Belföld

Érpatak modell: Orosz Mihály Zoltán nem őrült, csak megszállott

Nagy András
Bodnár Judit Lola
Nagy AndrásBodnár Judit Lola

2015. 09. 25. 17:28

Hírünk a nagyvilágban: a kosztümmániás érpataki polgármesterről külföldi dokumentumfilm készült. Megnéztük a filmet, és beszéltünk a rendezővel is.
Korábban a témában:

A magyar politikai szekértáborokon messze túlról benyúl egy kéz, tükröt tart a hazai közélet elé: Benny Brunner holland rendező eddig főként az izraeli-palesztin konfliktust filmezte, ám pár éve a nemzetközi sajtóban egyre sűrűbben megjelenő hírek Magyarországra vonzották a tekintetét. A korrupció és a kiskirályi viszonyok mellett elsősorban a fölött nem tudott napirendre térni, hogy mekkorát változott látszólag a magyar néplélek: ő úgy emlékezett Magyarországra, mint a szovjet blokk leginkább szabadságvágyó államára, és épp emiatt sokkolták a 2010-es évek óta felerősödő antidemokratikus, nacionalista hangok. Némi kutatómunka után a magyar viszonyokról sokat cikkező német újságíró, Kino Verseck segítségével talált rá a tökéletes filmtémára: a Szabolcs-Szatmár Bereg megyei politikai zárványra, Érpatakra. Így készült a most zajló BIDF nemzetközi dokumentumfilm-fesztivál magyar szemmel alighanem leghúsbavágóbb darabja, a kordokumentumként is kiváló Érpatak modell, melynek rendezője szerint Orosz Mihály Zoltán egy képzeletbeli világ megszállottja.

Miniatűr rendőrállam logikai bukfencekkel

Az érpataki modell a falu lakóit a rendszer barátaira és a rendszer ellenségeire, azaz építőkre és rombolókra osztja, lényegileg az államkommunizmus legvirágzóbb korszakát idézve – „aki nincs velünk, az ellenünk van” – aminek külön pikantériát kölcsönöz a tény, hogy Orosz Mihály Zoltán polgármester, az érpataki modell feltalálója, üzemeltetője, arca semmiről* nem beszél nagyobb gyűlölettel, mint a kommunizmusról (*na jó, talán a liberalizmusról). Holott rendszere alapjaiban és részleteiben is állampárti módszertanra épül:a fontosabb hivatalok a nómenklatúrához – itt a polgármester tágabb rokoni, baráti köréhez – tartozók kezében összpontosulnak, a rendszer üzemeltetését hűséges pártkatonák – egzisztenciájukat féltő mezőőrök, munkavezetők – fogják össze, és a teljes rendszert átitatja három, szintén a pártállami berendezkedésből ismerős elem: a kiterjedt besúgói hálózat, a rendszerellenesnek minősítettek vegzálása, és az alapos, folyamatos és az élet minden lehetséges területére kiterjedő ideológiai nevelés.

Ezekben a falvakban, ha nincs saját vállalkozásod, és nem találsz állást valamelyik közeli városban, akkor nagyjából lehet dolgozni a boltok/kocsmák pultja mögött, a polgármesteri hivatalban – ha van, a járási rendszer bevezetése óta ugyanis nem minden faluban van –, és szerencsés esetben, szintén ha van ilyen, akkor valamelyik szociális ellátó intézményben: iskolában, óvodában, öregek otthonában, és így tovább. Akárhogy is, nem jön ki a matek: a fenti lehetőségek úgy ötven és száz közötti embert tudnak foglalkoztatni, a többieknek, mint a teljes magyar vidéken általában, úgy Érpatakon is a közmunkaprogram jelenti azt a bizonyos sokat emlegetett munka alapú társadalmat. A nem egészen ötvenezer forintra rúgó „fizetésért” – a filmen euróra váltva feliratoznak, borzongató látni a 150-es számot – teljes munkaidőben a település által előírt közmunkát kell végezni. Ez nem újdonság. Ami Érpatakon más, hogy itt a közmunka kiosztása és megtartása is az említett tengely mentén történik: ha az építő kategóriába tartozol, van munka, ha a rombolóba, nincs. Előbbi kategóriából utóbbiba bármikor van átjárás, fordítva nincs – feldereng a kasztrendszer és a disztópia-regények világa.

Az építők és rombolók közti megkülönböztetés „érdem, nem pedig faji vagy politikai hovatartozás szerint történik”– hangzik el, ám a látvány nem ezt mutatja. A falu legfőbb építője természetesen maga „a főnök”, Orosz Mihály Zoltán, a jelmezfétisének kiéléséhez időt, összeesküvés-hívő meggyőződésének kiéléséhez pedig hivatali teret kapott polgármester. Orosz Mihály Zoltán mindenütt ott van, a szereplés élteti, élőben és a filmen egyaránt, mindig látványosan kimunkált, alaposan átgondolt jelmezben; a ruházat valamiért a teljes építői hálózatban nagyon fontos. Néptáncos outfitben az ember várná a polgármestertől a szatmári legényest, máskor sujtásos díszmagyarban döbrögiskedik, a legaggasztóbb mégis a talpig terepszín katonajelmez, ekkor az elmaradhatatlan lemezes bőrtarsoly helyét a combhoz csatolt fegyvertáska veszi át, a stílus maga az ember, ugyebár. A valóság felülmúlja a fantáziát, nincs az a díjnyertes jelmeztervező, aki előállt volna a rovásírással meghímzett, árpádsávos feszülős pólóval, melyben a polgármester holdudvarához tartozó hölgy tündököl az egyik jelenetben.

