hogy az előttük fekvő „fogalmazványt” nem is lehet kormányprogramnak nevezni, az Antall-kormány pedig „nem a nemzeti megújhodás, hanem a semmitmondás kormánya lesz” – fogalmazott a 2014-ben kormányprogram gyanánt a „folytatjuk” szóval előálló ifjú szónok.
„A rendszerváltás történelmi pillanataiban többé-kevésbé mindenki átérezte: itt nem sima kormányváltás zajlik, hanem egy diktatúra után egy új parlamentáris demokrácia indul útjára. Orbán azonban megadta a jelet, a bátorítást, az ösztönzést: nem kell itt félni meg óvatoskodni. Ebben a parlamentben ezzel a kormánnyal így is lehet, sőt így kell beszélni! Előbb csak hallgatták: SZDSZ-esek, MSZP-sek; a karzaton ülő meghívottak, a sajtó munkatársai. Ott ültem átellenben velük. Láttam az arcukat, a szemüket, ahogy hitetlenkedő örömmel egymásra néztek. Hallod? Hallod, miket mond nekik a Viktor? Meghökkenést és felszabadulást mutattak ezek az arcok. Előbb mosolyra húzódtak, majd szétterült rajtuk a nevetés, s aztán tapsra verődtek a tenyerek is. A Fidesz frakcióvezetője, ez a roppant tehetséges és bátor fiatalember egy nappal az új demokratikus kormány megalakulás előtt megütötte a kezdő hangot. Azt a hangot, amely hamarosan teljes erővel megszólalt a politikában, a médiában, az egész magyar közéletben a nagy balliberális-poszkommunista kórus. Az 1990 május 22-i parlamenti beszéd hasonló lélektani fordulópont volt, mint az egy évvel korábbi, 1989. júniusi 16-i Hősök teri” – írja könyvében az egykori MDF-képviselő Debreczeni József.
A kemény, kritikus, gyakorta gúnyos hangvétel, az Antall-kormány alkalmatlannak bélyegzése a továbbiakban is meghatározó maradt, és az országgyűlés jelentős szereplőjévé emelte a Fideszt, még ha stílusuk nem is mindenkinek nyerte le a tetszését.
„Az ellenzéki pártok közül még a Fidesz lehetne az egyetlen, amelyik szóba jöhetett volna annak idején, de nem tudom elviselni nyegle agresszivitásukat. Tudom, milyen határozottnak és keménynek lenni adott pillanatban, ha kell, s felkészültségüket sem akarom alábecsülni, de bizonyos viselkedési normákat be kell tartani. A parlament az parlament, a diszkóklub pedig diszkóklub. Az ország házában – tudjanak bármit, bármilyen szinten – nem lehet zsíros hajjal flegmáskodni, nyálaskodni, s hihetetlen agresszivitásról tanúbizonyságot tenni” – ecsetelte például az MDF-et támogató Szörényi Levente 1992-ben az Új Magyarországban, milyen benyomást tettek rá a fiatal demokraták.
Az új, szabadon választott parlament közvetítéseit kezdetben még százezrek követték a tévében, és míg a valóban nem túl acélos MDF-kormánnyal szemben egyre nőtt a társadalmi elégedetlenség, az álláspontjukkal helyenként egyedül maradó Orbánék mindinkább elnyerték az emberek szimpátiáját. Olyannyira, hogy két évvel később úgy tűnt, a Fidesz az ellenzék vezető erejévé és a következő választás nagy esélyesévé nőtte ki magát, népszerűsége tartósan 35 százalék körül mozgott, de volt, hogy 45 százalék fölött is mérték (az MDF 24,7 százalékkal nyert ’90-ben), ’91 októberében a Financial Times már a következő magyar miniszterelnökként emlegette Orbánt.
