Forgács András: Sors vagy út

Elöljáróban: aki egy nyilvános fórumon közszereplőként vitát indít, annak fel kell készülnie arra, hogy akár olyanok is megszólalnak, akik se nem történészek, se nem közszereplők, csak múzeumlátogatók, történelmet olvasók, holokauszt áldozatok és életmentők leszármazottai és ebben a civil mivoltukban személyes véleményüknek is hangot adnak, mind a témáról, mind a vitatkozókról. Én ennek szellemében bátorkodtam szubjektív véleményemet kifejteni, bár elrettentett az a vitakultúra, amit a vita kezdeményezője eddigi reakcióiból tapasztaltam. Úgy tűnik, ez a beszélgetés inkább néhány közszereplő évek óta elmérgesedett acsarkodásának újabb színtere, mintsem a történelemelemzésre és múzeumpedagógiai megfontolásokra épülő közös útkeresés.

Gerő András igyekezett egy korrekt vitairattal előállni a sok kevésbé tartható tévés és rádiós megnyilvánulása után. A  Habsburg-korral foglalkozó kiváló történész az utóbbi időben sajnos eltért fő kutatási terültétől és számomra kétes értékű történészi vonulatokhoz csatlakozó érvelése volt hallható a 20. századi történelemmel kapcsolatban.

Bár a vitairat legtöbb megállapításával egyetértek, azonban a sorok közt számos olyan apró csúsztatás (?) is olvasható , ami ismét bizalmatlanságot kelt abban a kérdésben, hogy kinek drukkol valójában Gerő.

Mert sajnálatos módon az elmúlt évek szekértábor politikája körüllengi a Sorsok Házával kapcsolatos taktikázást is, ezzel megcsalva a feltételezett eredeti szándékot, hogy egy a mai kornak megfelelő, érzelmekre is hatni tudó formában, modern és hiteles tartalommal jöjjön létre egy autentikus emlékező hely, amely célja, hogy bemutassa be a mindenkori jövő nemzedékének, hogy milyen felelősség terheli a mindenkori társadalmat a SORS alakításában.

A Sorsok Háza név tényleg telitalálat lehetne, mert könnyen megjegyezhető, az áldozatok tehetetlenségére is utal. Habár Kertész Imre sorstalanság kifejezése jobban tükrözi, hogy aki ebbe a házba belépett, az már végképp semmilyen hatással sem volt a saját SORSa alakítására.

A probléma csak az, hogy a zsidókérdés magyarországi alakulása nem róható a SORS számlájára. Az nem sors, amiben egy hatalmi gépezet, tudatosan és módszeresen az egyének elpusztítására tör.

A SORS a véletlen műve. Megesik valami, valaki rosszkor volt rossz helyen, vagy jókor jó helyen, egy helyzet, amibe belesodródott, ami a földi hatalmakon kívüli ráhatásra jött létre. A holokauszt nem ilyen történet és annak áldozatává sem véletlenül vált valaki. Tehát a holokauszttal kapcsolatban a SORS, mint a történelem szinonimája elfogadható lenne, de elfogadhatatlan abban az értelemben, mint véletlen események láncolata. És mivel a holokauszt nem a véletlenek láncolata volt, hanem egy történelmi és társadalmi folyamat eredménye, tragikus végkifejlete, ezt ebből a kontextusból kiemelni történelemhamisítás lenne.

Lehet-e egy múzeumot, egy emlékhelyet ennek a történetnek a komplex bemutatása nélkül hitelesen ábrázolni? Lehet-e a történelmi folyamat bemutatását önkényesen 1938-tól kezdeni? Felmerül a kérdés, hogy miért pont akkortól, és milyen hátsó gondolatok húzódhatnak meg a válassztás mögött, vagy az ilyenek léte csak rosszindulatú feltételezés.

Nézzük először is a tényeket, és kezdjük a témát egy másik önkényes dátumtól, a 20. század elejétől, és a zsidóság előző pár éves történelmét intézzük el egy mondattal! A zsidóságot az évszázadok során számos üldözés érte az általa lakott világ minden pontján, és ennek minden időben és helyen megvoltak a történelmi előzményei és okai. Az európai antiszemitizmusról a 19. század végétől beszélhetünk, ha az antiszemitizmust úgy értelmezzük, ahogy ezt Lax Mordechai Tamás egy elemzésében megfogalmazta: „Az antiszemitizmus lényege, hogy nem a zsidó vallással, hanem a zsidó személlyel, a zsidó néppel és a zsidó nemzettel szemben fogalmazódik meg, és nem a zsidó vallást, mint olyat üldözi, hanem a zsidót, mint megfogható személyt.” (Ebben a megközelítésben tehát a katolikus Spanyolország és Portugália XV. századi zsidóüldözését nem személyre szabott üldözésnek, hanem anti-judaizmus típusú zsidó-ellenességnek és zsidóüldözésnek, tehát visszatekintve vallási antiszemitizmusnak tekinti, bár az üldözött egyénre nézve ez a történészi elhatárolás majdnem mindegy.)

