Szeptember 8-án hajnali 3 óra körül Budapesten egy férfi megerőszakolt egy nőt. A nő feljelentést tett. A rendőrség felvette a vallomását, és a történteket példamutatóan komolyan véve azonnal nyomozásba kezdett. A bűncselekmény híre néhány óra múlva az országos sajtóban landolt, méghozzá az elkövető teljes nevével és fotójával együtt. Eközben az áldozat személyiségi jogait minden orgánum tiszteletben tartotta, mindenki megtett mindent, hogy az őt ért trauma mellett ne kelljen még a bulvársajtó és a nyilvánosság figyelmével, ítélkezésével küszködnie. Ítélkezés nem is volt jellemző: a kommentelők, ahogy kell, felháborodtak, amiért a férfi ezt merészelte tenni egy nővel – senki nem kifogásolta, hogy mit keresett egy nő hajnali háromkor egyedül az utcán, és az előéletét sem firtatták –, és követelték, hogy teljes erejével sújtson le az erőszakolóra a törvény szigora.
A miniszterelnök egyik főtanácsadója is megszólalt: az esetet felháborítónak nevezte, és felszólította a hatóságokat, hogy mindent tegyenek meg az elkövető felkutatása érdekében. A szökni próbáló erőszaktevőt (akit senki nem nevezett kedveskedve „fiúnak”) a rendőrség hamarosan el is fogta. Az esetleges magyarázkodására senki sem volt kíváncsi, nem kapott a médiában mosakodási lehetőséget sem ő, sem a kirendelt ügyvédje, és most előzetes letartóztatásban várja a tárgyalást.
Mindez egy kiváló, olajozottan működő áldozatvédelmi rendszerről is árulkodhatna, egyúttal olyan társadalomról, amelyben a nemi erőszak viszonylag ritka, és amelyben az állampolgárok tudják, hogy az erőszakra nincs mentség. Azonban még mielőtt valaki azt hiszi, hogy átaludta az Isztambuli Egyezmény magyar jogrendbe illesztését, ki kell, hogy ábrándítsam:
Nem kellett sokat várni, hogy fény derüljön a kettős mércére. Alig egy héttel később jött a hír, hogy két ismert magyar sportolót feljelentettek egy 11 éves kislány rendszeres megerőszakolásának gyanújával. Ez a bűncselekmény még az előbbinél is súlyosabb, hiszen az áldozat egy gyerek – mégis egészen másképp alakult a hatósági hozzáállás, a közbeszéd és az ezúttal csak közvetett kormányzati kommunikáció is. Több lap is úgy fogalmazott, hogy a két sportolónak a kislánnyal „szexuális kapcsolata volt” – a szerkesztőségek többségét nem érdekelte, hogy egy 11 éves kislány gyerek, és egy gyereknek nincs „szexuális kapcsolata” (kedves Blikk, „szexelni” sem lehet vele). Az ilyenfajta, az erőszakot kölcsönös viszonynak feltüntető eufemisztikus megfogalmazás újratraumatizálhatja azokat az olvasókat, akik maguk is abúzusáldozatok voltak. Elhatalmasodhatnak rajtuk olyan érzések, hogy mégiscsak ők a hibásak a velük történtekért; a finomkodó szóhasználat ugyanis ráerősít az áldozathibáztató attitűdre, és a „koraérett, kacérkodó” kislányról szóló hamis Lolita-mítoszra. A helyzet az, hogy még ha létezne is „kezdeményező” gyerek, akkor is a felnőttnek a kötelessége észnél lenni, a gyerekre gyerekként tekinteni és ennek megfelelően viselkedni.
Nem kellett sokat várni az elkövetők mentegetésére sem: Bayer Zsolt sebtében megírt posztban biztosította a – kuruc.infot nem számítva először általa, majd később a TV2 által megnevezett – sportolókat a támogatásáról. Még csak nem is objektivitást kért, vagy azt, hogy várjuk meg a nyomozás végét, hanem kerek perec kijelentette, hogy a vádlottak „ártatlanok”, akik épp „meghurcolást” szenvednek el. Ezt a vélekedését azzal támasztotta alá, hogy a kislány rossz sorsú, állítólag korábban lopott társaitól a vádlottak – Bayer Zsolt „barátai” – sportegyesületében, és a nevelőapjáról is azt állította, hogy szexuálisan zaklatta. És?
Aki egy kicsit is ért a gyermekbántalmazás témájához, nagyon jól tudja, hogy a problémásnak, deviánsnak nevezett viselkedés, „magatartászavarok” hátterében gyakran áll az otthoni bántalmazás valamilyen formája. (Maga Bayer írja, hogy rossz sorsú gyerekről van szó.) A gyermekbántalmazók, illetve szexuális ragadozók pedig szívesen mennek a legkisebb ellenállás irányába és szemelik ki a védtelen, a korábban elszenvedett abúzus miatt rossz lelkiállapotban levő, így gyenge önérvényesítő képességgel rendelkező nőket, gyerekeket. Emiatt egyáltalán nem ritka, hogy az, akit egyszer megerőszakoltak, ennek testi-lelki következményei folytán, főleg, ha nem kap megfelelő segítséget, újra áldozattá válik.
A Pesti Srácok szerzője már a címben felcserélhetőnek mutatja az áldozat-elkövető szerepeket, majd a nemi erőszak állítólagos nehéz bizonyíthatóságát taglalja. Arra biztatja az olvasót, hogy ne ragaszkodjon a bizonyossághoz és fogadja el, hogy egyes eseteket nem lehet felgöngyölíteni. Különösen visszataszító, ahogy még egy lapáttal rátesz arra az így is elevenen élő feltételezésre (ha nem migráns az erőszakoló, akkor abszolút kiindulási alapra), hogy az áldozatok hazudnak és szórakozásból vagy kicsinyes bosszúból jelentgetik fel az elkövetőket, teszik ki magukat az eljárás viszontagságainak. „Marad, mint már annyiszor a sértett életszerű előadása. Ami egy gyerek esetében hiába drámai, még egy felnőtténél is bizonytalanabb hivatkozási alap” – állítja a szerző.
