Gyurgyák János: A reménytelen reményről
Egy világgazdasági krízis előtt állunk, világhatalmi bizonytalanságban és európai politikai patthelyzetben élünk, ráadásul itt van nekünk az Orbán-jelenség is, amivel, szemmel láthatóan, nem tudunk mit kezdeni. Itt az alapproblémát szerintem a következő okozza. Orbán az elmúlt harminc évben ugyanis túlélt és ledarált mindenkit, aki körülötte volt, támogatót, barátot és ellenséget egyaránt. Politikusokat emelt föl és szorított partvonalon túlra vagy helyezett talonba, pártokat olvasztott be és zilált szét, politikai mozgalmakat hozott létre és tett tönkre, nagy múltú intézményeket formált át és szüntetett meg. Embereket helyezett ide-oda, mintha azok autonómia, tudat és akarat nélküli játékszerek lennének. Nem utolsósorban pedig a saját pártjából, az egykori bátor fideszes ellenállókból és lázadókból engedelmes, pénzért és helyi hatalomért ácsingózó társaságot csinált, akik számára azok az egykori fideszes hívószavak, mint autonómia, saját vélemény, kiállás, ellenállás, felelősség ma már mit sem mondanak, tökéletesen ismeretlen fogalmakká váltak.
Olyan sakktáblához lehetne hasonlítani a jelenlegi magyar politikai viszonyokat, ahol van egy vezér, és körülötte csupa paraszt, s még azt is a vezér határozza meg, hogy melyik paraszt léphet föl egyáltalán a táblára, időnként még az ellenzéki oldalon is. És még ezért a szánalmas, bár jól fizető szerepért is hosszú sorok kígyóznak a páholya előtt, beleértve a történelmi egyház sok képviselőjét is. Hogy a helyzet még bizarrabb legyen, a sakktábla egyik, belső egyensúlyát vesztett oldalával szemben lévő térfélen szinte senki és semmi nincs, se egy valamirevaló politikus, se egy valamirevaló gondolat. Komolyabb ellenfél nélkül még azt a sakkban szokatlan dolgot is megengedheti magának a vezér, hogy egy-egy sakkmezőre több parasztot is állít, élvezettel szemlélve, hogyan küzdenek meg egymással a helyért. Szinte példátlan a magyar történelemben az, ami velünk történt! De képzeljük csak el, mi lesz itt, ha mindenki számára világossá válik, hogy a rendszer velejéig romlott és menthetetlen. A történelem nagyon is ismeri ezt a szituációt, amikor egy impozánsnak látszó hajó hirtelen süllyedni kezd, és mindazok, akiknek eddig a fedélzetre való fölkapaszkodás volt minden vágyuk, hirtelen menekülni kezdenek! Igen, a hajóskapitánynak egyszer majd mindezt végig kell néznie! A kiüresített magyar demokrácia és jogállam látszatát ma néhány civil intézmény, néhány lap és néhány ’magányos lovas’ tartja fenn. Bizony, legszívesebben Vörösmartyt idézném: ezzé lett magyar hazátok!
Ahogyan Illyés Gyula írta nevezetes versében, ezek ’megannyi színpaddá’ váltak. A történész számára bár roppant fájdalmas, de mégis felbecsülhetetlen tapasztalat volt közelről látni a politikai, társadalmi és kulturális intézmények lassú kiüresedését. Megtapasztalni azt, hogy ez nem csak zsarnoki, diktatórikus rendszerek sajátja, hanem demokratikus viszonyok között is bekövetkezhet, kiüresítve a demokratikus döntéshozatal eljárásait.
