Mikor döntött úgy, hogy kilép a mókuskerékből?
Topmenedzser voltam, 20 évet dolgoztam úgy, hogy hetente háromszor utaztam Budapestre, alkalmanként 500-500 kilométert. Szerettem a munkám, de amikor kisebbik fiam megszületett, elhatároztam, nem akarom örökké ezt csinálni. Végül 43 évesen sikerült kilépnem.
Lehet ezt úgy fordítani, hogy 43 évesen nyugdíjba ment?
Ez jó! (Nevet.) Végül is azt csinálom, amit szeretek, akkor dolgozom, és akkor „veszek ki szabadságot”, amikor én akarom. Ha el szeretnék olvasni egy könyvet, akkor nem dolgozom. Mondhatjuk, ez egyfajta szeretetteljes, aktív nyugdíj.
Szellemi kapacitásomat ki tudom használni, ami nekem fontos. De nincs meg az állandó nyomás, hogy legyek valaki, érjek el valamit, nincs kitűzött célteljesítmény. Szabad vagyok.
Hogyan készült a nagy váltásra?
2017 év végéig interim menedzserként dolgoztam, csőd szélén álló, fizetésképtelen cégek vezetését vállaltam el, hogy talpra állítsam őket. A probléma nekem megoldandó feladat, és mindig vonzottak a lehetetlen dolgok. Az utolsó két évben már tanultam a vezetők fejlesztését, vagyis a coachingot, hogy átnyergeljek erre a területre.
Miért?
A csődök valahol mind a vezetői egóból erednek, például amikor nem lépik meg a szükséges költségcsökkentést, mert mit szólnak majd az ismerőseik, barátaik. Nem jut eszükbe, hogy a költségcsökkentést nem csak kirúgásokat jelenthet, hanem azt is, ha a vezető nem él óriási lábon, nem szórja két kézzel a pénzt, miközben kopogtatnak a hitelezők, és késnek a fizetések.
Nem akartam deklaráltan azért dolgozni, hogy másoknak több profitjuk legyen – az interimkedés ugyanis erről szól. Az emberi oldal, az odafigyelés az, amit igazán fontosnak tartok, ezért lettem coach.
Keresik még interimként?
Pár hónapja felkértek egy olyan munkára, ami megkoronázhatta volna a pályafutásom, sok száz fős céget kellett volna rendbe szedni. Átsuhant az agyamon, mi lenne ha… De tudtam nemet mondani. Szóval akár innen is számíthatjuk a „nyugdíjba vonulásom”.
Hogyan lett szállodája, étterme?
Csődbe mentek, interimként láttam, a Bonne Chance tökéletes helyszín a tréningjeimhez, amit már régen kerestem.
Ezekből is kivonult?
Igen, már évekkel ezelőtt, hiszen az interimség mellett kellett, hogy önjáróak legyenek a vállalkozásaim. Rábíztam a megfelelő emberekre, elismerem, anyagilag is megbecsülöm a munkájukat. Tulajdonosként csak a számokat ellenőrzöm – rendben szoktak lenni. Viszont ha a dolgozóimnak problémájuk van, mindig fordulhatnak hozzám.
Nem az a tipikus magyar vállalkozó.
Nem hiszem, hogy a tulajdonos-cégvezető a vállalkozása rabszolgája kell hogy legyen, napi 16-18 órákat dolgozva, törekedve a mind jobb anyagi körülményekre. Ennek nincs semmi értelme. Hogy mégis így működnek sokan, az a gyenge vállalkozói kultúrának köszönhető. Nem gondolnak rá, hogy nem elég a szakmájukban kiválónak lenni, attól még nem biztos, hogy jól el tudnak kormányozni egy céget. A vállalkozást is meg kell tanulni, fejleszteni kell a vezetői képességeket. De a mai vállalkozók nemigen képzik magukat, azt hiszik, egyedül mindent meg tudnak oldani. Közben elvesznek a részletekben, és sokszor bele is rokkannak.
Nekem például tanár végzettségem van, de nem illeszkedtem a kötött rendszerbe, és nem tudtam a keresetemből egzisztenciát építeni. Az üzlet érdekelt, a közgázt nem végeztem el, mert nem az elméletet akartam megtanulni, hanem a gyakorlatot. Helyette rengeteg kurzusra jártam, a mérlegelemzéstől a krízismenedzser-képzésig. Követeléskezelőként több mint tíz év alatt megtanultam, milyen hibás üzleti döntések vezethetnek a csődig. Interim menedzserként pedig mindezt a tudást képes voltam arra fordítani, hogy a tönk szélén álló veszteséges cégeket rövid idő alatt újra nyereségessé tegyem.
Coachként a kiégésre specializálódott.
Igen, nehéz terület, tudni kell energiát adni azoknak, akik elvesztek a mókuskerékben, meg kell változtatni a gondolkodásukat. Nekem rengeteg energiám van, mert kiléptem a taposómalomból.
Azt mondta, a magyar cégek vezetői megspórolják a képzést. Tanácsot kérnek-e?
Nemigen. A coachügyfelek 80 százaléka multinacionális cégnél vezető.
Ezek szerint a multis cégkultúra sem tökéletes.