A Waffen-SS vagyunk!

A szintén nagy elődöktől tanult személyi kultusz ez: külső eszközökkel – itt a ruházattal – leválasztani a vezetőt a népről, Messiás-szerepben tündökölni. És ott lenni mindenütt. Felolvasni az elesett wehrmacht-katonákról megemlékező ünnepségen, egy harci induló és a betiltott, régi német himnusz között, míg a katonásdit játszó fiatalok épp az SS fegyvereseivel azonosítják magukat, és valaki karlendítéssel üdvözli a kamerát, pont belefér.

Álságos atyáskodással, leereszkedő stílusban ígérgetve a mamókának, aki ugyan ingyen a polgármesternek adta szántóföldjeit, hogy „ha jól viselkedik”, akkor talán, esetleg közben jár az érdekében, hogy egy, a központhoz közelebb eső lakhelyre költözhessen a beomlott tetejű viskója helyett. Ordítóan kamu paternalizmussal magyarázni a tanyavilágban áramlopással vádolt cigány családnak, amint kiderül, hogy nem loptak áramot, hogy ugye milyen szomorú, ha a sztereotípiákkal azonosítják az embert, szerencsére mindig kéznél van a magyarázat: mint mindenért, ezért is a liberálisok/zsidó ügynökhálózat a hibás,akik tudniillik azon dolgoznak, hogy összeugrasszák a magyar és a cigány lakosságot (mert hiszen a cigány az nem magyar, ugye). Ott lenni mindenütt, lehetőleg testületileg.

Állást foglalni: TASZ-szopózni, nemzetközi ügynökhálózatot emlegetni, a jogvédelemről úgy beszélni, mint valami visszataszító, posztmodern találmányról, ami nélkül meglenne a világ – miközben a vezér több tucat peres ügyben érintett. Ott lenni az ötven bírósági ügy minden tárgyalásán, a szintén fontos építőkből álló holdudvarral, akik a falu építése mellett azért találnak időt és erőforrást Nyíregyházára autókázni, a Bíróság előtt állomásozni, gondosan nyomtatott-ragasztott transzparenseket készíteni.

Fontos építők továbbá a közmunkát felügyelő kisfőnökök: egyik kézben videókamera – a rendőrállamban ugyebár bármelyik pillanatban bizonyíték születhet – a másikban alkoholszonda, valamint az önszorgalomból rendőrösdit játszó mezőőrök és önkéntes világmegváltók, akiknek felderül az arca, ha valami magánakcióval sikerül egy jó pontot szerezni „a főnöknél”. Építők még az óvodai vezetőség tagjai, akik gondoskodnak a „cigánykodás” – bármit is jelentsen ez – visszaszorításról, és arról, hogy az ifjúság ideológiai nevelése idejében megkezdődjön, beszélni épphogy megtanult ovisok szavalják: „aki magyar, nem tud sehol boldog lenni”, azt már csak én teszem hozzá, hogy nem csak külföldön, tényleg sehol.

Megfélemlítés, zsarolás, korrupció

A rendszer túloldalán a rombolók vannak: bárki lehet romboló, elég, ha a dolgozó más feladatot kér a közmunkák közül, munkamegtagadás miatt már vissza is minősül. A fő romboló Szöllősi Gábor, aki a TASZ munkatársaként vívja szélmalomharcát azokért, akiket kivetett magából a rendszer. Ügyfelei között van számos olyan ember, akitől felsőbb közbenjárásra elvették a gyerekét, ez ugyanis az érpataki modell fő megfélemlítő eszköze. Szöllősi elmondása szerint közel harminc gyerekről, a falu gyerekeinek tíz százalékáról beszélünk: ha rombolónak minősülsz, akkor a falu vezetése addig jár a gyámhivatal nyakára, míg nem talál indokot – még pedofília-vád is akad – hogy a gyereket kiemeljék a családból.

Romboló a görög katolikus pap, aki nem volt hajlandó részt venni a polgármester egyik megmozdulásában – fegyvereket kellett volna megáldania –, minthogy nem akart egyházi szereplőként a politikával közösködni; azóta Orosz Mihály Zoltán egyebek mellett azon dolgozik, hogy ez a pap ne tarthasson hittanórát a helyi iskolában. Mind Szöllősi, mind a pap, ahogy a rombolónak minősítettek valamennyi képviselője folyamatos zaklatásnak van kitéve, a feljelentések, az éjszaka közepén a háznál felbukkanás mindennapos, a módszer lényege addig vegzálni ezeket a figurákat, amíg el nem költöznek.

A legnyomasztóbb azonban a két szél között nyomorgó csendes tűrők tömege, akik ismerős szokás szerint, „ne szólj szám, nem fáj fejem”-alapon inkább csinálják, amit mondanak nekik, a nevetséges ötvenezret választva az arcpirító húszezer helyett. Az indulatok bennük is forrongnak, persze, aggasztó is belegondolni, mi lesz a megszólalókkal: megéri a társadalmi haszon, hogy ez a film felhívja a figyelmet az érpataki viszonyokra, azért cserébe, hogy a megszólaló szereplőknek szinte biztosan veszélybe sodorjuk az egzisztenciális biztonságát?

Az Érpatak modellnek egyelőre nincs forgalmazója, egyelőre csak a BIDF-en, szeptember 26-án 17:15-kor csíphető el.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Kommentek

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.