(…)
Orbán, felhasználva istenadta tehetségét és kivételes politikai érzékét, olthatatlan hatalomvágyát, valamint hihetetlen szerencséjét (például a Bokros-csomag pozitív következményeinek kihasználása, a balatonőszödi beszéd hangulatfordító hatása, a 2008-as válság szerencsétlen baloldali kezelése), kiépítette a maga sajátos birodalmát, ahol minden fontos szálat ő mozgat, és ami már az országhatárokon is átnyúlik. A szinte szónak itt különös jelentősége van, ugyanis ebben a lejáratás, a hamis információ, a karaktergyilkosság, az orosz stílusú kompromat mindennapi eszközzé vált. A politikai indíttatású bebörtönzések és a gyilkosságok nem, és ebben ez a rezsim előnyösen különbözik más autokratikus rendszerektől. Így minden okunk megvan bizakodni abban, hogy ezek nem is válnak soha a rendszer részévé. Ahogy Szlovákia példája mutatja, akár egyetlen politikai gyilkosság is megváltoztathatja egy ország hangulatát, és a rezsim végét jelentheti. Mindezen okok miatt nevezhető az orbáni rendszer autokratikusnak, de nem diktatórikusnak. A rezsim kétségkívül valós választói többséget tudhat maga mögött, legitimitása megkérdőjelezhetetlen. A demokráciában, jogállamban és alkotmányos rendben hívő rendszer-ellenzék, így e sorok írója is, egyelőre tehetetlenül és lefegyverezve áll a kétharmados többség hatalma előtt. A demokrácia megkérdőjelezése ugyanis még a konzervatívok számára is járhatatlan út, magyar hazafi pedig nem kívánhatja egy gazdasági válság bekövetkeztét. Az Orbán-rendszer megszilárdulásához kétségkívül hozzájárult az úgynevezett szociálliberális tábor gyatra kormányzati és ellenzéki tevékenysége is. És ne feledkezzünk meg Gyurcsány Ferencről sem, aki egy személyben testesíti meg ennek a tábornak szinte minden fogyatékosságát és gyarlóságát. A többiek pedig még az ő saruja szíját sem oldhatják meg! Amíg azonban ő itt hangoskodik, ágál és ripacskodik, addig Orbán Viktor hatalma szilárd lábakon áll.
Marad tehát két út: a hübrisz elhatalmasodása és a közvélemény áthangolódása. De erről majd egy kicsit később!
(…)
Ez a rezsim ízig-vérig modern képződmény, és egyedi történeti jelenség, mivel Orbán személyiségére van felfűzve, így egészen bizonyosan nem írható le történeti példákkal. Legjobb tehát annak hívni, ami: Orbán-rendszer. Pontosabban Orbán–Simicska-rendszer, mivel létrehozásában és működési módjának kitalálásában az utóbbinak legalább akkora szerepe volt, mint az előbbinek. Az ő mindent azonnal átlátni képes jogászagya, orbánihoz hasonló tehetsége, szervezőkészsége, valamint gátlásokat nem ismerő személyisége nélkül ez a rendszer sohasem szilárdult volna meg, néha már-már azt gondolom: sohasem találódott volna ki! Itt két problémával is szembe kell néznünk. Ennek a demokratikus legitimációval bíró autokratikus rendszernek a politológiai és gazdasági leírása többé-kevésbé már megtörtént, személyi-történeti kialakulásáról azonban alig tudunk valamit. A hírhedt, van-vagy-nincs Simicska-felvételt pedig, amiben – állítólag – beszámol a rendszer születéséről és működési módjáról, csak megfelelő forráskritikával lehet majd szóra bírni. Egy éles elméjű történész talán képes lesz abból megfejteni azt a rejtélyt, hogy kettejük közül kinek mekkora szerepe volt a rendszer kitalálásában és működtetésében. A többi közreműködő ugyanis alapvetően keveset számított, ők maximum a köveket hordták az építményhez, legalábbis amíg megengedték nekik, vagy amíg rá nem jöttek, hogy tulajdonképpen a demokratikus magyar köztársaság szarkofágját építik, és sürgősen ott nem hagyták az építőmestereket.