Miután Orbán Viktor három évtizedes politikai pályáján számos meredek manővert végrehajtott, jó néhány olyan korábbi mondata előkerült már, ami homlokegyenest ellentmond későbbi szavainak és tetteinek. Megítélés kérdése, hogy érdemes vagy egyáltalán igazságos-e számon kérni a miniszterelnökön pálfordulásait, hiszen a változás természetes velejárója az életnek, a politikának meg kiváltképp. Ezzel együtt úgy gondoljuk, semmiképp sem érdektelen bemutatni, hogy ideológiai meggyőződéstől függetlenül milyen nézetek vallott a többpártrendszer kezdetén a harmadik magyar köztársaság legnagyobb hatású politikusa, és milyen viszonyban állnak ezek Orbán mai rendszerével. Lássunk először néhány megnyilvánulást, amit mintha csak saját harminc évvel későbbi énjének címzett volna a rendszerváltó Orbán Viktor.
Száz nappal a kormányalakítás után például még hevesen ellenezte azt a később magáévá tett hozzáállást, hogy a kormány magát a magyar néppel, az ellene felhozott bírálatokat pedig az ország elleni támadással azonosítsa.
A kormányon levő pártok és különösen a Fórum vezetősége nagyon hajlamos rá, hogy a kormány fölött gyakorolt kritikát úgy utasítsa el, mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá. magát a magyar nemzetet támadná. Az ilyen megnyilvánulások nem sok jót ígérnek a demokrácia jövőjére nézve. Az ilyen magatartás arra utal, hogy a kormánypárt vezérei hajlamosak összetéveszteni pártjukat és választóikat az országgal, a nemzettel. (…) A jelenlegi kormánykoalíció egynémely vezetője alighanem szívesen eljátszogat azzal a gondolattal, hogy a keresztény-nemzeti koalíció uralmát örökkévalóvá lehet tenni. Olykor, a lelkesültség pillanataiban már-már úgy érzik, hogy hatalmuk nem bizonyos számú magyar állampolgár egyszeri politikai döntéséből fakad, hanem valamilyen misztikus módon az egész magyar nép örök érdekeit juttatja kifejezésre.
(Megszegett ígéret, Népszabadság 1990 szeptember 1., a kormány első száz napját értékelve)
Gondja volt a kormányközeli nagyvállalkozók közpénzből származó, akkor még csak vélelmezett gyarapodásával is, pedig hol voltunk még Mészáros Lőrinctől és Tiborcz Istvántól.
A Fidesz fennállása óta küzd a piacgazdaság minél szélesebb körű térhódításáért. Ahhoz azonban, a legnagyobb sajnálatunkra, nem vagyunk hajlandók asszisztálni, hogy néhány, a kormánypárt húsosfazekához közel álló hazai nagyvállalkozó az adófizetők pénzéből tollasodjon meg.
(Parlamenti felszólalás az expovitában, 1991. november 5.)
Hahó, migránsok!
Egy liberális kormány képes lesz arra, hogy kíméletlenül szembeszálljon a fejét már nálunk is egyre gyakrabban felütő rasszizmussal és idegengyűlölettel; hogy megértesse és elfogadtassa a polgárokkal, hogy nem lehet ember és ember között különbséget tenni származásuk, bőrszínük, kultúrájuk és vallásuk alapján, mert ez ellenkezik minden civilizált országban követett írott és íratlan jogelvvel és erkölcsi normával.
(Beszéd a Corvin mozbian, 1992. október 8.)
A liberalizmus szögre akasztásával más gátak is ledőltek (olyannyira, hogy ma már Orbán szerint a liberális nem más, mint diplomás kommunista).
Ha ellenfeleink az országnak károkat okozó politikát folytatnak, azt megmondjuk ugyan, de nem nevezzük őket nemzetellenesnek, a haza árulóinak. (…) A populizmus élő klasszikusai szájában a liberális szó káromkodás, szitok. A liberálisok ugyanis szabadságot követelnek a népnek, hogy szabadon vállalkozhasson és választhasson.
(Pécsi kongresszuson elmondott beszéd, 1992. február 7.)
Salátatörvényekbe rejtett fontos jogszabályok? Éjszakára kitűzött parlamenti vita? Háromezer módosító lesöprése egyetlen szavazással? Ellenzéki képviselők mikrofonjának lekapcsolása? Boldog karácsonyt kívánni válaszul az interpellációra? Egy nap alatt, vita nélkül alkotott törvények?
