Tényleg olyan szenvtelen az emberek többsége, hogy segítségnyújtás nélkül végignéz egy halálos balesetet?

Bejárta a sajtót annak a mentősnek a posztja, aki a három halálos áldozattal és hat sérülttel járó váci baleset után köszönetet mondott azoknak, akik a helyszínen önként segítséget nyújtottak, egyúttal azonban ki is fakadt amiatt, hogy a túlnyomó többség ezt nem tette meg. „Több száz ember volt a feltorlódott kocsisorban, de összesen hatan voltak hajlandók a szakadó esőben nekiállni segíteni” – írta Lausch Patric. Azoknak pedig, akik pedig csak fotózni szálltak ki az autójukból, azt üzente:

remélem az a selfie vagy fotó megérte, és ma reggel még tükörbe tudtok nézni.

Egy kommentelő szerint: „Sajnos ez mindenhol így van. Az embereket nem érdekli már a másik. Mindenkiből paparazzi lett INKÁBB, minthogy segítsen.”

Általános vélekedés, hogy az emberek magukra hagyják egymást, elfordítják a fejüket, ha valaki segítségre szorulna. A konkrét példák ugyanakkor gyakran azt mutatják, hogy ennek az ellenkezője igaz. Szeptemberben egy húsz év körüli férfi esett össze egy bevásárlóközpont parkolójában, őt a mentők kiérkezéséig laikusok tartották életben. Néhány éve egy New York-i anyánál az utcán indult meg a szülés, amit járókelők vezettek le.

A járókelő-effektus csak bizonyos helyzetekben működik

A pszichológiában járókelő-effektusnak nevezik azt a jelenséget, amikor egy baleset vagy bűncselekmény tanúja mások jelenléte miatt nem segít a rászorulókon, mert úgy gondolja, hogy majd a többiek beavatkoznak. 1964-ben egy fiatal nőt, Kitty Genovese-t a lakása előtt támadtak meg és késeltek halálra, annak ellenére, hogy többször is segítséget kért, és 38 ember látta az esetet. A pszichológusok ezután kezdték el vizsgálni, hogyan viselkedünk az ehhez hasonló vészhelyzetekben, és sok kutatás alapján jutottak arra a következtetésre, hogy minél többen vannak a helyszínen, annál kevesebb az esélye annak, hogy valaki aktivizálja magát. Ugyanakkor ha az embereket megkérdezik, hogy hajlandóak lennének-e egy vészhelyzet esetén segíteni, a többség igennel válaszol.

Nemrég egyes cikkek szerint „megcáfolták” a járókelő-effektust és kiderült, hogy az emberek többsége igenis törődik társaival, és hogy az elmélet alapjául szolgáló Genovese-gyilkossággal kapcsolatban csúsztattak az újságírók. (38 helyett csak hat szemtanú volt jelen, akik közül ketten hívták a rendőrséget.) Valójában egy, térfigyelő kamerák felvételeit elemző kutatásban mutatták ki, hogy tízből kilenc utcai verekedésnél közbelép valaki: van, aki az áldozatot vigasztalja, más fizikailag és beavatkozik, és ez annál nagyobb eséllyel történik meg, minél többen vannak jelen. Ez az eredmény nem feltétlenül cáfolja a korábbi elméleteket, de egy kicsit új megvilágításba helyezi.

A segítő viselkedés mögött különböző motivációk lehetnek, illetve különböző szituációs, személyiségbeli tényezők is befolyásolhatják. Általában akkor nem segítünk, amikor nem érezzük fontosnak a saját felelősségünket, félünk mások negatív reakciójától, nem látjuk kompetensnek magunkat, vagy nem tudjuk megfelelően értelmezni a szituációt. Ahogy egy kommentelő megfogalmazta a váci balesettel kapcsolatban: „Az, hogy »több száz ember« volt a feltorlódott kocsisorban itt nem sokat jelent, mivel a sor elején álló néhány autóban láthatták, hogy mi történt, a többiek álltak és maximum a kék és piros fényhidak fényét láthatták. Azaz nem volt okuk feltételezni, hogy nekik oda kellene menniük, miközben a csapból is az folyik, hogy mennyire visszataszítóak a kíváncsiskodó emberek.”