(…)
Szintén máig megfejtetlen rejtély Orbán személyiségének bonyolult képlete. Kibontásához – tartok tőle – nem lesz elég majd egy tehetséges pszichológus, a feladvány egy Freudot vagy egy Jungot kívánna. Itt fordított a probléma, mint az előbbinél. Pontosan tudjuk ugyanis, hogy Orbán a 2000-es évek elején rádöbbent: „Ezeknek Kádár kell! S ha nekik ez kell, miért ne éppen én legyek az ő új Kádár Jánosuk?” Ezt az értesülést több forrás is megerősíti, Körömi Attila meg is írta ennek lényegét egy kitűnő publicisztikai dolgozatban (Polgári társadalom vagy Kádár-rendszer). Ebben az esetben tehát a dolog történeti magva nem kíván komolyabb kutatást, itt a probléma sokkal inkább személyiségpszichológiai. Kissé sarkítva: Ady Endréből Tisza István? József Attilából Horthy Miklós? Angyal Istvánból Kádár János? Létezik-e egyáltalán ilyen személyiségváltás, és meg lehet-e úszni egy ilyen transzformációt személyiségtorzulás nélkül? Megér-e bármiféle hatalom, gazdagság, hírnév ilyen átalakulást? Nem jobb-e, ha az istenadta nép valóban Kádárt kívánt, félreállni, s hagyni ezt a szerepet másnak? Végül pedig, fogunk-e valaha erre a kérdésre választ kapni, ahogy Kádár görög sorstragédiákhoz hasonló dilemmáira megzavarodása és utolsó hónapjai alatt világos választ kaptunk. Látszólag hosszú évtizedekig minden rendben volt, de végső soron ő sem tudta az árulást és Nagy Imrét megemészteni. Miközben Orbán Kádár szerepében tetszeleg, teljesen mégsem tudott kilépni régi énjéből, s állandó lázban és feszültségben tartja csapatát és országát. El tudja-e viselni azonban egyetlen társadalom is, különösen a magyar, ezt az állandó készültséget és félelmet, jöjjön az hol az ördögi ellenzéktől, hol a Soros-bérencektől, hol a brüsszeli bürokratáktól, hol pedig az országot elözönlő migránsoktól? Orbánnak tudnia kellene: Kádár titka a konszolidációban rejlett!
(…)
Minden autokratikus rendszernek ugyanis az ereje, de egyben a rákfenéje épp az autokrata személye. A rendszer bukásához ugyanis nem feltétlenül szükséges egy bekövetkező kataklizma, például egy gazdasági világválság. A történelmet figyelmesen tanulmányozók pontosan tudják, sokszor nem a külső erők és tényezők a bukás okozói, hanem a főszereplő tragikus vétsége, a hübrisz.
(hübrisz 1) Magyarország – sajnálatosan – kis ország. Ez a tény alapvetően meghatározza a világban betöltött hatalmi és politikai súlyunkat. Magyarország – akár szeretjük ezt, akár nem – a Monarchia felbomlása óta már nem világpolitikai tényező, függetlenül attól, hogy mit gondol erről a magyar miniszterelnök. Magyarként fájlalhatjuk ezt, de ettől még így van. Egyetlen kivételes eseménytől – 1956 – eltekintve Magyarország lekerült a világpolitika térképéről. Talán még a német egyesítésben játszott szerepünket lehetne kiemelni világpolitikai szempontból. A legutóbbi időben a miniszterelnök szerepléseinek köszönhetően Magyarország iránt ismét növekedett a nemzetközi politizáló közvélemény és a média érdeklődése. Alapvetően a migráció kezelése (lényegében elutasítása) és az illiberális demokrácia miatt fordult a figyelem ismét az ország felé. Szögezzük le határozottan: a migrációs válság idején alapvetően Orbánnak volt igaza, ez azóta minden elfogulatlan szemlélő számára világossá válhatott. Hogy erre később milyen bornírt propaganda és hazugságok garmadája rakódott, és ennek a helyes döntésnek milyen szerepe volt (van) az autokratikus rendszer fenntartásában és elleplezésében, más kérdés. Orbán Viktor egyik legnagyobb problémája, hogy a fentiekben leírt kivételes politikai tehetsége, érzéke és ambíciója, valamint az ország tényleges helyzete, lehetőségei között áthidalhatatlan szakadék húzódik.
