Ármány
Legszebb öröm a káröröm, mert nincs benne irigység, tartja a mondás, és a Trónok harca egyik fő vonzereje is erre a gyarlóságra apellál: az egész sorozatban más sem történik, mint kisebb-nagyobb családok acsarkodnak egymás ellen, ki valamiféle régvolt emberi sérelem miatt, ki hatalomvágyból, mások üres vagy érthetetlen eszmékért, de mindenki fúr mindenkit. És ez főként azért szórakoztató, mert ismerős emberi mechanizmusokat látunk működés közben, viszont kívülről, azaz annak kockázata nélkül, hogy ezek az ármánykodások minket magunkat bánthatnának.
Erőszak
Ez mondjuk ízlés kérdése, én speciel kissé már komikusnak érzem a történetben elhullott emberek számát is, haláluk módját meg pláne, mert értem én, hogy középkori hangulat, de azért ha ez így megy tovább, a sztori végén egyetlen kardos ember fog állni egész Westeroson, teljes diadallal, miután mindenki kiirtott mindenkit, hogy aztán belepusztuljon a magány okozta őrületbe. Mindemellett persze értem azt is, hogy miért fogy hektoliterszám a művér a sorozatban, nagyjából ugyanazért, amiért az ármánykodást jó nézni: az ember lelkének egy darabja tulajdonképpen még állat, mégpedig ragadozó: vért akar, és szerencsés esetben vérszomja egy életre kielégül a Vörös Nász jeleneteit látva, és nem fogja felpofozni a szomszédot, amiért annak macskája összerondította a pázsitot.
Cicik
Kell ezen bármit magyarázni? A Trónok harca tulajdonképpen szoftpornó, a készítők olyan gyakorisággal, és olyan váratlan helyzetekben is képesek a néző arcába lengetni egy keblet, hogy már csak az ebbéli kreativitás miatt is díjazzuk a sorozatot. További dicséretes momentum, hogy a másik oldal sincs teljességgel elhanyagolva, fel-feltünedezik egy-egy csinos férfitest, bár, tegyük hozzá Khal Drogo után igazából senki nem éri el az ingerküszöbünket.
Sárkányok
A Trónok harca önmagában véve egy közepesnél alig izgalmasabb középkori katonamese lenne, de szerencsére George R. R. Martin pontosan tudja, hogy arra ritkán pörögnek rá több tízmillióan: a fantasy a nagy biznisz, lásd. Harry Potter, Gyűrűk Ura-széria, és a többi. A fantasy pedig akkor működik, ha minél alaposabban ki van találva, márpedig erre A Tűz és Jég dala esetében igazán nem lehet panasz: egy teljes bolygóra kiterjedő világot, és annak minden részén külön társadalmi berendezkedést fest fel, sajátos szabályrendszerrel, hitvilággal, szokásokkal, értékrenddel – és élővilággal, amelynek ez esetben része néhány bizarr teremtmény, a Másoktól a rémfarkasokon és óriásokon át a sárkányokig. Ahogy haladunk előre a történetben, úgy válik egyre fontosabbá a varázsvilág, először csak a farkasok meg látomások, aztán eltelik néhány rész, és már eljutunk a gyilkos árnyalakig és vérmágiáig, majd sárkányok, élőhalottak, míg végül ott állunk az ötödik évad kezdetén, hogy a világ sorsát végeredményben nem az emberek kicsinyes csatározásai veszélyeztetik, hanem felfoghatatlan méretű természetfeletti erők. És hogy ettől miért esik le az állunk? Visszakérdezhetek: a kedves olvasó tán nem szerette a meséket gyerekkorában? Na ugye.
A szövet
Egész eddig arról beszéltünk, hogy a Trónok harca tulajdonképpen kielégíti az emberi psziché ösztönlényi oldalának összes igényét: kavarás, szex, vér, kenyér és cirkusz. De amitől ez a sorozat, és főleg az alapul szolgáló könyvek megérik az időt és a figyelmet, az mégis tisztán intellektuális élmény: egyszerűen káprázatos figyelni azt a minden ízében kimunkált, átgondolt, mindent mindennel összekapcsolni képes írói munkát, amit a szerző létrehozott. Olyan ez, mint gyorsított felvételről végignézni egy katedrális felépítését: a szemünk előtt nő ki egy milliárdnyi elemből álló, összetett építmény a semmiből, amelynek minden darabja funkcióval bír.