A költségvetési vita bizonyította, hogy a kormány habozás nélkül semmibe veszi a parlamentarizmus legelemibb szokásait, könnyedén túlteszi magát a Ház működésének kétharmados törvényben rendezett szabályain annak érdekében, hogy kibújhassék az ellenzék kritikája, az érdemi vita alól.
(Pécsi kongresszuson elmondott beszéd 1992. február 7.)
Lehet, hogy már nem tekinti az országot szegénynek? (De.)
Mi ez után sem fogjuk szem elől téveszteni, hogy szegény ország kormánya nem urizálhat.
(Elnöki kortesbeszéd a debreceni kongresszuson, 1993. április 18.)
Tizennégy hatalmon töltött év alatt biztos mindent megtett, hogy megszűnjön az alább kárhoztatott megosztottság, de hát minden még neki sem sikerülhet.
Remélem, létezhet olyan politikai kultúra, ahol nem érzik úgy a közélet szereplői, hogy nekik valahová csatlakozniuk kell. A kulturális és politikai megosztottság káros következménye, hogy olyan kérdések kerülnek előtérbe, amelyek nem valók a modern politikába. (…) Azt gondolom, hogy ez a táborokra szakítottság, amit a ’45 előtti időkből örököltünk, s ami aztán – módosult formában – a Kádár-rendszerben is tovább élt, megszűnne, akkor a magyar értelmiség is szabadabban lélegezne. Sokkal egészségesebb politikai légkör alakulna ki. Lehetne tényleg szabadon élni.
(Politikusportrék – Orbán Viktor, 1993. augusztus és 1994. január között)
De az is lehet, hogy már akkor is úgy gondolkodott: nem arra kell figyelni, amit mond, hanem amit (majd kormányra kerülve) csinál.
Megállapodásra kell törekedni, nemcsak a munkaadókkal, hanem a munkavállalói érdekképviseletekkel is. Sőt néhány gazdaságpolitikai kérdés eldöntésébe majd a leendő ellenzéki pártokat is be kell vonni.
Gazdasági értelemben és politikailag is nagyon nyitott Magyarország. Mindenfajta bezárkózó politika halálunkat jelentheti.
(Politikusportrék – Orbán Viktor, 1993. augusztus és 1994. január között)
Vajon hogyan éreznek a mai fiatalok?
Az MDF vezette keresztény-nemzeti koalíció a jelen és a jövő helyett a múltat részesíti előnyben, a felsőfokú képzettséget és tudást nem tekinti értéknek (…) A privatizáció mai formája azonban nem zárja ki — a jól csengő MDF-es nyilatkozatok ellenére —, hogy nem egy széles középosztály, hanem sokkal inkább egy »déli« típusú tulajdonosi klánrendszer alakul majd ki, ahol néhány »nagycsalád« rendelkezik a nemzeti vagyon meghatározó része felett. (…) Hideg közönnyel osztogatják szót az oktatásra és képzésre is fordítható vagyont holnapi érdekeiknek megfelelően. Érzéketlenségüket az sem rendíti meg, hogy mindennek eredményeképpen lassan megáll a mobilitás, megkezdődik a kasztosodás, és nincs messze az az egykori helyzet, amikor a tehetséges kaszton kívüli fiatal örülhetett, ha elvergődött a tanítóságig. (…) Az MDF keresztény-nemzeti politikusai az elmúlt években folytatott politikájukkal azt üzenték meg a fiataloknak (…) fontosabb a ti jövőtöknél, hogy a következő választáson minden plébánián a keresztény-nemzeti koalíció mellett agitáljanak.
(A fiatalok és a rendszerváltás, Népszabadság, 1991. szeptember 28.)
Az alábbiakhoz pedig tényleg nincs mit hozzáfűzni, annyira tűpontos.