Vizsgáljuk meg, hogy Magyarországon a 20. században milyen módon alakult a magyar zsidóság SORSa. Egy jó nevű földrajztudós, Teleki Pál és egy jó nevű orvosprofesszor, Nékám Lajos munkásságának eredményeként már 1917-ben megalakul a Magyar Fajegészségtani és Népesedéspolitikai Társaság, majd 1933-ra már Fajkutató és Fajegészségi Társaság és az Est című lapban a Fajnemesítési és sterilizációs magyar tudós társaságról beszélnek ezen két kiváló tudós irányítása alatt. Ablonczy Balázs szerint ezen társaságok kutatási területe „a fajhigiénia, nem feltétlenül mutat a nemzetiszocializmus felé, jóllehet egyes képviselőinek voltak antiszemita nézetei. Autoriter nézetrendszer volt, ez kétségtelen, de nem volt egy felsőbbrendű faj gondolatának eredménye, nem volt inherensen náci, és nem tekinthető a nemzetiszocializmus közvetlen előzményének”, de azért látszik, hogy a századelő „ártatlan” fajelmélete hova vezetett.

Más politikusok sem maradtak el az antiszemita megközelítéstől,  a ma ismét népszerű Klebersberg Kunó például 1922-es oktatási programjában fő feladatként határozta meg az ifjúság megvédését, azaz az internacionalizmussal és az eljudaizmusodással szembeni hungarizálást, és hogy a keresztény vallásos érzület hassa át a nemzetpolitikai nevelést. Szerinte nagy hangsúlyt kell helyezni nem csak a kommunista és szociáldemokrata ideológia, hanem a polgári demokrácia kritikájára is. (Nem ismerős?)

Teleki azonban kilépett a földrajztudósi és eugenikai keretek közül és egy militáns vallási gyerekszervezet nagyhatalmú vezetőjeként személyében már példát is mutatott a keresztény Magyarország ifjú polgárainak. Ez lett volna a kisebbik baj, hiszen zsidó cserkészcsapatok is voltak, és néhány zsidó fiatalnak az ott tanultak és az ott megszerzett edzettség pár évvel később, amikor már nem lehettek cserkészek, talán a túlélés képességét is megteremtette. (Lásd például a 311-es Vörösmarty cserkészcsapat történetét.)

A nagyobb baj az volt, hogy ez a földrajztudós, mint politikus, miniszter, majd többszörös miniszterelnök törvényi keretbe foglalta a társadalom nemzeti összetételére vonatkozó tanulmányának következtetését és arra alapozva, hogy a zsidóság nem vallási közösség, hanem nemzetiség, megalkotta a 20. századi Európa az első zsidótörvényét.

Persze nem olyat, mint néhány korábbi uralkodó (például, mint II. József vagy I. Frigyes Vilmos porosz király, akik jogokat és lehetőségeket teremtettek a zsidó felekezetű lakosságnak), hanem korlátozó intézkedéseket. A törvény elsősorban a magyar felsőoktatásban tanulók számát kívánta az ország vélt vagy valós szükségleteihez igazítani, és ezt a felsőoktatásba bekerülő zsidó diákok abszolút és relatív számának korlátozásával kívánta elérni, mondván, hogy a felsőoktatásban tanulóknak számarányukban tükrözniük kell a Magyarországon élő „népfajok” arányszámát. Az I. zsidótörvény megalkotását, mint eredendő bűnt, a későbbi németellenessége és az 1941-es újvidéki megszállás miatti bűntudatában elkövetett öngyilkossága sem enyhíti.

Mi motiválhatta Telekit az első zsidótörvény megalkotásában? Lássunk néhány statisztikai adatot, ami igazán zavarta az úri felső és középosztályt! A századfordulóra kbörülbelül 800 000 főre tehető a zsidók lélekszáma Magyarországon, akiknek 35 százaléka felvidéki és kárpátaljai erdőmunkás volt. A középosztályban a zsidók számának alakulása a 19. században a liberális magyar nemességgel létrejött konszenzus alapján alakult ki. Eszerint az állam uralmi pozíciói a nemesség képviselőt illették meg, míg a zsidók elsősorban szabadpályás értelmiségi szakmákban domináltak, így az ügyvédek 45, az orvosok 49 százaléka zsidó származású volt. Az évek során a zsidó lakosság pozíciói erősödtek és 1913-ra már az adminisztratív állások 5 százalékában is megjelentek zsidó származásúak, az országgyűlési képviselők 20 százaléka, Budapest főpolgármestere és több miniszter és államtitkár is zsidó volt. A zsidóságon belül a cégtulajdonosok és magántisztviselők aránya 57 százalékot tett ki. (forrás: Romsics Ignác: Magyarország története)