Ha mások nem reagálnak, akkor bennünk is nehezebben tudatosul, hogy vészhelyzet van; ugyanakkor a többiek pozitív példája ránk is motiváló hatással lehet – és nemcsak egy balesetnél, hanem véradáskor vagy adományozásnál is. Nyilvánvaló, hogy ha tudjuk, mit kell tenni (mert például elvégeztünk egy egészségügyi tanfolyamot), nagyobb eséllyel megyünk oda támogatni a sérülteket.

Könnyebben avatkozik be vészhelyzetnél az, aki együtt érez az áldozattal, vagy aki rosszul érzi magát a szituációtól, és így szeretné megszüntetni a negatív érzést.

Vannak viszont, akik az erős stresszhatás következtében hajlamosak lefagyni vagy elmenekülni. Ez általában nem tudatos döntés, és nem jelenti azt, hogy az illető rosszindulatú vagy érzéketlen.

A segítőt motiválhatja, ha úgy gondolja, hogy a másik megérdemli a támogatást. Egy kísérletben például a résztvevők szívesebben adtak pénzt annak, akiről úgy tudták, hogy ellopták a pénztárcáját, mint annak, akiről azt az információt kapták, hogy minden pénzét elköltötte. Nagyobb valószínűséggel segítünk, amikor személyesen ismerjük az áldozatot. A segítségre szoruló ember a szemkontaktus felvételével és beszélgetéssel is megteremtheti azt a helyzetet, amiben a járókelő könnyebben érzi úgy, hogy felelősséget kell vállalnia.

A családon belüli fizikai erőszak, vagy párkapcsolat, munkahelyi szexuális bántalmazás esetén nehezebb beavatkozni; főleg abban az esetben, ha ismerjük az áldozatot vagy az elkövetőt. Victoria Banyard, aki több mint 25 éve tanulmányozza a nők és gyerekek elleni erőszakot, úgy látja, hogy abúzus esetén a megtorlástól való félelem is gátolhatja a segítést. Sokan azért sem tesznek semmit, mert magánügynek gondolják, és nem is feltétlenül tartják erőszaknak az ilyen típusú történéseket. Nincsenek megfelelő információik arról, mi számít beleegyezésnek, vagy arról, hogyan működik a patriarchális rendszer.

Természetes, hogy könnyebben és hatékonyabban is segíthet az, aki tisztában van vele, hogy adott helyzetben mit kell tennie. Győrfi Pál, az Országos Mentőszolgálat szóvivője kérdésünkre elmondta, hogy tapasztalataik alapján a „magyar emberek igenis segítőkészek, sok esetben inkább a tudás és a bátorság hiányzik.” A mentők szempontjából fontos, hogy minél több laikus legyen képes elsősegélyt nyújtani, ennek elsajátítását pedig a mindenki számára elérhető és ingyenes Hősképzésen segítik. Az elmúlt két évben jelentősen nőtt a helyszínen segítők aránya, aminek hátterében szerintük a mentők új szakmai és kommunikációs stratégiája, és néhány új, kötelező protokoll bevezetése állhat. A Szív City applikációt is egyre többen használják: ennek letöltői egy olyan közösséghez csatlakozhatnak, amelynek tagjai a mentők kiérkezéséig elkezdik az újraélesztést, ha köztéren, a közelükben leállt valakinek a keringése.

Munkahelyi, egyetemi diszkrimináció vagy szexuális zaklatás esetén a beavatkozást és a megelőzést különböző tréningek segíthetik. Ennek része, hogy a résztvevők megtanulják lebontani az erőszakkal kapcsolatos mítoszokat, és saját biztonságukat védve tudjanak segíteni.

Nem igaz tehát, hogy az emberek nem hajlandóak segíteni bajba jutott társaiknak, de ahhoz, hogy ez még hatékonyabban működjön, megfelelő információkra, eszközökre és bizonyos normák megváltoztatására van szükség.

Kiemelt képünkön: Ütközésben összetört személygépkocsik a XIII. kerületben, a Váci út és a Bulcsú utca kereszteződésében 2019. április 9-én. Összesen hat autó ütközött össze, a balesetben többen megsérültek. Fotó: Mihádák Zoltán / MTI