A KDNP mandátumai számánál fogva is csupán szimbolikus mértékben vesz részt a kormányzásban, egy nem túl súlyos minisztérium irányítása erejéig. A parlament másfél éves működése alatt semmilyen értelemben nem tudtak alternatívát felmutatni az Antall vezette MDF-hez képest. (…) az MDF számára ma Antall a Messiás. Antall mindmáig ügyesen kihasználta az MDF-es populista dalnokok által keltett, ébren tartott, majd hisztériás rohamokká fokozott pszichózist, amely szerint az ország végvárát már csak néhány megmaradt, igaz avantgard magyar védi a kommunista hatalomátmentők, bolsi apák, bolsi fiúk, liberális cafrangba öltözött ellenzék egyesült hadai ellen (…) Ebben a légkörben Antall József nemcsak egy személyiség Magyarország demokratikus választások eredményeként hatalomra jutott miniszterelnökeinek – remélhetőleg – végtelen sorában, hanem maga a Pótolhatatlan, az Egyedül Lehetséges, aki elvezeti népét, akit tehát vakon követni kell. Minden – egyébként racionálisan mérlegelhető – döntés így válik bizalmi kérdéssé »pártunkban és kormányunkban«, illetve ezek küldetésében való irracionális hit tárgyává.
(„A koalíció én vagyok”, Magyar Hírlap, 1991. december 4., társszerző Kövér László)
Helikopterrel szabadult a taxis blokád fogságából
A Deutsch az alternatív, Fodor a liberális, Orbán a radikális felosztást valójában a Fidesz kreatív csapata találta ki, mindazonáltal – legalábbis utóbbi kettő esetében biztosan – a jelzők nagyon is fején találták a szöget.
Az új magyar demokrácia első nagy válsága, a taxisblokád idején azonban a kormány leghangosabb kritikusa elég visszafogottan lépett fel. Bár a parlamenti vitában kijelentette, hogy a kormány hazudott – ami akkoriban még súlyosabb kifejezésnek számított az Országgyűlésben – a benzinár emeléséről, az SZDSZ-szel szemben nem követelte a kormány lemondását. Mint Orbán utóbb elmondta, nem is értett egyet a blokáddal, és bár a Petőfi híd közelében lakott és járkált is környéken, inkább nem kereste a beszélgetést a sztrájkolókkal. Akkor még ugyanis, ahogy parlamenti felszólalásában is kifejtette, óriási felelősségnek és veszélyes dolognak tartotta az emberek utcára vitelét (nem úgy a 2006-os zavargások idején).
A blokád alatt, október 26-án Mosonmagyaróvárra várták ünnepi beszédre Orbánt, aki Für Lajoshoz fordult segítségért, hogy el tudja hagyni a várost. A honvédelmi miniszter eleget is tette a kérésének, küldtek érte egy motoros rendőrt, kivitték a Budaörsi reptérre, ahonnan helikopterrel szállították a helyi mosonmagyaróvári focipályáig. Beszédében természetesen a blokádra is kitért, ám mint elmondta, az ’56 analógiát elég erőltetettnek érezte. „Nem gondoltam, hogy blokádból egy másik ’56 lehet, bár volt olyan politikus, aki ilyen hangot ütött meg abban az időben. (…) Egy ilyen fellépést kiprovokáló, korábbi ígéretét megszegő kormányzattal szemben is kordában kell tartanunk az indulatainkat. Meg kell találni azt a formát, ami nyomást gyakorol a kormányra, mégsem forgatja fel a törvényes rendet. Hiszen a felfordulás eredménye csak egy rosszabb megoldás lehet” – magyarázta Kérinek.
Várba költözés, relatív erkölcsök és az MDF-tanulság
A kormány Várba költözése már az első parlamenti ciklusban felmerült, és az ellenzék többségével szemben Orbán már akkor sem ellenezte. Ezt azzal indokolta, hogy a kormány szerinte állandóan a parlament mögé menekül egy-egy népszerűtlen intézkedés után, mintha nem ő adná az országházi többséget. „Az a véleményem, hogy valóban költözzön el a Parlamentből végre valahová. Magyarországon nem lehet csak a kormány ellen tüntetni… Ha a gazdáknak a tejfelvásárlással bajuk van, akkor mit mondanak: felmegyünk a Parlament elé, aztán kiöntjük ott a tejet (…) Nem a kormányépület elé, mert a kormány ott ül a Parlamentben. Nem lehet tudni, hogy most igazából az elégedetlenség a kormányzás mikéntjével, a kormányfő személyével vagy az egész parlamentáris rendszerrel szemben nyilvánul meg. S ez nagy baj” – jelentette ki, hogy aztán évtizedekkel később hivatalával valóban a Várba tegye át a székhelyét, a tervek szerint pedig a jövőben több minisztérium is követni fogja, igaz, az érvek között már nemigen hallani, hogy az emberek inkább ott tüntessenek a Kossuth tér helyett.