Mint sok más politikus, Teleki is azt gondolta, hogy a társadalmi folyamatokba be kell avatkozni, és ő született helyrehozni a hibát, tekintet nélkül arra, hogy a korábbi beavatkozások vezettek a fenti társadalmi helyzet kialakuláshoz. A vörös és fehérterror vérengzései után Bethlen István reálpolitikusként még megfékezte a beinduló folyamatot, és hatályon kívül helyezte az első zsidótörvényt, de a SORSot leállítani nem tudta. Horthy kormányzósága alatt a magyar kormány és parlament rendeletek és törvények sorával szorította ki a zsidó származású polgárait az élet minden területéről. Először csak bizonyos munkakörökben korlátozta, majd beavatkozott a szexuális életükbe, házasodási lehetőségeikbe és végül a vagyonuk alakulásába. Ne gondoljuk, hogy csak a nagy vagyonok elkobzásáról volt szó, hanem a családi ékszerek leltározásától a rádiók beszolgáltatásig mindenről.

Ha ezt a folyamatot nézzük, akkor végképp nem mondhatjuk, hogy a magyarországi holokauszt a német fasizmussal kezdődött és a magyar táradalomnak, az uralkodó osztálynak és az államapparátusnak ehhez semmi köze sem volt.

Horthy Miklós kormányzó több alkalommal kifejtette, hogy meggyőződéses antiszemita. Ezt írta már a húszas években Teleki Pálnak és ezt magyarázta Hitlernek is, aki presszionálta a zsidó kérdés maradéktalan megoldására. Antiszemitizmusa nem csak a magyar középnemesek általános normakövetéséből adódó ideológiai elhatárolódás volt, hanem a közvetlen környezetéhez tartozó, őket szolgáló, általa jól ismert kenderesi zsidó családokra is kiterjedt, kifosztásukat és megsemmisítésüket is zokszó nélkül tudomásul vette, pedig lehetősége lett volna oltalmat nyújtani számukra.

Horthyt a budapesti zsidóság megmentőjeként szokták mentesíteni a zsidók üldöztetésével kapcsolatos felelősség alól. Valóban, Baky László és Endre László államtitkárok kormányból való eltávolításával egy időben felfüggesztette a budapesti zsidók deportálást. Ugyanakkor a Pest-környéki, továbbá a csepeli és az újpesti zsidók ez idő alatti megsemmisítését meg sem próbálta megakadályozni, pedig már mindent tudott a vidékről elhurcolt 400 ezer magyar auschwitzi fogoly SORSáról, akiket a magyar államgépezet, a csendőrség és a MÁV hathatós támogatásával, német közreműködés nélkül sikerült pár hét alatt elszállítani Magyarország terültéről. A falvak és városok lakosságának szeme láttára, hol tapsikoló, hol csak hátat fordító, majd a hátramaradt vagyont magukévá tevők tudomásul vétele mellett. (Tisztelet és megbecsülés mindazoknak, akik nem ezt tették.). Azt se felejtsük el, hogy ez a nemes ellenállás a pesti zsidók megmentésért csak 1944. augusztus 23-ig tartott, amikor is Horthy engedélyt adott a deportálásukra. Csak a romániai front megnyitásakor, Himmler parancsára, a német csapatok kimentésére szolgáló vasúti szerelvények lefoglalásának köszönhető, hogy a közel 200 ezres budapesti zsidóságból mintegy 80 ezren túlélték a nyilas uralmat.

Konklúzióként bizton állíthatjuk, hogy a magyar politikai osztály több évtizedes kitartó előkészítő munkájának eredményeként, a társadalom jelentős részének támogatása mellett, a magyar közigazgatás aktív közreműködésével került a német haláltáborokba 415 ezer zsidó származású magyar állampolgár. 

A magyar hadseregben szolgáló 40 ezer munkaszolgálatos zsidó halt meg a fronton, és a nyilas uralom alatt további 20-25 ezer embert pusztítottak el magyar nyilasok a németek közreműködése nélkül.