Abban legalább igaza van, hogy a pszichológiai szakvélemények sokszor nem megbízhatóak, csak éppen fordított irányban nem azok: megtörtént erőszaknál is gyakran feltételeznek konfabulációt, a többi közt azért, mert a szakértők nagy része elavult módszerekkel dolgozik, és nem ismeri a szexuális bántalmazás szakirodalmát.
Ezt képzésekkel lehetne orvosolni, amit az Isztambuli Egyezmény elő is írna, így megkönnyítené az igazság kiderítését. Ez egyébként a meghurcolt ártatlanokon is segítene: ha nem lenne ennyire köztudott, hogy a szexuális erőszak elkövetőinek csak nagyon kis százaléka kerül börtönbe, akkor azok, akikre igaztalanul vetült ilyen vád, nem lennének egy életre megbélyegezve. Ha az elkövetőket az igazságszolgáltatás valóban felelősségre vonná, akkor abban is biztos lehetne mindenki, hogy akit felmentenek, az valóban ártatlan. A külföldi jó gyakorlatok alkalmazásával és kellő hatósági (és politikai) akarattal igenis lehetséges szexuális erőszak esetén is a hatékony nyomozás.
Képzeljük csak el, hogy a menedékkérő által elkövetett erőszakot „21 éves stewardess-szel volt szexuális kapcsolata az afgán migránsnak” címmel tálalja a sajtó, és utána a véleményformáló bloggerek, publicisták egy emberként felsóhajtanak, hogy ez milyen nehéz ügy, a nemi erőszakot talán nem is lehet bizonyítani, talán sosem tudjuk meg, mi történt, és egyébként is, egy éjszaka egyedül kószáló nő biztosan rovott múltú is.
Ami tovább árnyalja a történteket, az az, hogy (noha azzal, ahogy sokan most védelmükbe veszik a „fiúkat”, nem egyenlő mértékben, de) a menedékkérő által elkövetett erőszak ügyénél is megjelent némi hitetlenkedés ellenzéki oldalon.
- „Éjjel nyitva tartó gyorsétterem?”
- „Nem lehet, hogy ez a kormány által generált, uszító célzatú álhír?”
- „Éppen a Sargentini-jelentéssel egy időben történik ilyen?”
Ennek kapcsán két dolgot jegyeznék meg. Egyrészt:
A tolerancia az erőszakra nem terjed ki, ahogy a politikai korrektség is csak a sértő általánosításokat tiltja, nem a már elkövetett bűncselekményekről való beszédet. Az arányok taglalásánál is hiba megállni: Sarhadi Bilal Ahmad magyar áldozatát, vagy a júniusban Wiesbadenben afgán menedékkérő által meggyilkolt 14 éves Susanna Maria Feldmann szüleit aligha vigasztalja, hogy a nők elleni erőszakos esetek többségét nem menedékkérők követik el. Aki nem kerül be a párkapcsolati erőszakkal élete során találkozó 20 százalékba, hanem menedékkérő által találkozik először az erőszakkal, azt nem fogják az arányok érdekelni. Ha a feminizmus nem hallgatja és védi meg ezeket a nőket (is), akkor a szélsőjobbnál fognak megértést keresni – ez a tendencia a bevándorlással fokozottan érintett országokban már látszik is. A rasszizmus és a vallási alapú diszkrimináció elítélése nem lehet egyenlő a kulturális relativizmussal, a nők jogaink háttérbe szorításával. Az Isztambuli Egyezmény is világosan leszögezi, hogy az erőszakra semmiféle vallásra, kulturális szokásra, hagyományra való hivatkozás nem mentség. Éppen ezért, ellentétben a New York Times publicistájának véleményével, aki „a német feminista dilemmájáról” beszél, én nem látok itt semmiféle dilemmát.
Másrészt viszont: azt feltételezni, hogy csak menedékkérők követnek el erőszakot, fehér bőrű, elismert magyar családapák pedig soha, nem kevésbé naivitás. A nők elleni erőszak globális jelenség, néhány eldugott matriarchális közösséget leszámítva minden társadalomban és minden társadalmi rétegben jelen van. Oka pedig nem a faji különbségekben, hanem a nemek közti egyenlőtlen hatalmi viszonyokban, és a férfiak egy részének ebből fakadó feljogosítottságérzésében keresendő. A vallási, illetve kulturális háttér a nők elnyomásának mértékét, valamint elsődlegesen elterjedt megnyilvánulási formáit befolyásolhatja – de azoknak nem oka. Ezért mielőtt vezető vagy vezetői babérokra törő európai politikusok arról beszélnek, hogy a muszlim hátterű menedékkérők nem tisztelik a nőket, nem ártana jó példával elöl járniuk. A valószínűsíthető elkövető és a szavahihető áldozat, a meghurcolt ártatlan családapa és a sunyi, hazudós, problémás gyerek (illetve rovott múltú, így nem megerőszakolható nő) képének faji, vallási, menekültstátuszi alapú megalkotása, a közbeszéd ilyen alapú hangolása nemcsak az áldozatoknak és az erőszak elleni társadalmi fellépésnek árt – hanem az elvileg minden szereplő által kiemelten fontosnak tartott igazságnak is.
Kiemelt kép: MTI / Police.hu