(…)
(hübrisz 2) A hübrisz második jelét az autokratikus rezsim kiépítésében, és ami ebből következik, a fokozott centralizációban látom. Az ügyek ugyanis szükségszerűen felcsúsznak a hierarchia csúcsán álló személyig. Az pedig a dolog logikájából következik, hogy ő nem tud mindent azonnal megoldani, így az ügyek vagy állnak, vagy, ami rosszabb, a hiányos információnak köszönhetően rossz döntések születnek. Az egyetlen személyre felfűzött autokratikus rendszernek az a legnagyobb hátulütője, hogy a vezetőre égnek olyan ügyek is, amelyeket éppenséggel távol kellene magától tartania, és amiért más, rossz döntéseket hozó beosztottak a felelősek. Minden jelentősebb probléma, gond, ami kicsit is élesebben vetődik fel a közéletben, azonnal a vezér szintjére helyeződik (internetadó, vasárnapi boltbezárás, KLIK, CEU, MTA stb.), és ha a dolog rosszul sül el, akkor azt rajta fogják leverni. A túlzott centralizáció továbbá elbizonytalanítja az apparátust. Mindent a vezértől várnak ugyanis, dönteni nem mernek, s ennek mentalitásbeli következményei tragikusak az országra nézve, tovább erősítik ugyanis a Magyarországon egyébként is erős cselédmentalitást.
(…)
(hübrisz 3) A Simicska Lajos által kigondolt struktúrában a politikai hatalom és a gazdasági erőforrások megszerzése, elosztása és birtoklása között szoros összefüggés volt (hogy egészen diplomatikusan fogalmazzak). Éles szemmel vette észre, hogy az európai források a multik révén visszacsorognak oda, ahonnan elindultak. Mért ne lehetnénk mi magunk a tulajdonosai ezeknek a forrásfelhasználó cégeknek? – gondolta. Így született meg a Közgép és az egész cégháló az európai pénzek átfolyatására, lecsapolására. Mert van-e élő ember, aki elhiszi, hogy a gazdaságban alapvetően járatlanok hirtelen olyan financiális magasságokba emelkednek, ami minden civilizált országban elképzelhetetlen! A fő kérdés: lehet-e egy alapvetően fekete-afrikai modellt megvalósítani Európa közepén? Merthogy ez a rendszer nem meritokratikus, versengő európai modell, az bizonyos. De nem is a gazdasági és az államhatalmi szférák együttműködésén (de nem összeolvadásán!) nyugvó távol-keleti modell, ahogyan erre Urbán László joggal hívta fel a figyelmet. Bár nekem egy ilyen jellegű japán, dél-koreai rendszer sem tetszene, de legalább erről lehetne értelmes diskurzust folytatni. Az afrikairól nincs értelme vitatkozni, mint ahogy annak végeredménye is nagy biztonsággal megjósolható. S ennek a nem kellőképpen átgondolt rendszernek van még egy óriási hátulütője: a gazdasági növekedés időszakában csak-csak elnézik az emberek ezt az elképesztő méretű és gyorsaságú gazdagodást, hiszen mások is gazdagodnak, de mi történik egy válságos időszakban, vagy az európai támogatási csapok elzáródásakor? Akkor majd minden visszaüt, és minden ügy a vezetőre és a kitalálóra fog visszahullani. S az sem erősíti a bizalmat, sőt pont fordítva, leleplezi a rendszer működési módját, ha bizonyos milliárdos cégeket a tulajdonosok csak úgy grátisz átengednek egy-egy alapítványnak vagy cégnek. Mi ez, ha nem hübrisz?
(hübrisz 4) Ha némi jóindulattal próbálom megérteni az Orbán-rendszert (s miért ne tenném?), akkor azt mondanám, hogy a miniszterelnök messzemenő következtetést vont le abból, hogy a balliberális elit képes viszonylag konszolidált és valós teljesítményt felvonultató jobboldali kormányokat is megbuktatni (Antall-kormány, első Orbán-kormány), miközben az ő kormányzati teljesítményük meg sem közelítette azokét. Csakhogy ebből egyáltalán nem következik, hogy ezt a balliberális forgatókönyvet úgy kellene elkerülni, hogy a gazdaságot megszálljuk, a jogállamot visszaszorítjuk, és a balliberális értelmiséget – hogy is fogalmazzak diplomatikusan – ellehetetlenítjük. Ugyanezen logika alapján, ha az európai liberális elit támad bennünket, sőt mindent megtesz a kiiktatásunkra, akkor vajon megtehetjük-e, hogy az európai értékek és intézmények ellen fordulunk, valamint szövetségeseket keresünk az adott országokban a rendszer szétveréséhez, sőt az Uniót vetélytársnak, ha nem egyenesen ellenfélnek tartó világhatalmaknál kilincselünk.Egy némileg érthető önvédelem és logika így fordul át fokozatosan hübrisszé.