Szerintem jobb, ha valaki felismeri, gond van, és tesz, hogy ne legyen, mintha sodródik. Az sem mindegy, mikor. A magyar cégvezetők általában totálisan kiégnek, akár bele is betegednek, mire segítséget kérnek. Egy multis vezető ezt nem várja meg, így könnyebben túl lesz a krízisen. Vissza kell venni. Ahhoz, hogy a mi működjön, ahhoz elsősorban az énnek kell működnie.
Bárki elmehet korán „nyugdíjba”, vagy kell hozzá bizonyos egzisztencia?
Attól függ, mi az ember igénye. Volt HR-igazgató, aki pékké vedlett át, amikor elege lett. Nála nyilván nem volt hátrány, hogy fedezni tudta az induló költségeket. Akinek van 6-12 havi megélhetésre való pénze, és nem kell családot eltartania, annak van ennyi ideje, hogy kialakítsa új, szerethető életét. Ismertem olyan vezetőt is, aki nem gondolkozott, otthagyott csapot-papot, amikor besokallt. Elment vidékre gazdálkodónak, pesti lakását kiadja, annyi jövedelme van. Nem bánta meg.
A fizikai munkásnak is járhat a korai „nyugdíj”?
A kiégés függhet többek között a személyiségtől, átélt traumáktól, munkahelyi környezettől. Az, hogy talpra tudunk-e állni, kortól, nemtől, szakmától független. Meg kell keresni azt a tevékenységet, ami visszatölt.
Egy csokikészítő kisiparos 18-20 órákat dolgozott, alig aludt, csak az üzletének élt, online intézkedett, teljesen leépítette emberi kapcsolatait. Felőrlődött, már nem tudott új bonbonokat kitalálni. Amikor a kreativitás kinyíródik, az eléggé előrehaladott kiégés. Nála nem kellett új tevékenységet keresni, hiszen megvolt, mit szeret, de el kellett juttatni odáig, hogy belássa, jóval kevesebb munkából is vígan megél. Amikor újra szánt időt arra, hogy elmenjen szakmai rendezvényekre beszélgetni a többi cukrásszal, kipróbálni új ízeket, visszatért a kreativitása is.
Nem kell tehát mindent megkérdőjelezni, amit eddig csináltunk. Lehet, hogy elég csak keretek közé szorítani az életünket.
És aki 10-12 órát dolgozik, hogy megéljen?
Nem szabad elfogadni, hogyha valaki csak túlmunkával tud megélni. Saját magát teszi tönkre, a családjára sem jut ideje. Akkora munkaerőhiány van, hogy jórészt elszánás kérdése jobban fizető munkát találni. Volt olyan takarítónőm, aki hajtós munkával nagyon jól keresett. Sok volt neki. Elment helyette egy fatelepre fele annyi bérért, mert az nyugisabb munka. Fontosabb volt neki a nyugalom, mint az egzisztencia, és ezzel nincs semmi gond.
Mit tegyen, aki nem tudja, mit csinálna szívesen?
A coach segíthet ebben is. Ha fiatalról van szó, akkor lehetőség szerint a család támogassa abban, hogy találja meg a saját útját. Tudom, ez nem könnyű, nekem is van egy 19 éves fiam, aki még keresgél, dolgozik a vállalkozásban, és mellette több dolgot kipróbált. A lehető legrosszabb, ha a szülő akarja megmondani, mit csináljon a gyerek. Az életközepi krízissel küzdőknél gyakran itt van a problémák gyökere.
Vagyis legyenek álmaink, és ne adjuk fel ezeket?
Semmiképpen ne. Ha például animációtervezőnek tanultunk, de nem találunk munkát, ne menjünk el eladónak helyette, mert arra van kereslet. Inkább szélesítsük ki a keresést mindenféle grafikusi munkára, keressük meg a reklámügynökségeket is. Nem vagyok a külföldi munka híve, mert sokan nem jönnek vissza, de ha itthon nem megy, akár az országhatáron túl is nézelődjünk.
Tudom, hogy sokaknak van komoly megélhetési problémájuk, és nem könnyű ebből kitörni. De coach vagyok, idealista, mindig megoldást keresek, nem hiszem, hogy nem érdemes változtatni. Szerintem ma Magyarország is a lehetőségek országa. Nem csak a dolgok fonákját kell látni, újra kell kódolni magunkat, és megragadni a lehetőségeket.
Ha már álmok, a nyugdíjat sokan úgy várják a munka alatt nyögve, mint a megváltást. Aztán csalódnak.
A nyugdíj a haszontalanság érzését jelentheti azoknak, akik nem kezdenek semmit az idejükkel. Pedig ha jól vannak fizikailag és szellemileg, mindent megcsinálhatnának, amire a munka évei alatt nem volt idejük. Kertészkedhetnek, utazhatnak, koncertre, színházba járhatnak. Aki hasznosnak szeretné érezni magát, végezhet szociális munkát, felolvashat mesét a gyerekeknek a kórházban, unokázhat, ez feltöltheti. A mostani 65-70 évesek igazán sokat tettek le az asztalra, nekik jól jöhet olyan elfoglaltság, ami egyben szórakozás is. Nálunk Bázakerettyén van foltvarrókör, oda járnak az idősek, beszélgetni, hobbizgatni.
Ha a nyugdíj tétlenség, bezárkózás, annak depresszió lesz a vége. Nyissunk, és minden jobb lesz.
Kiemelt kép: Szabó Ági