Bár sokan talán úgy vélik, s a fenti idézetsor is arra utalhat, hogy Orbán ma már teljesen más ember, valójában koránt sem a kormány ideális működési helyszíne az egyetlen és a legfontosabb kérdés, amiben jottányit sem változott a hozzáállása harminc év alatt. Mint Kéri Lászlónak mondott szavaiból kitűnik, az MDF példáján okulva már az első, ellenzéki ciklusban kialakította hatalomtechnikájának egyik sarokkövét, amihez az első Orbán-kormány óta szilárdan tartja magát.
Nagy tanulság számomra, hogy ha az MDF nem lett volna ideológiailag ilyen szilárd, akkor már háromszor szétszaladt volna. (…) Ha az MDF nem teremtette volna meg azt a légkör, hogy »itt vannak az igaz magyarok, szemben a nemzetietlenek«, akkor nem fogadták volna el ezeket a költségvetéseket, s helyben sem támogatták volna az MDF-et. (…) A politika világa bonyolultabb annál semhogy az ember első pillantásra csak úgy megvetően nyilatkozzon a szereplőkről.
Orbánnal és Fidesszel szemben már ekkortájt az volt az egyik leghangsúlyosabb kritika, hogy valójában nincsenek elveik, lépéseiket csakis a politikai pragmatizmus diktálja, és noha Orbán válaszul mindig leszögezte, hogy pártja elkötelezett a liberalizmus eszméi mellett, egy, a Mozgó Világnak adott interjúban azt is kifejtette, hogy a politikában szerinte túl lehet lépni a hagyományos erkölcsi szabályokon.
„A cselekedetek következményeit kell mérlegelni. Max Weber gondolkozott erről legvilágosabban (…) Ő kimondja, hogy itt nem arról van szó, hogy erkölcstelen magatartás ütközik meg erkölcsi értékekkel, hanem arról, hogy különböző erkölcsök vannak. A politika ezen belül következményorientált erkölcsi felfogás: a politikusnak azért kell erkölcsi felelősséget vállalnia, hogy amit tesz, annak mi lesz a következménye. (…) Vannak esetek, amikor negligálni kell az erkölcs bizonyos szabályait – adott esetben például az igazmondási kötelezettségre vonatkozót, mely a magánerkölcs alapszabálya. Klasszikus példa: ha a pénzügyminiszternek felteszik a kérdést, igaz-e, hogy három nap múlva le fogják értékelni a forintot, neki erre nem szabad igenlő választ adnia, mert az őszinteségéből fakadó gazdasági kár – és ez erkölcsileg szintén megítélhető – nagyobb, mint az, amely a szavahihetőségén esett. Aztán persze mosakodnia kell az újságírók előtt, mert nem mondott igazat. Ez a szakmával jár. (…) A világ egymástól eléggé elválasztható szférákra különül el, ahol különböző szabályok vannak érvényben, ezért ugyanannak a cselekedetnek más az eredménye A pályán, mint B pályán, s ezzel számolni szintén erkölcsi kötelesség.”
Előbb kormányra készült, majd pályamódosításról beszélt
„Ma még nem tudhatjuk, hogy a következő választásokat követő időszakban kormánypárt leszünk-e, vagy ellenzékben maradunk. Bárki ellenzéke leszünk is , erre a szerepre nem kell sokat készülnünk, ezt már épp eleget gyakoroltuk. Lassan alig marad olyan parlamenti párt, amelynek ne lettünk volna egyik sikeres ellenzéke. Ezt – bevallom – kicsit unom” – jelentette ki Orbán elnöki kortesbeszédében a Fidesz kongresszusán, 1993 áprilisában.