(hübrisz 5) Már az utódlás módjának a legenyhébb felvetése is (lásd a Bibó Szakkollégiumban elhangzott Orbán-beszédet) életveszélyes és totálisan értelmetlen. Az utódlás kérdése más szempontból is rossz ómen, gondoljunk csak Ferenc Józsefre, Horthyra és Kádárra. Ha történelmi ismereteim nem csalnak, nem voltak ezek olyan sikeres átmentési projektek. Vagy tévednék?
(hübrisz 6) A kinevezett oligarchák és cégtulajdonosok, azok, akik nem a saját tehetségükkel, munkájukkal teremtették meg a vagyonukat, hajlamosak a „könnyen jött pénz, könnyen megy” életelvet követni. Még inkább az üzlettársak, utódok és rokonok! Ezt nevezem a politikai és gazdasági elit elcecíliásodásának. Lehetetlennek látom, hogy az ilyen arcpirító esetek után a társadalom nagy részében ne merülne fel a gyanú, talán itt mégsem kemény munkával megszerzett vagyonról, vagy a közjó érdekében végzett munkáról van szó, hanem valami egészen másról. Egy kialakuló válságban majd a magyar társadalomnak is kinyílik a szeme. S ami ma még bocsánatos bűnnek számít, akkor már nem lesz az! S ezt nem látni, nos, ez a hübrisz hatodik jele.
(hübrisz 7) A politikusok is emberek, mint mindenkinek, nekik is vannak szórakozásaik, kedvenc időtöltésük, vannak kötődéseik. Nincs olyan politikus, aki ne tenne meg ezt-azt ezekért, és ez alapvetően rendben van: közmű a településnek, egy-egy sportág kiemelt támogatása stb. Mindenki csinálta és csinálni is fogja, amíg a világ világ. Ilyen hobbi Orbánnak a foci. Ez eddig alapvető emberi tulajdonság, mondhatnám megértően: ettől lesz valaki emberivé. Az azonban a hübrisz jele, amikor szembemegy a józan ésszel (miért kell nekünk költségvetésből harmadosztályú külföldi játékosok garmadáját finanszírozni, mert ha még magyar fiatalokról lenne szó…), s alapvető nemzeti érdekeinkkel (a kultúra, az oktatás és az egészségügy helyett teleszórjuk a Kárpát-medencét stadionokkal) ütközik. S azt sem, hogyan lehet egy, már a Kádár-rendszer óta köztudottan korrupt világba ennyi közpénzt beleszórni? Természetesen lehet azt mondani, hogy a sport, a foci fontos nemzeti ügy. De akkor miért nem a tömegsport? Az emberek egészsége? A stadionok milliós gyepére aligha engedik fel a sportolni akaró közembert. Szinte hihetetlen, ami ezen a területen történik, és az is, hogy teljesen hiábavaló ágálni ellene. Hát persze, ez is a hübrisz jele.
