Kis bőrönddel, orvosi táskával érkezik a Heim Pál Kórházba Balogh László. Sivár kis irodában alakul majd át Dr. Lalává, hogy megkezdje mai vizitjét. Van még idő kezdésig a múltidézésre.
A negyvenesek a Cigánykerék című produkcióból jól ismerhetik. Most is kiszúrható az utcán, a 60 éves férfi alig változott tévés szereplése óta. Pedig annak már több, mint 30 éve. Azóta sem vált meg a bohócruhától. Gyakorlatilag egész életében csíkos pizsamaszerűség volt a munkaruhája.
„ Apám a cirkuszban volt grafikus és az akkori rendszer szerint gazdag volt ahhoz, hogy napközibe járhassak. De valójában nem volt olyan gazdag, hogy megoldhatták volna a felügyeletemet. Így aztán minden délután a cirkuszban voltam és tébláboltam az állatok, artisták és bohócok között „ – meséli, hogyan fertőzte meg ez a különleges világ. Az akkoriban nagy tiszteletnek örvendő bohóc különösen érdekelte, mert mindent tudott, amit az artisták, zsonglőrök, csak még humora is volt.
Az első cél azonban az érettségi volt. Autógyártást tanult technikumban. Ez olyannyira nem neki való volt, hogy osztályfőnöke is azt mondogatta: Maga csak bohócnak jó! És a tanár hitte is, hogy az lesz Lalából. A vizsgán ő maga kérte, hogy engedjék át nyugodtan, mondván, nem lesznek balesetek miatta, a közelébe sem megy ennek a szakmának.
A fiúnak eszébe sem jutott ez az irány. Előbb a Színművészetivel próbálkozott. Leginkább azért, hogy elkerülje a két év katonaságot. Ez utóbbit tudta halasztani, a felvételi viszont nem sikerült. Úgy tervezte, egy év múlva újra nekifut, de közben az állami artistaiskola bohóctanfolyamának rostáján tehetségesnek találták, így erre indult tovább. Nem is mulasztotta el felhívni osztályfőnökét, hogy eldicsekedjen, tényleg bohóc lesz.
„ Olyan nagy emberektől tanultam, mint Alfonzó, Hofi Géza, Stefi bohóc és Kelly bácsil. Felejthetetlen idők voltak. „
Aztán mégis jött a katonaság, de a kulturális században tulajdonképpen folytathatta, amit civilben.
A boldog vég kezdete
Leszerelés után négy társával megalapították a Happy End bohóccsoportot, és sikert sikerre halmoztak. Egyik mesejátékukat 600-szor mutatták be.
„ Arra nagyon büszke vagyok, hogy a Kossuth Rádió bemondta: a Macskákra a Madách Színházba valutáért még lehet jegyet venni, de a Rongyoszsákra az Urániába, már azért sem. Kilenc teltházas előadásunk volt ott.„
Az Urániában fedezte fel a tehetséges fiatalokat az MTV is. A Cigánykerék keretműsorát kapták meg Laláék.
Közben előadásaikkal még külföldi meghívásuk is volt. 82-ben például Párizsba utaztak a Francia Kommunista Párt „L’Humanité” fesztiváljára. Emlékezetes út volt.
„ Én nem politizáltam, de szamizdatos kolléganőmnek segítettem néha a Trabantommal újságokat szállítani. A párizsi útra pedig egy titkos filmet csempészett ki. Erről én már csak akkor értesültem, amikor alsógatyában álltam a ferihegyi reptéren, vizsgálaton. Rettegtem, hogy most megtalálják a bőröndömben a zoknikba rejtett 400 márkámat, de jött valaki és egy másik csomag után nyúlt, abból egy szemceruzát vett ki, a kupakjából pedig a keresett filmet. Kiengedtek, mert kellemetlen lett volna bevallani a franciáknak, hogy nem makulátlan művészeket küldenek ki. De amikor hazajöttünk, gyakorlatilag bevonták az útlevelünket, nem kaptunk kiutazási engedélyt 5 évig.”
A világot látott fiatalok kivárták itthon az idejüket és pályázgattak külföldi lehetőségekre, miközben tévéztek és művelődési házakban léptek fel. A Kádár-korszak utolsó évében munkát kaptak Svájcban, Európa harmadik legnagyobb cirkuszánál, a Circus Montinál.
„ A tévében nagyon zokon vették, hogy elmegyünk. Azt mondták: Még Bessenyei Ferenc sem mondana nemet a tévének. Hát mi mondtunk, és nem is bántuk meg. A kilenc hónap alatt annyit kerestünk, mint itthon 5 év alatt, nem beszélve az új szakmai ismeretekről, sikerekről. „
Innen egyszerűen vezetett volna tovább az út a külföldi karrier felé. Izraelbe kaptak ajánlatot, de ezt végül nem fogadták el.
„ Az akkor két éves kislányommal meglátogatott a feleségem Svájcban. Amikor megláttam őket, letérdeltem, kitártam a karomat, a gyerek futott felém, majd mielőtt elért volna, a közelben lévő birkák felé vette az irányt. Akkor döntöttem, nekem fontosabb a család,az hogy megismerjen a kislányom. „
Letarolással fenyegette a tüntetőket
A taxisblokád idején ért haza Svájcból. Annyira szerette volna újra látni a családját, hogy a tüntetők sem tudták megállítani.
„ Egy hatalmas kamionnal voltunk. Mondtam a taxisoknak, hogy vagy átengednek, vagy letolom őket én ezzel a monstrummal. Nem hittek nekem, addig, amíg gázt nem adtam, aztán szép lassan félrehúzódtak, hogy át tudjak menni a hídon.”