Mint írtuk, Orbánnak a párt ’92-es diadalmenete alapján jó esélye volt rá, hogy az ország következő miniszterelnöke legyen, a Fidesz népszerűsége azonban a következő évben zuhanni kezdett, és végül a leggyengébb parlamentbe jutott pártként csupán 7 százalékot ért el a választáson, azaz gyengébben szerepelt, mint négy évvel korábban. Nem véletlen, hogy ’93 végén a kormányfői ambíciók és az unalmassá vált ellenzéki szerep helyett Orbán már arról beszélt Kéri Lászlónak, hogy
majd 1998-ban újra fel kell vetnem és meg kell válaszolnom a pályamódosítás kérdését,
hozzátéve, hogy bár felesége, Lévai Anikó, azt mondta neki, hogy „ez a négy év még mehet”, de nem volt túl lelkes.
A Fidesz lejtőre kerülésének több oka is volt, szerepe volt benne, hogy
- a párt nem csatlakozott a nagy társadalmi támogatottsággal bíró Demokratikus Chartához,
- az orbáni pártvezetés és Fodor Gábor közti, egyre éleződő ellentét végkifejleteként Fodor és köre távozott a pártból,
- az MDF-fel szemben a Fidesz idővel egyre megértőbbnek bizonyult, miközben támadásait az egyre népszerűbb MSZP-re koncentrálta,
- legfőképp pedig sokak által a párt ősbűneként elkönyvelt székházbotrány rombolta a fiatal demokraták megítélését.
Mindezeken kívül már ekkor terítékre kerültek a sajtóban Orbán vélelmezett „diktátorhajlamai”. Az eredetileg Fidesz-újság Magyar Narancs a frissen megválasztott pártelnököt „Orbán Viktor vezér és kancellár”-ként, a pártot pedig „Viktor-jugend”-ként kezdte emlegetni, az írásokat az egymilliós olvasottságú Népszabadság bő terjedelemben szemlézte.
A már említett Mozgó Világ-interjúban Mihancsik Zsófia így foglalja össze az Orbánékat ért „belső vádakat”: „Elhangzott, hogy a Fidesz története a belső leszámolások története, hasonlították ezt a bolsevik párt legkegyetlenebb időszakához is. Elhangzott, hogy lefoszlott rólatok az a gyermeki báj és ifjúi hamv, amely miatt egy ország szeretett benneteket 90-ben, és maradt az eltökéltség, a hideg racionalitás, ami sokakban félelmet ébreszt. Elhangzott, hogy a véleménykülönbséget belső aknamunkának fogjátok föl, és a világ politikai szempontok szerint van felosztva – a barát és az ellenség nem magánszimpátiák és ellenszenvek alapján választódik ki, hanem politikai egyetértés szerint. És végül jössz te, a vezér és kancellár: az az attitűd, amellyel a világban élsz, félelmet ébreszt a normális polgárokban.”
Interjúkötetében Kéri László is többször felveti, sokan félnek attól, hogy Orbán veszélyt jelent a demokráciára, és küszöbön áll egy Orbán-diktatúra. Orbán erre reagálva azt mondja, szerencséje van, mert olyan közegben él, hogy ha az önreflexiók kevésbé működnek, belépnek külső kontrollok: édesanyja és apja azonnal minden rossz mondat után figyelmeztetik, politikai hiba esetén pedig a választmány, az elnökség vagy a frakció jelez azonnal.
Ugyanakkor megjegyezte azt is:
Nem a külső kontroll az igazán érdekes. Tőlem nem kell félni. Hogy ezt a veszélyt mennyire kell komolyan venni, azt pontosan mutatja, hogy ezt olyan emberek mondják leginkább, akik kiszolgálták az előző negyven év legrosszabb erőit is. (…) Azokról beszélek, akik olyanokat szoktak írni, hogy az emberek a Kádár-rendszer alatt nem féltek, jól ment nekik, beilleszkedtek. Most előjönnek azzal, hogy ettől a 31 éves alcsútdobozi gyerektől kell félni! Nem nevetséges ez? (…) A felelősségtől és magamtól azért sem félek, mert itt ma már demokrácia van. A korlátokon nem lehet átlépni…
Kiemelt kép: Szalay Zoltán / Fortepan