(…)
Mindenekelőtt fel kell tennünk a kérdést: miként lehetséges az, hogy az elmúlt száz évben Magyarországon majd’ egy tucat egymástól gyökeresen eltérő politikai-ideológiai rendszer váltotta egymást. Az Osztrák–Magyar Monarchia autokratikus elemekkel átszőtt liberális parlamenti berendezkedését ugyanis 1918-ban a határozottan baloldali károlyista, polgári radikális és szociáldemokrata rendszer váltotta, 1919 elején ennek helyébe lépett a Tanácsköztársaságnak nevezett szélsőbaloldali, messianisztikus, magát proletárdiktatúrának nevező rezsim, majd következett a jobboldali, revizionista, de a parlamentarizmust fenntartó, autokratikus elemekkel bőségesen átszőtt Horthy-rendszer. 1944 végén Szálasi Ferenc vezetésével rövid időre egy új, radikális hungarista szélsőjobboldali rezsim került hatalomra, ezt váltotta ugyancsak átmenetileg a parlamentarizmus és a többpártrendszer látszatát fenntartó, úgynevezett koalíciós időszak, amelyet a fordulat évének nevezett 1947–1948-ban nyílt kommunista diktatúra követett. Ezt a rendszert az 1956 októberében kitört forradalom döntötte meg, amelynek viszont a szovjet beavatkozás vetett véget, megteremtve a Kádár-rezsim kialakulásának lehetőségét. Ez a három évtizedig regnáló, magát szocialistának nevező rendszer 1989-ben elsősorban a világban bekövetkezett geopolitikai fordulatnak köszönhetően omlott össze, mintegy két évtizedig liberális, demokratikus parlamentarizmus viszonyai között éltünk, majd ezt követte a Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett orbáni, centrális erőteret kialakító, valamint a választásokra korlátozódó demokráciát és parlamentarizmust kiüresítő, azaz alapvetően autokratikus jellegű és lelkületű rezsim. Vagy van ezeknek az újra és újra bekövetkező váltásoknak mélyebben, a magyar társadalom szerkezetéből és a magyar nép mentalitásából fakadó oka is? Tény, hogy a társadalmi stabilitás, az erős középosztály és a civil társadalom hiánya vagy gyengesége miatt a két-három évtizedes nyugalmi időszakokat szinte törvényszerűen példátlan méretű és mélységű összeomlások követik. A stabilabb, hosszabb ideig fennálló rezsimek (Horthy, Kádár, Orbán) szinte azonos forgatókönyv szerint alakultak ki: az előző rendszer totális összeomlása, geopolitikai fordulat (első világháború és forradalmi káosz, 1956, illetve a 2008–2009-es világgazdasági válság), hatalomra kerülés, valamint konszolidáció 20–30 évre. Majd ezek a rezsimek is viharos gyorsasággal összedőlnek egy újabb geopolitikai fordulat következtében.
Mindezen történeti ismeretek és tapasztalatok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Különösen, ha figyelembe vesszük azt a szintén történeti tapasztalatokon alapuló meglátást, hogy az erőteljesen személyre szabott politikai rendszerek ritkán szokták túlélni alapítójukat. Hihetetlen, hogy a magyar népesség hogyan tudott követni olyan egymástól gyökeresen eltérő ideológiákat és lózungokat, mint a ’kereszténység védőbástyája’, a ’magyarság birodalmi hivatása’, az ’öncélú magyar nemzeti állam’, ’Imrédy Béla csodás forradalma’, az ’egyedül vagyunk’, a ’Kárpát-medence egyetlen államalkotó népe’, a ’nem, nem, soha’, a ’Kelet népe’, az ’Európa utolsó erődje’, a ’fasizmus utolsó csatlósa’, a ’Sztálin legjobb tanítványa’, a ’csendesen ellenálló Kádár’, a ’tudjuk, merjük, tesszük’, a ’fülkeforradalom’, az ’illiberális demokrácia’, az ’állítsuk meg Brüsszelt’ stb. Még elképesztőbb, hogy mindezek a szlogenek csupán néhány év különbséggel követték egymást. Ezek a gyökeresen eltérő ideológiák és jövőképek, az örökös újrakezdések és kudarcok folyamatosan rombolták és rombolják ma is a magyar társadalmat. Joggal tehető fel azonban a kérdés: milyen az a társadalom, amely mindezt beveszi, amellyel mindez megtehető? S milyen politikai és intellektuális elit az, amely mindezt kihasználja?