Az órájára pillant és készülődni kezd. Bőröndjéből gondosan hajtogatott vasalt ruhák kerülnek elő. Levetett nadrágját is precízen összehajtja. Maga elé terít egy törölközőt és szép sorban kirakja a szükséges sminkkészletet, mialatt rátér az elmúlt 18 év legemlékezetesebb pillanataira.
„ Svájc után újra kellett mindent kezdeni, elfelejtettek minket, hat évig haknikból éltünk. Aztán 96-ban egy osztrák alapítvány keresett bohócokat kórházakba. Ők kicsit mást gondoltak erről a feladatról, mint én, de dolgoztam velük pár évet. Aztán amikor 98-ban megnéztem Robin Williams főszereplésével a Patch Adams című filmet, akkor biztos voltam benne, ez az én utam. Ezt és így akarom csinálni”
2000-ben meg is alakult a Magyar bohócok a betegekért alapítvány, nyolcan járták akkoriban a kórházakat. 2008-ban kuratóriumi elnök lett, de úgy tűnt túl sokat vállalt. A vizitek, a művészeti vezetés és pályázatírások sok volt neki, nem tudott elég támogatót szerezni. 2012-re ketten maradtak egy kolléganőjével. Azóta felváltva járnak 3 kórház gyermekbetegeihez. Azért nem együtt, mert arra már nincs pénz. A kellékeiket is nehezen szerzik már be.
Van, hogy a bohócnak nem nevettetni kell, hanem hallgatni
Dr. Lalát azonban az anyagiak sem tudják megállítani.
„Volt, hogy nem tudtunk már tankolni, így elkértem a fiam biciklijét és eltekertem a székesfehérvári kórházba.”
Ilyenkor eszébe jut, hol tarthatna most, ha külföldön folytatta volna karrierjét, de azt mondja, mindig arra jut, jó döntés volt maradni. A cirkuszi munka is felejthetetlen, de ez egészen más. Egy előadás valahogy mindig ugyanolyan, itt pedig soha nem tudja, mi fogadja. És ő szereti a kihívásokat.
„Pár napja egy 16 éves lány nem akart közel engedni. Azt mondta: fél a bohócoktól, hagyjam békén. Mondtam, hogy nem akarok bohóckodni, csak meg akarom ismerni. Tiltakozott. 40 perc kellett hozzá, hogy megnyíljon. Aztán elmondta, hogy az apja alkoholista, verte az anyját, az anyja is pszichopata, elege lett és megszökött, két nap után megtalálták a rendőrök és most pszichiátriára fogják vinni. Amikor elmondta mindezt, megkönnyebbült. Azt mondta, segítettem, mert senki nem hallgatta meg így. Van, amikor a bohócnak nem nevettetni, hanem hallgatni kell.„
Legfájóbb emlékéről több év távlatából sem tud könnyek nélkül beszélni.
„Négy hónapig jártam egy 14 éves leukémiás fiúhoz. Nem akartam mindig azt szajkózni, amit mindenki ilyenkor, hogy fel a fejjel, meg fogsz gyógyulni. Azt akartam elérni, hogy harcoljon, de nem sablonmondatokkal. Nagyon szerette volna a Büszkeség és balítélet című könyvet, de csak angolul volt meg nekem. Azt mondtam, együtt megtanulunk angolul, minden hétre 3 szót kértem tőle. Aztán egyszer, nem akartak beengedni hozzá, azt mondták, haldoklik, a hozzátartozói vannak már mellette. Nem akartam elhinni, zavartan bóklásztam, amikor jött a nővér, hogy Józsi engem akar. Akkor már én nem akartam menni, talán féltem. Végül bementem, egyedül maradtunk. Szabadkozott, hogy nagyon rossz hete volt, nem tudta megtanulni a 3 szót, ne haragudjak. Elárultam neki, hogy ez az egész csak azért volt, hogy harcoljon, én igazából meg akartam szerezni neki a könyvet magyarul. Kijöttem és két perc múlva meghalt. Én voltam az utolsó látogatója. – zárja a történetet, majd könnyeit törölgetve hozzáteszi: na most hogy menjek így vizitelni?„
A smink befejezéséig megnyugszik és széles mosollyal indul a sebészetre. Már a folyosón váró szülőkhöz is van egy-egy kérdése, vicce. Aztán körbeudvarolja az összes nővért a szarkasztikus humorával, majd sorra járja a kórtermeket. Az első szobában kamaszok fekszenek törött lábbal, leszakadt könyökkel és vakbélműtét után. Egyiküknek az első pillanattól fülig ér a szája, a másik altatás után nehezen bevonható a mókába, a harmadik pedig fájdalmai miatt nem könnyű eset a bohócdoktornak. De Dr. Lala jó érzékkel kezeli a különböző eseteket, egy urológia rapp-számtól már nemcsak a fiúk, de a hozzátartozók is dőlnek a nevetéstől. Végül bocsánatot kér a vakbeles fiútól, mert neki fájhat a röhögés. Határozottan megkér mindenkit, hogy most már ne röhögjenek, nehogy ráterjedjen a műtött fiúra. Kioszt egy-egy szív alakú filctollat és búcsúzik. Ekkor már mindenki mosolyog.
A következő szobában kicsik vannak. Ott szőrmók bábbal, buborékfújóval és huncut kézfogással mosolyogtatja meg a beteg gyerekeket és az aggodalomtól megfáradt szülőket. Kétségtelen, hogy amerre jár, nincs szomorúság.
A folyosón halkan megjegyzi: „háromszáz embert könnyebb megnevettetni, mint egy beteg gyereket, de én ezt szeretem. Addig csinálom, amíg a Jóisten engedi, amíg élek.”