Lehet-e olyan kiállítást csinálni, ami nem mutatja be, hogy az ország lakosságának öt, Budapest lakosságának pedig 20 százalékát is elérő zsidó népesség hogyan járult hozzá a Trianon utáni Magyarország iparosodási folyamataihoz, hogyan alkotta a magyar értelmiség meghatározó részét? Lehet-e nem bemutatni azt a felelősséget, ahogy politikai közbeszéd révén, a politikusok és a magyar állam törvénykezésével támogatva, majd az intézményrendszer aktív közreműködésével szolgálta ki a német fasizmus barbár gyilkosait? Lehet-e csak a hitlerizmusra hárítani a magyar holokauszt felelősségét, vagy illene-e olyan kiállítást létrehozni, amely bemutatja az elejétől azt az utat, ami a szóbeli atrocitásoktól vezetett a végzetes tettekig?

Ennek tükrében beszéljünk a mai politikai osztály viselkedéséről is. Láttuk, hogy egy földrajztudós szakmai elemzése hogyan vezetett a SORS révén a magyar holokauszthoz. A mai magyar politikai hatalom az antiszemitizmussal kapcsolatban nulla toleranciáról beszél és Izrael politikusaival baráti viszonyt igyekszik ápolni, miközben elhatárolódik a múlt valódi elemzésétől. Nem veszi észre, vagy tudatosan manipulál, amikor a Szabadság térre olyan szobrot állít, aminek üzenete, hogy minden felelősség a németeké, vagy olyan kiállítást szervez, amely nem beszél a magyar antiszemitizmus gyökereiről, az állam és az állampolgárai felelősségéről?  Nem veszi észre, vagy tudatosan manipulál, amikor bármilyen ürüggyel közismereten zsidó származású személyeket démonizál, és nem akarja látni, hogy a zsidók démonizálása hova vezetett már korábban is? Nem veszi észre, hogy amikor magukat is nyíltan antiszemitának valló politikusoknak, íróknak szobrot állít, kiváló államférfinak, vagy művésznek, példaképnek mutatva be őket, akkor hamis történelmet gyárt és/vagy hazudik az antiszemitizmustól való teljes elhatárolódásáról? Nem veszi észre, hogy amikor egy kiállítás szervezése kapcsán szándékosan megosztja a magyarországi zsidó közösséget, akkor ugyanúgy jár el, mint tette azt politikai pártokkal és az egyéb tudományos és művészeti intézményekkel át a cigány szervezetekig, és ez az eljárás a végén ezen szervezetek többségének felszámolódásához vezet, ami a társadalom erózióját eredményezi egy korlátlan hatalmi törekvés szolgálatában?

És azt nem veszi-e észre egy profi történész, hogy nem megkerülhető annak az útnak a bemutatása, amin egy társadalom egyszer már végigment, ahhoz, hogy felismerjük azt az utat, ha a politikusaink és  közszereplőink újból rálépnének?

Nem csak a borzalmakat, a személyes tragédiákat, hanem az utat is be kell mutatni, ami a borzalmakhoz vezetett! A Sorsok Háza is felhívhatja a figyelmet arra, hogy az út, amire nem szabad még egyszer rálépni, hova vezetett. Ez kell, hogy legyen a kiállítás figyelmeztető üzenete a jelen és jövő nemzedék számára!

Most még az út elején vagyunk! Az állam nem kellően hozzáértő beavatkozása sokat ronthat egy intézmény hitelességén és értékén. A személyi politika mindig meghatározza egy-egy intézmény lehetőségét és sorsát. Ezért nem megnyugtató, ha egy új emlékhely és múzeum arculatát olyan aktuálpolitikailag elkötelezett személy határozza és szabja meg működési kereteit, aki nem a demokrácia, hanem a hatalom önkéntes kiszolgálója, aki, mint történész is hiteltelen és manipulatív. Nem a Sorsok Háza kiállítás programja, hanem az azt képviselő személy vetíti előre az aktuálpolitikai igényeket kiszolgáló történelemtorzítás és -manipulálás lehetőségét. Aki egy ilyen személlyel szövetségre lép, az is ki van téve annak, hogy veszít a hitelességéből és részesévé válik annak a megosztó politikának és történelemferdítésnek, amitől szeretne elhatárolódni.

„A holokauszt ugyan a zsidókkal történt, de tanulságai az egész európai kultúrát és ezen belül a számunkra kiemelten fontos magyar nemzeti közösséget érintik” – írja Gerő András. A zsidók, a cigányok, a sérültek voltak az áldozatai, de az egész magyar és európai társadalommal történt, ha szembe merünk nézni azzal, hogy az úton kik, hogyan segítették, támogatták, hunytak szemet minden felett, ami végül a népirtásig vezetett el.

A holokauszt témájára nem lehet úgy tekinteni, hogy ez veletek történt, velünk meg nem. Csak úgy lehet erről beszélni, hogy ti voltatok az áldozatok, mi meg valamilyen módon részesei voltunk a ti áldozattá válásotoknak. Kik tevékenyen, kik pártoló tagként, kik szemet hunyva, kik meg életmentőként az áldozatokat segítve.