Ugyanez figyelhető meg a magyar társadalom külpolitikai vonzódásaiban is. „Kompország, Kompország, Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza. Miért hazudták, hogy a komp – híd […]. Idealisták és gonosztevők összeálltak, álság levegőköveiből várakat csináltak, teleujjongták a világot, hogy a Kárpátok alatt kiépült Európa. […] A nagy Humbug nem Európának ártott meg, a hazugságot itthon hitték el” – írta Ady még 1905-ben. Ebből a kompból azóta sem tudtunk kiszállni, és a komp most éppen nyugatról keletre tart. A magyar társadalom szemmel láthatóan egykedvűen veszi tudomásul, hogy most éppen ellenkező irányba haladunk, mint 20-30 éve. Magyarországon száz éve nem tud meghonosodni egyfajta illúziók nélküli ’Nyugat-realizmus’. Itt mindig vagy a vak Nyugat-imádók, vagy az ugyancsak elfogult Nyugat-ellenesek kerekedtek felül. A kölcsönös érdek és haszon, valamint a jogállami garanciák azonban elégséges alapot adnak az együttműködésre. Könnyen lehet, hogy egyszer valamikor súlyos döntési helyzetbe kerülünk, amikor is a franciák és a németek elhatározzák az Európai Egyesült Államok megalapítását, de most még nagyon messze vagyunk, sőt egyre távolodunk ettől. Ma még nem az a fő kérdés, hogy feláldozzuk-e szuverenitásunkat, azaz nemzeti történelmünk talán legerősebb és legmélyebb gondolatát, a függetlenségi eszmét vagy sem. A népi mondás szerint a szakadékot akkor kell átugorni, amikor odaérünk. Ma oktalanság előtérbe helyezni a minden országot, így Magyarországot is végletesen szétszakító föderalisták-nacionalisták megosztottságot. És van még egy történeti igazság, amely nyugalomra és óvatosságra inthet bennünket ebben a kérdésben. Arról van szó nevezetesen, hogy a magyar uralkodó politikai elit az utóbbi száz évben szinte kivétel nélkül külpolitikai vaksággal volt megverve, s szinte mindig rosszul döntött (1914, 1918, 1919, 1939, 1944–1945, 1956). Hadd fogalmazzam meg félelmemet, hogy az Orbán-rendszer külpolitikai bakugrásai és kacskaringói nyomán végül egy ilyen szakadékban találjuk magunkat. Mert életveszélyes játéknak látom ’brüsszeli bürokratákkal’ riogatni a közvéleményt (akik a lisszaboni szerződés alapján tevékenykednek, megengedem, néha túllépve hatáskörüket), s ezt lecserélni szorosabb orosz vagy kínai kapcsolatokra. Miért gondolja azt bárki, hogy a nemzeti szuverenitás majd az ő segítségükkel védhető meg? Politikai vakság nem észrevenni, hogy a nagyok kezében mi mindig is csak eszközök leszünk!
Súlyos mentalitásbeli gondokkal küzd tehát a magyar társadalom. Itt ugyanis mindig erős volt az igazodási hajlam, jobb szó híján a ’jobbágyi’ mentalitás. A rendszerváltás után az első feladat lett volna kitartóan törekedni a felszámolására. A balliberális kormányok sem tettek semmit ez ellen, mindezt csupán palástolták. Ebből a szempontból még a Kádár-rendszer is – ez paradoxon a javából – decentralizáltabb volt, mint ez a rezsim. Ezzel párhuzamosan újra megjelent a politikai elit környékén az úri-dzsentri mentalitás is (uram-bátyám viszonyok, anyagiasság, ’fenn az ernyő, nincsen kas’ attitűd, tekintélytisztelet, protekciós rendszer stb.), amelyről azt gondoltuk, soha nem térhet vissza már. De visszatért, ezért pedig a politikai és történelmi felelősséget egyszer majd valakinek viselnie kell! Mert ennek a két mentalitásformának a rendszerformáló erővé emelése – mondaná a nagy Talleyrand − nem bűn, több annál: politikai hiba. Mindkét mentalitás, a jobbágyi és az úri-dzsentri egyaránt, hazugságok láncolatához és cinizmushoz, végső fokon szellemi kiüresedéshez vezet, amit semmilyen társadalom nem tud hosszú távon elviselni.
+- 30 – Esszék a közelmúltból és a közeljövőből
Napvilág Kiadó, 2019
szerkesztette Földes György
